- Két éve vagyunk egyedül. Ez egy nagyon-nagyon hosszú
folyamat volt. Én úgy érzem, hogy így volt a legjobb megoldás
mindannyiunk számára. Tehát a gyermekem sem érezte magát jól
abban az idõszakban, amikor még együtt éltünk. Tehát
õ is sokkal nyugodtabb lett azóta, amióta csak kettesben
vagyunk.
Mv.: - Nem úgy van inkább, hogy csak te keresed ezt
megoldásnak, vagy helyes válasznak erre a problémára, valóban
ez a jobbik megoldás a gyereknek?
- Nem hiszem, én ezt nem hiszem. Addig, ameddig az én
türelmemen múlt a mi hármunk együttléte addig együtt maradtunk
hárman, de amikor már a gyereken is láttam rossz irányú
változásokat, akkor mondtam azt, hogy jobb a válás, mint egy
rossz házasság.
Mv.: - Milyen rosszirányú változást láttál?
- Egyre idegesebb volt a gyerek, nyugtalan volt. Én azt
hiszem, hogy éjszaka lehet a legjobban lemérni valakin, hogy
milyenek a nappalai és rettenetesen nyugtalan éjszakáink voltak
már és az iskolában is elég rosszul mentek a dolgai.
Mv.: - És akkor úgy gondoltad, hogy akkor kész, el kell
válnotok. Ezt hogy mondtad meg a fiúnak?
- Érezte õ már ezt azt hiszem és leültem vele akkor
többször beszélgetni, a véleményére kíváncsi voltam, tehát
nem elsõre közöltem vele, hanem beszélgettünk
errõl a témáról. Nem nagyon válaszolt, hát ez már úgy
a kiskamaszkor kezdetén volt, tehát nem nagyon akart mondani
semmit. Õ elmondta azt, hogy õ szereti apát és ami
teljesen nyilvánvaló és természetes, mert azért õ még
azt nem tudta megfogalmazni, hogy ez a helyzet jó neki vagy nem jó
neki. Szereti és a mai napig is szereti az apját és találkoznak
sokat. Tehát jó a kapcsolatuk. Így jobb, mert így csak a jó
részét kapja az apjából most. Én azt hiszem, hogy egy jó
pillanatban váltunk el, amikor még emberként tudtunk elválni és
megmaradt a hármunk jó viszonya. Közös programjaink is vannak,
tehát hogy ha úgy adódik akkor hármasban megyünk el valahova
és ez így jó a gyereknek és én azt hiszem, hogy neki is
jobb így.
Mv.: - Nem szokta kérdezgetni, hogy hasonlít-e õ az
apukájára, hogy miben hasonlít? Ezt most azért kérdezem, mert
feltételezem, hogy akkor amikor elváltatok akkor szó volt arról,
hogy vajon milyen problémák adódtak, hogy ebben ki volt és ki
mennyire volt hibás. Tehát felmerülhetett az, hogy az édesapa
hogy viselkedett vagy hogy kellett volna, hogy viselkedjen, vagy
hogy milyen hibái miatt történt ez a válás. Tehát, hogy
õ gondol-e arra magában vagy kérdezi-e tõled, hogy õbenne van-e valami az apjából?
- Nem szoktunk errõl így beszélgetni. Érdekes, lehet,
hogy valahol a fejében ez megvan, de nem szoktunk így konkrétan
beszélgetni róla. Hogy miben hasonlít az apjára?
Külsõleg nem nagyon hasonlít rá, ez egészen biztos.
Tulajdonságaiból van több, de én se szoktam a fejére olvasni,
mert én azért észreveszem, hogy mi az a tulajdonság, amiben az
apjára hasonlít, de ezt nem szoktam szóvá tenni. Tehát nem
szoktam a fejéhez vágni azt, hogy na most pont úgy viselkedsz
mint az apád.
Mv.: - De érzed, nincs olyankor benned egy olyan pontosan az,
hogy pont olyan vagy mint az apád. Szóval nem jön benned föl a
düh vagy a harag vagy a bánat?
