- Én a legkedvenc sportjaim nekem azok, hogy lovaglás, síelés, mert én járok is síelni õsszel meg télen is. Olyan, hogy egy ilyen mûanyag pályán mész és akkor adnak ilyen feladatokat, meg elõször meg be is kell így kell olajozni a sílécet, hogy így letesznek ilyen olajos rongyot és azon meg kell csúsztatni rajta a sílécünket és akkor csúszhatunk le. Elõtte van szabad csúszás, a végén pedig lehet kettõ szabad csúszást is menni. És ezt szeretem, meg a lovaglás, az nagyon jó, nekünk is van négy lovunk, sok állatunk van, van görényünk kettõ, van malacunk ilyen kínai csüngõhasú, meg van négy kutyánk.

- Én Solymáron lakok, csak az apukámnak van egy ilyen mûhelye, ott autószerelõ, autókat szerel és néha én is le szoktam menni és felmegyünk lovagolni, van egy istálló, ott szoktunk lovagolni. Szerintem a tornázás, mert az ilyen vegyes sport, ahol mindent lehet csinálni, különbözõ sportokat, futást, ugrást, akkor váltóversenyt.

- Mi a kis tornateremben, és szerintem jó a torna.

- Igen, van nagy, szoktak különbözõ sportokat csinálni, labda, kosár, foci, falmászás, ilyeneket.

- Nem.

- Hát úgy lehet, de úgy, hogy vannak ilyen zsámolyok és azokon vagy át kell ugrani, vagy az egész tornatermet körbefutjuk, vagy közbe a Kinga, a tanárunk az közben ilyen akadályokat rak, például oda tesz egy padot és át kell ugorni, ilyeneket.

- Igen, mind. Hát a középsõ fiam fut, biciklizik, énnekem rendszeresen úsznom kell, mert csipõ gondom van, viszem õket, a nagyfiam is fut, a férjem rendszeresen napi futó. Úgyhogy a kislány a leglustább, most ebben a 14-15 éves korszakában, vele veszekszem sokat, mert aerobikra is jártunk, mert futóversenyekre, meg mindenfélére. Most kimegyünk, futunk, vagy biciklizünk vagy a barátaival, vagy Cilivel megy el a város másik végébe a barátjához, tehát...

- De nagyon fontosnak találtam, nem találtam meg azt a helyet, mert például a középsõ fiam fantasztikusan ügyes, tehát mozgásában, úgy általában ilyen gumigyereknek mondanám, hogy szaltózott, meg fejen állt, meg kézen állt, meg tényleg egy olyan kis badis, de a város másik végére kellett volna hordanom azért, hogy egy torna szakosztályba, vagy egy megfelelõ sportra. Én meg az úszással, a biciklivel, volt ovis torna, volt iskolai torna, tehát azért próbáltuk ezeket a dolgokat vagy kosár, vagy ami tetszik.

- Hát igazából én fiatal koromban úszó voltam, úgyhogy nekem ez szívügyem volt, hogy a gyerekek tudjanak úszni, meg hát a Balaton miatt is, oda járunk nyaralni.

- Igen. Úgyhogy úszni megtanítottam õket, meg jártak is tanfolyamra, úgyhogy szerencsére mind a kettõ elég jól tud úszni. Ez nem merült fel, hogy versenyúszót faragjanak belõlük, úgyhogy tényleg ilyen élvezet szintjén. Hétvégén, ha belefér, akkor szinte mindig megyünk uszodába és nagyon szeretnek járni. Ezen kívül a kisfiam, az egy ilyen teljesen véletlen ismeretség folytán, egy férfi mondta nekem, hogy dzsudózni nem akar-e járni? Hát próba szerencse, elmentünk. Én nem nagyon hittem benne, mert a kisfiam, az egy ilyen hajlamos a lustaságra és annyira belejött, annyira szeret járni, hetente háromszor jár és teljesen odavan érte. Úgyhogy ez szerencsésen alakult. A többi, énekkar, szintén én is énekkarba jártam fiatal koromban, többe is egyszerre. A kislányomnak és a kisfiamnak sajnos nincsen annyira jó hallása, mint reméltem, de a lányom lelkesen jár énekkarba, sõt az iskolában van egy színjátszó kör és abba is. Úgyhogy inkább õ választotta ki, hogy mit szeretne. Tehát az, hogy én ott erõltettem, hogy ússzanak, az annyira nem jött be, hanem inkább, amit maguk választottak.

