- Kicsi a korkülönbség, mondjuk a két fiú közt három év van, de azért az a három év a Zsoltikának, aki a nagyobbik azért még így is kevés volt. Keveset tudtam vele foglalkozni, tehát még jobban oda kellett volna egy kicsit rá, mert õt bizony elég sûrûn kell büntetni. Õt elég sûrûn.

- Õ mindig azt gondolja, hogy az a jó, amit õ csinál, mindig annak kell történni, amit õ akar, belevág az ember szavába, nem tud nyugton ülni. Van úgy, hogy elveri a kisebb testvéreit.

- Igen, igen, mert nem hallgatnak rá. Õ nevelné már õket, de hát õk még ugye nem hallgatnak rá, még rám se és akkor bizony elõfordulnak az ilyen verekedések. Hát aztán igazságot tenni nagyon nehéz.

- Mikor mit. Attól függ, hogy én is milyen hangulatban vagyok, mert van, hogy aztán tõlem is kikap, de van, hogy próbálom magyarázni, hogy nem szabad ezt csinálni, nekem szóljál, ha valami bajod van a kisebbikkel, majd akkor én megbeszélem vele, vagy akkor segítek, de hát általában ez nem így történik. Már amikor kiabálnak, hogy anya, anya, akkor már javában megy a mûsor.

- 8 és fél a legnagyobbik most szeptemberben, a legkisebbik pedig szeptemberben lesz kettõ.

- Igen, de az az igazság ezt nem igazán szeretem, meg nem is nagyon használ. Volt már olyan, hogy becsuktam õt a szobájába, amelyik rossz volt és akkor tessék ott lenni, vagy ha éppen nagy a rendetlenség, mert az általában mindennap, tudod nem pakolok el, mert nem én pakoltam ki a játékot, én ott se voltam, akkor aztán tessék szépen rendet rakni. Volt már olyan, hogy másért megbüntettem, bezártam a Zsoltit és egyszer csak kopogtat, anya, rendet raktam. Szóval érezte, hogy õ most rosszat csinált és azt most jóvá kell tennie. A Zsoltikával esett meg a múltkor, hogy valami miatt nagyon nagyon kiabált és hiába mondtuk neki, Zsoltika most maradj egy kicsit csöndben, most apával beszélünk, majd utána megbeszéljük a dolgot, de csak nem, csak nem maradt nyugton, csak hisztizett. Fogtam a leukoplasztot és beragasztottam a száját. Erre kicsi Évi elkezdett kegyetlenül sírni, anya, ne bántsd Zsoltit, ne ragaszd be száját. Le kellett vegyem a ragtapaszt.

- Jutalmazás, például a múltkor itt voltunk a Zsuzsi mamánál. A Zsuzsi mama akkor még nyaralni volt, aznap jött haza este. És mondtam, hogy vágjuk gyerekek le a füvet az utcán a fûnyírógéppel és hát mindegyik segített. A Zsolti füvet nyírt, a Julika gereblyézett. Na és akkor vettem mindenkinek egy-egy üveg mirindát, finom hideget a nagy melegben, mert nagyon nagy volt a hõség azon a héten. Meg amit akkor úgy kívántak akkor azt megveszem tényleg nekik, ha szófogadóak akkor azért ilyen fagyik néha. Meg néha eljutunk moziba is. Mondjuk az ritkán van, de a Julcsikának például most a bizonyítványa kitûnõ lett, félévkor is. Félévkor kapott egy új iskolatáskát és most évvégén pedig megkapta a biciklit. Úgyhogy nagyon iparkodott a tanulással, mert azért, hogy ha megígérek nekik valamit akkor azt mindig teljesítem is, hogyha ilyen dolog van, hogy jutalmazni kell.

- Igen, igyekszik segíteni, olyannyira érez felelõsséget, hogy sokszor bizony õ is ad egy-két pofont nekik, mikor nem fogadnak neki szót. Annyira komolyan veszi a felelõsséget, de azért õrá már lehet számítani. Lehet mindenben szinte. Már szinte tisztába is tette az Évikét már az utóbbi idõben, de már Évike szobatiszta nappal, arra már nincs gond, de minden másban akármit kérek tõle mindenben segít, tényleg.