- Hát én ezt érzem, csak pont ezért mondtam, hogy nem vágom
a fejéhez, mert ilyenkor igyekszem nyelni egyet, hogy nehogy ezt
kimondjam, mert nem szeretném kimondani. Õ maga hogyha nem
veszi észre vagy õ nem kérdez rá, akkor én ezt inkább
nem hozom szóba. Nagyon rossz érzés ez, biztosan rossz érzés.
De hát ezzel kell együtt élni és én az apját ilyen szempontból
soha nem fogom neki szidni. Az is igaz, hogy a magam módszereivel
megpróbálom ezt valahogy kinevelni belõle, de nem
konkrétan kimondva, tehát beszélgetek vele vagy nevelem, ahogy
szoktam, csak ezeket a hibákat megpróbálom valahogy
kiküszöbölni vagy legalábbis tompítani, ha lehet.
Mv.: - Ez alatt a két év alatt nem voltak konfliktusok
köztetek, tehát a gyerek és közötted, vagy inkább csak az az
összetartás volt, hogy most már csak ketten maradtunk. De hát
gondolom, hogy ezt azért nem mondtad neki állandóan, hogy jaj
kisfiam most már csak ketten maradtunk.
- Nem, nem én ezt nem szoktam neki mondani. Néha volt, hogy
szóba került, hogy most valóban ketten vagyunk, de nem úgy
kihangsúlyozva, hanem például nagyon sok segítséget kapok
tõle, sokkal többet segít otthon, amióta ketten vagyunk,
mert õ is érzi azt, hogy "õ az úr a
háznál". És ezt jó értelemben használjuk, õ is,
én is. Sokkal önállóbb lett, sokkal felnõttebb.
Gondolkodásmódja is megváltozott és megnyugodott.
Mv.: - Arról beszéltetek már, hát egy fiatal, csinos
nõ vagy, hogy esetleg majd a késõbbiekben jön valaki
még egy harmadik is a házhoz?
- Hát ez nagyon érdekesen kezdõdött ez a
beszélgetést, mert ezt az én fiam hozta szóba. Én nem hoztam
volna szóba, mert nyilvánvaló, persze tényleg nem szeretném
egyedül leélni az életemet, de az is biztos, hogy csak olyan
emberrel tudnék élni, aki elfogadja az én fiamat, mert
nyilvánvaló, hogy nekem azért valahol õ a legfontosabb az
életemben. Ezt a fiam hozta szóba és õ keres nekem
egyfolytában párt. Ezzel együtt biztos vagyok benne, hogyha
bemutatnék neki valakit akkor rögtön megváltozna a helyzet.
Szóval ez úgy azért érezhetõ rajta.
Mv.: - És hogy keresi neked a párt?
- Társaságban, emberek közt hogyha vagyunk, akkor mindig jön
hozzám és mondja, hogy látod milyen csinos az az ember meg milyen
jó fej az a bácsi, szóval úgy az ismeretségi körbõl
vagy ha új emberekkel találkozunk, akkor úgy mindig megjegyzi
vagy ha együtt elmegyünk valahova, akkor õ szokott mindig
figyelmeztetni, hogy anya, az a bácsi nagyon néz téged. És ez
azért valahol jó. Csak hát mondom, hogyha komolyabbra fordulna a
dolog akkor pedig egészen biztos vagyok benne, hogy már másképp
reagálna, de hát ez majd egy másik történet lesz gondolom.



Mv.: - Nemrég vált el a kislányától a Kapcsolat
Alapítványnál. Mióta járnak ide?
- Az a gond igazándiból, hogy nehéz behatárolni, mert
múlthéten kellett volna, hogy elhozza a kislányt, nem hozta el.
Most pótolta a múlt hetet. Már évek óta ez megy és az a gond
igazándiból, hogy itt az alapítványban mindig jól sikerül a
kezdet és akkor õk befejezik, tehát nem hozzák ide
amikor kéne. A gyámügynél iszonyú hosszú az idõ mire
bármi történik. Mire a Zsófival újra idekerülünk addigra
kezdhetjük az egészen elölrõl. Elõször úgy volt
megszabva, hogy minden páros hétvégén láthatás, egy ideig
betartotta, utána mindig kifogásokat talált. Volt úgy, hogy
odamentem a lakáshoz, kopogtam, elmentek bevásárolni addig a
láthatási idõben. Utána azt mondta a Zsófinak, hogy én
nem voltam ott, nem mentem oda hozzá.