R.: - Amit maguk választottak, mondjátok, de azért kiderül, hogy hát én úszó voltam, tehát a gyereknek meg kell tanulni. Én imádom a zenét, tehát a gyereknek, hogy van ez?

- Valahol a barátoknak a hatását nagyon látom, tehát nálunk most mondtátok a dzsudót ugye õk is dzsúdóztak, tehát nálunk is végigment ez a triatlon, meg a stb. de mindegyik a barátnak a csábítására, tehát én valamit kitaláltam, akkor hordtam, az nem tetszett, de ha jött egy jött egy barát, hogy gyere táncolj velem, mert nincs párom, versenytánc, akkor rögtön és akkor csinálja addig, amíg fontos neki. És ez is nagyon jó.

- De itt valahol vannak alapgondok, a zene, a tánc, a mozgás tehát ez, amit a gyerek kezdettõl meg kell, hogy kapjon akár otthonról, akár az iskolából és aztán õ eldöntheti, hogy melyikkel egészíti ki az életét, vagy melyiket csinálja olyan formában, vagy olyan szinten, ami neki fontos.

- Karate.

- Hét.

- A barátomtól.

- Hát hogyha például az utcán megtámadnak, akkor megvédd magad és megsemmisítsd a támadót.

- Hogy amikor õ megtámadott, én visszaütök és azután egy kis idõre már nem kell vele foglalkoznom.

- Elõször védekezem.

- Hát hogyha megtámadnak, akkor meg lehet.

- Még nem.

- Igen.

- Elõször bemelegítünk, utána átvesszük gyakorlatokat és csak utána, amikor már bemelegedtek az izmaink.

- Már igen. Én kaptam két piros csíkot.

- Ugyanaz vagyok, mint a barátom.

- Én tovább csinálom, hogyha nagyon ügyes vagy, akkor fekete övnél és tíz dannál lesz vége.

- Ötven.

- Megfegyelmezni magamat.

- Például azt is jelentheti, hogy az edzéseken ne üss nagyot, hogy ne legyen baleset.

(zene)

-Dr. Saracz Judit a Heim Pál Gyermekkórház orvos-igazgatója: A kórházban azt látjuk, hogy milyen típusú betegségben szenvedõ gyerekek érkeznek, milyen számban érkeznek ezek a gyerekek és ezek a betegségek milyen életkorban jelentkeznek. Én azt gondolom, hogy ha egy adott típusú betegségbõl több jelentkezik, az nem biztos, hogy azt jelenti, hogy annak a betegségnek a gyakorisága megnõtt. Lehet, hogy a háziorvosok gondosabbak, jobban odafigyelnek és elõbb észreveszik vagy többet észrevesznek egy adott típusú betegségbõl és ennek még az enyhe formáját is diagnosztizálják és beküldik a kórházba. Azonban azt gondolom, itt a kérdés nem elsõsorban erre irányult, hanem arra irányult, hogy vajon a mai fiatalok mennyire egészségesek. Na most errõl statisztika tulajdonképpen nincsen, de a katonai alkalmasságnál kiderül az, hogy bizony fiataljainknak jelentõs része alkalmatlan katonának.