- Nem. Nem. Mondjuk az egyetlen dolog az amivel nem is az, hogy büntetés, mert hogy anya hadd aludjak veletek, ez az egyetlen olyan dolog, hogy éjszakára a saját szobájukban. Õ nem akar egyszerûen.

- Nem büntetem meg, van hogy megengedem, hogy kint aludjon. Egy ilyen mobil ágyuk van nekik. Van emeletes ágy is, azon persze nem alszanak. Megcsináltatták az apjukkal, nem alszanak rajta. Van egy mobil ágy ami szivacspárnákból tevõdik össze és azt szoktam nekik lerakni. És mikor ki alszik rajta. Van úgy, mi az apjával. De van úgy megengedem, hogy a kisszobában és akkor vagy bemegyek és akkor még egy mesét mondjak vagy kettõt. Mindegyik másik mesét akar. Régen úgy volt, hogy vita volt, veszekedés, hogy most mit meséljek és mindig a Zsoltinak kellett az õ kedvenc meséjét. Elõször, a Rút kiskacsát, az volt sokáig neki a kedvenc meséje, mert õ mindig hamarabb elaludt. Akkor õneki elõször. Utána a Julika választott mesét, de hát a Julika az általában nem aludt el egy mese után és akkor szólok az apjának, apa gyere most te mesélj és akkor az apja mesél igaz történeteket. Azt szeretik nagyon, mert már tudják kívülrõl az összeset.

Nem állítom, hogy módszer a verés. Amikor tanár voltam eszembe sem jutott. Nem volt szükségem rá. A gyerekeimet is ritkán ütöttem meg és mindig nekem fájt jobban. De van egy korszakos pofon az életünkben. A fiam és én csattantunk össze benne. 10-12 éves volt akkoriban, amikor számomra érthetetlenül ökölbe szorult egyik napról a másikra. Haragba lett a világgal. Ütött kézzel és szóval ha kellett, ha nem. Nem lehetett szót érteni vele. A türelem is, hogy kivárok mintha ingerelte volna. Fájt, hogy nem vittek utak egymás felé, még inkább, hogy nem leltem a magyarázatot sem benne, sem önmagamban. Mindkettõnkrõl lemondtam, mígnem egy délután úgy arcul ütötte a húgát, hogy lerepült a szemüvege és neki esett a szekrénynek. Ijedtemben nem mérlegeltem, hogy jó-e vagy sem, az én kezem is elszaladt, amire õ egy olyan kihívóan pökhendi arccal válaszolt, hogy újra viszketni kezdett a tenyerem, de mégsem emelte meg az indulat. Két hétnyi csend telepedett közénk. Azután idõvel felszívódott. Csak érettségi körül derült ki - õ mondta - nagyon kellett az a pofon, mert abban legalább volt valami emberi. Hogy formátlan kamaszkora rántotta-e görcsbe, hogy én mozdultam egy pillanatban nagyon rosszul, vagy a 8 és féléves késéssel kapott kistestvér elleni indulat utolsó árhulláma futott-e le akkoriban - máig sem derült ki. De volt valami katarzisa annak a pofonnak, mindkettõnk számára. Neki akkor, nekem késõbb. Egymás felé fordította a tekintetünket. Azóta szavak nélkül is értjük egymást. A pofonokat mindketten másoktól kapjuk.

- Nem szoktunk vitatkozni se elõttük, se a hátuk mögött. Igyekszünk normálisan megbeszélni a dolgokat. Én így gondolom, te úgy gondolod és ütköztetjük az elképzeléseket és akkor abból valami kijön.

- Nagyon szigorúan nevelték, tehát az volt a lényeg, hogy jól tanuljon, úgy hogy ott nagyon föl köllött kötni úgymond az alsónemût és a szülei ebbe az irányba nyomták, hogy külön nyelv, hogy igen is sokat kell tanulni. Végül is meg is lett az eredménye, mert a szakmájában megtalálta a helyét.