Mv.: - Mivel magyarázza a volt feleségének, a gyermeke
édesanyjának ezt a viselkedését, hiszen itt fél füllel
hallottam óhatatlanul, hogy azt mondta Önnek a pszichológus,
hogy kitûnõ a kapcsolata a gyermekével.
- Nekem az a véleményem, hogy egy burkot akarnak. Új
család, új férj és egy burok kell, hogy képzõdjön
köréjük oda én nem férek be. Tehát olyan szinten se, hogy
páros hétvégén láthatás, tavaszi szünet, nyári szünet
második fele. Ez egy bosszú a volt férj felé.
Mv.: - De hát ez törvénytelen. Tehát elvileg Ön jogi
eszközökkel is élhetne.
- Igen, csak ha újra elkezdünk pereskedni, újra három
hónap mire kitûznek egy tárgyalást. Valószínûnek
tartom, hogy a volt feleség nem jön el akármilyen okból
kifolyólag.
Mv.: - Meddig tartható fenn így ez az állapot?
- Az anya részérõl szerintem minél tovább, mert neki
az az érdeke, hogy minél tovább húzza. Hátha el tudja
vadítani a gyereket, tehát mindenképp elfelejteni a volt
szülõt, mert az egy mocsok, ahogy viselkedik, mert csak
azt hallja. Az új férjjel beszélgettem, öt mondatot eddig
életemben és ez a mocskolódás, ami az õ
részérõl jön, tehát ez egyértelmû számomra
legalábbis, hogy a volt nejem. Tehát õ elmondja az
õ érveit, az új férj a két diplomájával engem, én
fizikai munkás vagyok, én egy barlanglakó vagyok szerinte,
tehát én alkalmatlan vagyok. Amikor már elvált férj vagy
onnantól kezdve csak mocsok lehetsz. Beszélgettem olyan
apukával, aki azt mondta, hogy õ már le is mondott,
beleegyezett abba, hogy az új férj nevére kerüljön a
gyermeke. Én nem. Utoljára Zsófit két héttel elõtte
láttam. Elõtte napfogyatkozáskor. Közben huzavona.
Szerintem évekig. Tehát attól függ kinek milyen, hogy bírja.
Most a napfogyatkozás az nagyon jó példa. Odaadta a Zsófit,
három hétre járt volna. Három hétbõl két hetet kaptam
meg, mert õk leutaztak az én láthatási idõmbe
Balatonra mint kiderült. Szóltak nekem telefonon, én menjek le
Balatonra, ott vegyem át a kislányt. Mondtam, hogy neki az
állandó lakcímén kéne, hogy átadja, nem nekem kéne
leutaznom Balatonra érte. Két hétre kaptam meg a három
hétbõl. Megmondta a kislánynak azt, hogy mindennap hívja õt föl telefonon. Tehát mire õ átzökkenne,
megszokná az új környezetet, addigra este mindig vissza kell
hívni az anyját telefonon. Õ kikérdezi õt az
egész napjáról és megint egy ideggörcsbe van a kisgyerek,
hogy most onnan mit kéne, hogy oda mondjak, ott is meg kéne
feleljek, õket se akarom itt megbántani. Úgyhogy nekem az
a véleményem, lehet, hogy nem lesz igazam, amikor már 14-15
éves lesz én mindenképp húzni fogom, hogy tudja azt, hogy én
ki vagyok. Ha eljut addig, hogy még kétszínû játékot,
mert belekényszerítik, kétszínû játékot kell, hogy
játsszon és azt mondja otthon, hogy lementem a
barátnõimmel vagy a barátaimmal biciklizni vagy moziba
és közben esetleg átjön hozzánk és akkor fognak õk
igazándiból fenékre ülni, mert az nekik sem lesz jó, hogy át
vagyunk verve.
Mv.: - Mennyi idõs a gyermeke?
- 9 éves.



- Én két kislánynak az apja vagyok és szeretnék kérdezni
Önöktõl egy problémáról, hogy a kisebbik lányom nem
tud egyedül aludni.
Mv.: - Hány éves?
- 10.
Mv.: - Soha nem aludt egyedül?
- Hát eléggé ritkán az az igazság, mert 10 és 12 évesek
és a kisebbik az mindig befurakodik valakinek az ágyába.