dr.S.J.: - Én azt gondolom, hogy azért ez is összetett ok. Az egyik az, hogy valóban a fizikai állóképességük az rosszabb ezeknek a gyerekeknek, másrészt pedig az, hogy tulajdonképpen õk nem is nagyon szeretnének katonák lenni, tehát õk azért megpróbálják az összes olyan lehetõséget, szabályos lehetõséget és talán a kevésbé szabályosat is, hogy a katonaságot elkerüljék. De egyértelmû, hogy gyerekeink egészségi állapota sokkal rosszabb, mint néhány évvel ezelõtt, ez a katonai alkalmassági vizsgálatoknál ki is derült. Más manapság az életideál. Én még mikor gyerek voltam, akkor a tömegsportnak volt rettenetesen nagy jelentõsége, ma már inkább az élsportot látom támogatottnak és azt látom célkitûzésnek a gyerekek szemében, hogy õk egy adott sportágban valamilyen bajnokságot nyerjenek, hogy az élre törjenek, hogy elsõk legyenek és az az öröm, amit a tömegsport jelentett, azt én manapság nagy számban legalábbis nem látom. Ennek a következménye, hogy nem rendszeresen sportolnak a gyerekek, hogy nagyon sok a gerinc megbetegedés. Nagyon sok a gerincferdülés, nagyon sok a tartási rendellenesség, nagyon sok az olyan gyerek, aki a szabadidejének java részét nem a szabad levegõn tölti, hanem számítógép képernyõje elõtt jó esetben. Rosszabb esetben a tévé képernyõje elõtt és ott gyûjti be az információkat is. És itt már azt gondolom nemcsak a fizikális egészségrõl kell, hogy beszéljünk, hanem a mentális egészségrõl is. A mai gyerekek egyszerûen nem olvasnak és az információkat egyértelmûen onnan szedik, ami a tévé képernyõjérõl árad feléjük. Tehát azok az örömforrások, amik annak idején az olvasásból adódtak, azt gondolom, ma már nem annyira adottak a gyerekek számára.

dr.S.J.: - Igen. Mert a tévének rabja lenni az azt jelenti, hogy egy levegõtlen szobában ott ülni és azt a meglehetõsen érdekes minõségû összetételû információ mennyiséget megkapni, amit a tévé ad. És ez egy nagyon jól elõemésztett táplálék már, ehhez nem kell különösebben megerõltetni az embernek magát, hogy feldolgozza, nem kell megerõltetni magát, hogy részese legyen az eseményeknek, ezt készen kapja. És azt gondolom, hogy aki beül és megkapja ezt a csócsát, az nemcsak mentálisan lesz egy icipicit lustább, hanem a testében is egy icipicit lustább lesz. Valamelyik nap éppen azon gondolkodtam, hogy milyen érdekes a kluboknak a neve, ugye az UTE az Újpesti Torna Egyesület, az FTC az Ferencvárosi Torna Club, szóval ez a torna ez benne van ezeknek az egyesületeknek a nevében és ez azt jelenti, hogy a testedzés, a testnevelés. Én sportorvosi, nem sportorvosi, hanem sportolás elõtti orvosi vizsgálatokat is végzek, mert hiszen ugye sportolni ma már csak úgy lehet, hogyha a gyerekeknek van hozzá orvosi eredménye is. És azt látom, mikor rákérdezek, hogy mit szeretnél kicsim sportolni?

Karatéznak. Gyakorlatilag karatéznak, dzsúdóznak. Ez az a két sportág, amivel a gyerekek döntõ többsége foglalkozik, a szülõk teljes megelégedésére és én azt gondolom, hogy ebben az önvédelem van benne. Hogy a szülõk akkor érzik biztonságban a gyereket, hogyha az megtanul dzsúdózni, az megtanul karatézni, mert majd legalább megvédi magát. És nyilván vannak olyan családok, ahol hagyományos az úszósport, vannak olyan családok, ahol hagyomány valamilyen labdajáték folytatása, de a magyar átlag gyerek az a küzdõsportokat folytatja most.

dr.S.J.: - Minden bizonnyal. Nem is tudom, hogy jó-e, hogyha elmúlik, hiszen végül is ha mozog a gyerek és nem egy olyan sportot ûz, ahol durvasággal, ahol egy kontakt megütéssel jár a sport együtt, akkor én azt gondolom, a mozgáskultúrának a folytatása az fontos és akkor csináljuk. De ma Magyarországon biztos vagyok benne, hogy a küzdõsportok vannak az élén azoknak a sportágaknak, amiket a gyerekek folytatnak egyáltalán.

dr.S.J.: - Például.