- Nem. Ha két normális ember meg tudja ezt beszélni, akkor ezzel semmi gond nincs. Tehát hogyha két teljesen egyforma ember találkozna össze, akkor ott nincs mirõl beszélni. Szóval akkor az olyan egyszerû és átlagos. Igen, mindenki hoz magából vagy a gyerekkorából valamit és a jót lehet importálni.

- Volt, van ilyen. Ritkán.

- Hát attól függ. Ha nem akar az egyikünk döntést hozni a kérdésben, akkor elküldi a másik szülõhöz, hogy kérdezd meg anyádat, hogy mit szól hozzá, vagy fordítva. Ez elõfordul. És akkor a másik döntése az gyakorlatilag figyelembe van véve. Az egység az csak úgy kialakul. Tudatosan nem készülünk erre, nem készültünk soha, de miután láttuk, hogy a másik nem csinál nagy marhaságokat vagy közel úgy gondolja, ahogy én, mûködik a dolog. Tehát viszonylag egységesen tudunk föllépni igen.

- Abban nagyon hasonlítanak egymáshoz, hogyha külön-külön vannak, tehát nem együtt, akkor mind a kettõ nagyon jó, nagyon jól kezelhetõ, de abban a pillanatban, hogyha össze vannak eresztve legyen az egy akármilyen kültéri vagy beltéri program, akkor viszont megsokszorozzák önmagukat és iszonyú rosszak tudnak lenni.

- Nem is igazán a szó szoros értelmében kell ezt érteni, hanem pajkosak. Tehát felnõtt fejjel nehéz elviselni. Zajonganak, dübörögnek, ordítoznak, nem fogadnak szót, de mindezt azért kedvesen csinálják.

- Attól függ, hogy ki van otthon. Én teremtek rendet leginkább. Azért az apai szigor sokat számít. Felemelem a hangom, legtöbbször ez már elég. Vagy ilyen szétültetés van, hogy egyik megy balra, másik megy jobbra és akkor megnyugodnak a kedélyek.

- Igen, határozottan. Mert mondottam korábban külön-külön nagyon jól elvannak. Tehát le tudják magukat foglalni.

- Sok eszköz nincs a kezemben. Volt már olyan, hogy számítógéprõl letiltás egy hét, 10 nap, a dolog súlyosságától függõen. Aztán volt olyan büntetés is, hogy hívta a haverja játszani és nem engedtem el, hogy most büntetésben van az András és nem mehetsz. Ilyenek voltak. Tulajdonképpen tévérõl, videóról való letiltás, otthonmaradás. Ez a fõ büntetések.

- Sokszor a beszélgetés jobb. Sokszor jobb. Sokszor hatásosabb, hogyha én úgy szoktam mondani, hegyi beszédet tartok neki. Van amikor meghallgatja és már fél szemmel nézi, hogy akkor mikor tudja folytatni a játékot, de van amikor hatalmas krokodilkönnyeket hullatva tehát eljutok arra a pontra az agyában, hogy nagyon érzékenyen érint és óriási nagy lelke lesz tõle és sírva fakad anélkül, hogy hozzányúltam volna, tehát kapott volna egy fülest, vagy valami. Errõl szó nincs. Tehát lelkileg gyakorlatilag átéli a dolgot és elgondolkodik és magába vonul.

- Az attól függ. A kicsi leginkább a védelmére kel a nagynak, a nagyobbik meg inkább be szokta árulni az öccsét, hogy nem én vagyok a hunyó, hanem az Ádám, úgyhogy megoszlanak a teljesítmények ilyen téren.

- Végül is õ is próbálja ugyanezeket az eszközöket érvényre juttatni, tehát õ is szétküldi õket, rájuk kiabál, rájuk parancsol, hogy most már pedig rendet csináltok és addig elõ nem kerül egyik se a szobájából. Tulajdonképpen ugyanazokat a módszereket alkalmazza, de valahogy nála mégsem annyira hatásos.

- Gondolom az apának nagyobb a tekintélye. Na most ettõl én nem akarom a hölgyeket semmilyen módon kisebbíteni, ez történelmileg alakult így ki, vagy én nem tudom miért, de vagy csak nálunk van így, de a két gyereknél én úgy gondolom, a mi két gyerekünknél nekem nagyobb tekintélyem van.