Mv.: - Az Önökébe ugye?
- Hát vagy az anyja ágyába, vagy pedig a nõvérének
az ágyába. Én elváltam különben és ezt a válást a
kisebbik az eléggé rosszul élte meg.
Mv.: - Tehát akkor maga hírbõl ismeri ezt a
történetet?
- Hát nemcsak hírbõõl, mert énnálam is aludtak a
lányok és akkor is a kisebbik ragaszkodott ahhoz, hogy együtt
aludjon a nõvérével.
Mv.: - És magát mi aggasztja tulajdonképpen ebben, ha meg
kellene fogalmaznia?
- Hát igazából semmi, hogyha Önök azt mondják, hogy ez
nem gond. Feltételezem, hogy mondjuk nem szerencsés, csak
kérdés, hogy ez meddig tart, tehát mondjuk feltételezhetem,
hogy ha nem csinálok semmit, nem tiltom, meg ilyesmi, nem
kényszerítem a gyereket különalvásra, akkor ez
magától elmúlik. Már 10 éves.
Mv.: - Legkevésbé maga az aki ebben a dologban, helyzetben
van, mert gondolom, hogy magánál azért viszonylag ritkán
alszanak a gyerekek.
- Igen.
Mv.: - Tehát nyilvánvalóan az édesanya az, aki ebben
inkább tehetne valamit, ha akar.
- És milyen következménnyel járhat, hogy ha semmit nem tesz
az anyja ez ügyben? Az is egy jelenség, hogy a gyerek szinte
egyedül nem mer lenni egy szobában, nem sötét szobában, hanem
világos szobában, tehát azt mondta az anyja, hogy ha ketten
vannak együtt és a nagyobbik lány nincs ott, akkor a kisebbik
lányom az árnyékként követi az anyját egyik szobából a
másikba. Amikor elváltunk akkor volt, hát állítólag az ex
feleségem szerint, amikor elköltöztem õ hároméves
volt, a kisebbik és volt olyan, hogy éjjel amikor felébredtek,
akkor arra ébredtek, hogy ez a kislány ott ül az ajtóban az
elõszobában és ott sírdogál a sötétben, hogy menjenek
el hozzám. Tehát, hogy keressük meg apát.
Mv.: - Nem tudom, hogy az élet egyéb területein vajon
õ mennyire áll a saját lábán vagy mennyire nem.
- Tanulás szempontjából?
Mv.: - Akár a társakkal való kapcsolat szempontjából.
- Barátkozik másokkal, tehát az osztályban vannak
barátnõi, azokhoz elmegy, illetve elkíséri, tehát
igényli is, hogy akkor egyedül legyen velük, tehát nem azt
akarja, hogy mindig a nagyobb is vele legyen. És ez, hogy ha nem
kezeljük akkor mivé fajulhat. Egyébként az anyja az nem nagyon
szorgalmazza azt, hogy elválassza a két gyereket vagy akár
magától a gyereket elválassza ilyen szempontból, mert én
amikor ott voltam és láttam, hogy együtt alszanak, akkor én
morogtam, hogy ez most micsoda, hogy miért engedi vagy miért nem
rakja külön az ágyába a kicsit és azt mondta, hogy hagyjam,
hagyjam. Ha jól érzi magát énvelem, akkor hagyjam. És akkor
most Ön szerint beszéljek az anyával vagy nélküle vigyem el
pszichológushoz, ami azonban nem nagyon elképzelhetõ és
mennyire beszélhetek nyíltan a kicsivel.
Mv.: - Vegyük sorra: mindenek elõtt maga a jelenség
Ön szerint mennyiben van összefüggésben a szülõk
válásával?
Vekerdy Tamás pszichológus: - Feltehetõleg
összefügg. Egy érzékeny életkorban ment el az apa, a kislány
hároméves volt. Azt szokták mondani, hogy ha lehetséges
például hároméves korú gyerekkel ne költözzünk.