- A tõlünk nagyobb öveseknek szoktunk köszönni.

- Igen, ez olyan.

- Önvédelem hát hogy például ha az utcán megtámadnak, akkor tudjunk védekezni.

- Hát olyasmi.

- Hát mert lehet, hogy izgalmas neki vagy hogyha például az utcán, csak ha fiúk letámadják például, hogy elveszik a pénztárcáját, vagy ilyenek, hogy meg tudja védeni magát.

- Megvédeném magam.

- Hát amiket ez ellen tanultunk, technikákat.

- Itt nem szabad, mert az elsõ törvényünk tiltja. Ha rosszul, hogy megmutatok egy ütést és rosszul csinálja meg, az lehet, hogy baj származik belõle. És akkor mi vagyunk a felelõsek.

- Nem, nem szoktunk verekedni. Nem.

- Igen, õrizzük magunkban a tudásunkat.

- Hát kerülünk, de nem, inkább akkor csak szóban, nem verekedéssel.

- Én három éve ûzöm ezt a sportot.

- Én négy éve.

- Igen, megszereztünk egy citromsárga övet és egy narancssárga övet.

- Igen, ezen nyáron kaptuk meg és ez jó érzés volt nekünk.

- Hát kellett azért, kellett.

- Nem.

- Hát de ott az edzéseken olyat tanulunk, amit helyettesíthet egy mozit vagy egy játszást.

- Nem érezzük másabbnak magunkat, csak mi meg tudjuk talán védeni magunkat az utcán. De még ahhoz keményíteni kell magunkat.

- Keményíteni. Minden nap bemegyünk az edzésekre, tanuljuk az övvizsgára a dolgokat, meg minden, ismételünk.

- Pontosan így csináljuk, hogy a szituációt megpróbáljuk megoldani.

- Hátha több ember van, akkor hogy például ha van közöttük rés, akkor ott most hogy tudok kibújni, vagy hogyha már sarokba szorítottak, akkor milyen technikákat tudjak alkalmazni.

- Én sokáig szeretném, hogy egyre több övet kapjak meg, csak az övvel már járnak keményebb dolgok is. Mint például, hogy deszkát kell törni, meg ilyenek.

- Igen, szeretném csinálni.

- Hát, mert már egy csapatba tartozom és ott már vannak barátok, meg hogy az egész olyan remek, hogy meg tudom védeni magam, ha valaki támad.

- dr.Balla Mária ortopéd orvos: Sajnos egyelõre úgy néz ki, hogy bár egyre többet beszélünk arról, hogy az iskolás korú gyerekeknek a fejlõdése nem tökéletes, sõt a fiatalok fejlõdése nem tökéletes, nézzük meg a katonai sorozást, egyre többet beszélünk arról, hogy a népegészségügynek a feladata elsõsorban a megelõzés lenne, elfelejtünk visszanyúlni abba a korba, amikor a leglényegesebb lenne, hogy az optimális, tehát a legjobb feltételeket biztosítsunk a gyereknek. 6 éves korban bekerülnek a gyerekek, 7 éves korban az iskolába. Nagyon-nagyon fontos lenne egyrészt, hogy megtanítsuk õket helyesen ülni, hiszen az egész életüket ülve fogják jóformán eltölteni, nagyon fontos lenne, hogy megfelelõ módon megszerettessük vele a rendszeres testmozgást, amely nélkül fejlõdés, egészséges fejlõdés nincs és lehetõség szerint olyan életmódot biztosítsunk az iskolai teljesítmény mellett, amelyik nem károsítja a gyereket.