- Hát most az elméletet szeretném mondani, akkor azt mondanám, hogy persze, törekszünk arra, hogy ne hallják a gyerekek, ez nem sikerül. Ez nem így van. Fõleg akkor nem, hogyha valami olyan konfliktus támad közöttünk amiben mind a ketten annyira érintve vagyunk, hogy nem tudjuk kivárni az a pontot, hogy a gyerekek már ne legyenek jelen, vagy ne legyenek ott. Sajnos, tényleg komolyan úgy érzem, hogy sajnos elõfordul az, hogy a gyerekek elõtt vitatkozunk. Ez nagyon nem jó, de tényleg jelenleg ilyenek a körülményeink meg jelenleg még ennyire tudjuk csak kezelni ezeket a problémáinkat is.

- Igen. Én itt fõleg a nevelési kérdésekre gondolok. Tehát arra és vannak ilyen nézetkülönbségek közöttünk, amikor egy-egy nevelési kérdésben máshogy gondoljuk az adott szituációt és itt mondom azt, hogy sajnos, mert azt gondolom, hogy nevelési kérdésben semmiképpen nem jó a gyermek elõtt vitatkozni. Az, hogy vitatkozunk az élet más kérdéseiben az megint egy másik eset és ott nem baj, ha látják, hogy konfrontáció van, hogy nézetkülönbség van, bár szemmel láthatóan nem szeretik és ránk is szólnak, hogy most már fejezzük be. De jelenleg mi ezt így tudjuk csinálni tényleg ebben a kis lakásban.

- Két polárisan ellentétes reakciót akarok kiemelni. Az egyik a nagylányom, aki nagyon keményen ránk szokott szólni, most már fejezzétek be, ebbõl elég volt. Apa, anya, állandóan morogtok és ezt nagyon gyakran az orrunk alá dörgöli. Ugyanakkor van a kislányom, a legkisebb lányom, vele nagyon sokszor elõfordul ilyen esetben, hogy odaszalad hozzánk, átölel minket és ránk mosolyog. És ez egy nagyon érdekes és nagyon sokszor többet is segít vele. Tehát amikor azt a kis békés mosolyt látjuk az arcán ahogy odabújik hozzánk akkor sokkal inkább el tudja simítani a hangulatot mint amikor a lányom próbál ránk szólni, de hát mind a kettõnek mások az eszközei. Két teljesen különbözõ típusú gyerekrõl van szó. Mást is kaptak, más módszerekkel neveltük még õket régebben, másként próbálunk most hozzájuk állni és ezt megnyilvánul abban, hogy hogyan viszonyulnak õk is hozzánk.

- Ugyanazokat a gesztusokat, ugyanazokat a dolgokat tükrözik vissza felénk, amit tõlünk látnak és ettõl nagyon bosszúsak tudunk lenni és idegesek idõnként, pedig föl lehetne használni ezt tanulási szándékkal is. Igyekszünk így fordulni ehhez, de ugyanakkor nagyon nehéz. Mikor mi szólunk a gyerekhez, hogy ezt vagy azt tedd meg és akkor mondja, hogy mindjárt. Utána szólunk még egyszer, és megint mondja, hogy mindjárt. És ez harmadszor is lezajlik és akkor már nagyon mérges vagyok, ugyanakkor eszembe jut, hogy hányszor fordul elõ az, hogy õ mondja, hogy apa gyere, légy szíves segíts ebben vagy abban és mondom, neki, mindjárt, most dolgozom. De apa megint, és ugyanez zajlik, viszont amikor õ csinálja velem borzasztó mérges vagyok.

- Szoktam. Amikor úgy érzem, hogy már nincs más eszközöm és ebben a picike lakásban úgy fölbolydul a család és annyira elszalad idõnként a gyeplõ, akkor bizony a hangom erejével igyekszem megfogni ezt. Ami valahol, és én is tudom, nem feltétlenül egy erõt jelent, hanem tulajdonképpen egy eszköztelenséget.