dr.B.M.: - Minél többet mozogjon. Minél többet. A csontoknak, az izületeknek, az izmoknak a porcnak, a biológiai, tehát élettani ingere a mozgás. Minél kevesebbet mozog a gyerek, annál csökkentebb lesz a fejlõdése, annál kisebb lesz a teherbíró képessége, annál nehezebben fog a serdülõ kornak az összes problémáival megbirkózni.

dr.B.M.: - Természetesen ép testben, ép lélek. Na most ennek az egyik feltétele az, hogy a gyermekek az iskolába menet mit visznek magukkal, mennyit cipelnek. Mindaddig tulajdonképpen csak egy ilyen elmondott szó volt számomra, míg egyszer a rendelõben egy körülbelül 7 éves kislány iskolából jövet vizsgálatra jött, majd én megfogtam a táskát, hogy félre tegyem, ne legyen útban a kislány vizsgálatánál és megdöbbenve tapasztaltam, hogy én, felnõtt létemre alig bírom ezt a táskát megemelni. Valóban a szülõk elmondják mindegyik, nagymamák, hogy olyan mérhetetlen mennyiségû tanszert követel az iskola, amelyiket egyszerûen a gyerek képtelen elvinni magával. Felmerült bennem természetesen az is, hogy nagyon sok gyerek mindent elvisz magával azért, nehogy véletlenül rossz pontot vagy egyest kapjon azért, mert valami otthon maradt. De ennek ellenére azt mondják a szülõk, hogy nagyon-nagyon sok mindent kell a gyereknek magával vinni. Természetesen a tanrendbe nem tudok beleszólni, de fölmerül bennem egy kérdés, hogy miért kell egy 7-8 tegyük fel egy nagyobb gyereknek májusban magával vinni az iskolába a szeptemberi számtanpéldákat, a szeptemberben elolvasott olvasmányokat. Magyarul szólva miért kell nekem egy akár nyolcvan vagy száz oldalas könyvet cipeltetnem a gyerekkel?

dr.B.M.: - Pontosan erre gondolok. Ha megelõzésrõl beszélünk, én tudom, hogy ez nagyon sok pénzbe kerülne, mert amikor ezt korábban fölvettem azt mondták, hogy így is nagyon sokba kerül a tankönyv, nagyon sokba kerül a tankönyveknek a dotációja, nagyon sokat költ az állam az iskolákra, de meg kellene nézni, hogy ez vajon visszatérül-e majd a késõbbiek során? Arra gondolok, hogy egy olvasókönyvet 20 oldalas fûzött példányokban is ki lehetne adni különös tekintettel például egy olyan apró dologra gondolva, hogy sokkal könnyebb egy hónapig vagy két hónapig vigyázni egy könyvnek az épségére, a kötöttségére, mint egy nagy könyvet nyolc vagy kilenc hónapon keresztül ápolgatni, majd leszidni a gyereket, hogy hogy néz ki az a könyv, mert össze van gyûrõdve. És uzsonna került rá, össze van firkálva.

dr.B.M.: - Tulajdonképpen meg lehetne csinálni a gyerekeknél, a kicsiknél is, csak éppen szervezetten. Tehát a füzeteket nyugodtan lehetne úgy gyártani, hogy nem van írásfüzet, nem külön olvasás füzet, nincs külön kockás füzet, bocsánat négyzethálós füzet, környezetfüzet üres, hanem egyetlenegy füzetben legyen az elsõ tíz lap ilyen, a második tíz lap olyan, hiszen többnyire egyetlenegy tanító néni az, amelyik tanítja õket, tehát elég lenne egyetlenegy füzetet elvinni idõnként a gyerekeknek magukkal. Majd amikor betelik, elõvenni és következõt és szerintem lényegesen lehetne csökkenteni ezzel a gyerekeknek a súlyterhelését.