Természetesen valamikor muszáj, de egy költözés még mindig
kevésbé megviselõ, hiszen a személyek azonosak maradnak,
mintha valaki elmegy. Lehet bizony egy trauma, egy sérülés a
harmadik életév táján és akkor ebbõl maradhat egy
szorongás, egy szomorúság, egy deprimált állapot, amelyik
aztán este ebben nyilvánul meg, hogy valakinek az ágyába
odabújik. A gyerekek sokszor szoktak kiskorukban egymás
ágyában aludni, ha valamiért esetleg félnek, vagy túl
fáradtak és biztonságot keresnek. Ez nem olyan nagy baj
egyáltalán. A papa azt mondta, hogy a mama nem szorgalmazza,
hogy elválassza a kislányt magától vagy a
nõvérétõl. Ne is szorgalmazza én ezt mondanám
ebben az esetben. Szóval én, ha én volnék az elvált apa én
visszatartanám magam attól a legnagyobb mértékben, hogy
beavatkozzak a mama és leányai életének ebbe a részébe. Én
szerintem a mama álláspontja, hogy hagyjuk, ezt most ne bántsuk
ezt a dolgot helyes az adott esetben. Én egyébként szoktam
mondogatni, már ezért többször ki is kaptam, hogy helyes, ha
egy gyerek különalszik, helyes ha külön szobája van egész
kiskorától, ha ezt megtehetjük, de ez esetben én nem
erõszakoskodnék, hogy úgy mondjam, ezt tûrném.
Természetesen azt látom, hogy ha a gyerek szorongása
túlnõ egy bizonyos normális szinten. Itt az az érzésem,
hogy nem nõ túl. Ha õ egyszer elmegy a barátaival,
el tud menni egyedül, szóval akkor valami más. Otthon így van
vele, de amikor a mama úgy érzi és ez a mama dolga, hogy ez az
árnyékként követi és ez most már több, mert most már 11
éves, most már 12 éves, most már mindjárt jön a kamaszkor
és még mindig nincs változás, akkor lehet, hogy azt
javasolnám, hogy megkönnyebbedj, hiszen ez lelki energiákat
visz el, és elvesz energiákat attól, hogy te olyanná légy,
amilyen tényleg vagy, kibontakoztasd jó képességeidet,
kérjünk tanácsot egy szakembertõl. Ez elkövetkezhet,
én ezt nem sürgetném és az anyára bíznám.
Mv.: - Tehát az édesapa se forszírozza ezt és az édesanya
türelme indokolt.
Vekerdy Tamás: - Az édesapa semmi esetre.
Mv.: - Bár érthetõ az aggódása az apának, éppen
azért mert õ kevesebbet is van együtt a lányaival.
Vekerdy Tamás: - Igen, csak ez egy nagyon nehéz és nagyon
könnyû helyzet. Nem vagyok ott, úr istem, el kéne
intézni, ráveszem a volt feleségemet, rákényszerítem a volt
feleségemet. Szóval nem jó szerep. Ezt ki kell bírni.
Elváltak, a gyerekek az anyával élnek. Ki kell bírni, hogy ez
az anya dolga. Véleményt lehet róla cserélni persze, de
kényszeríteni semmiképp nem, vagy erõszakoskodni ebben a
kérdésben ezt én semmiképpen nem javallanám.



Mv.: - Némiképp fordított a helyzet. Itt a Kapcsolat
Alapítványnál általában édesapák szokták várni az
anyukát, illetve hát a gyermeküket. Ön viszont édesanyaként
van itt és ha jól látom, ha jól tudom akkor fölöslegesen
jött ma.
- Igen ez így van. Megbeszéltük, aláírtuk, hogy ma
találkozom 64 nap után a fiammal, aki 64 napja elzárva van
tõlem az apja által és nagyon csalódott vagyok most.
Mv.: - Hogy alakult a helyzet, hogy ilyen lett, tehát hogy
több mint 2 hónapja nem találkozhatott a gyermekével?
- Három éve tartó válóper van folyamatban, azóta a
bíróság nem tud dönteni, mind a ketten szeretnénk magunknál
a gyereket és akkor én elköltöztem három év után,
miután megteremtettem a saját egzisztenciám, és akkor
másnaptól gyakorlatilag elzárja.
Mv.: - Az, hogy a bíróság nem döntött, az mit jelent.
Tehát most jogosan van az édesapánál vagy akár lehetne
Önnél is?
- Akár nálam is lehetne, nincs még bírói döntés. Bízom
benne, hogy ez a fajta viselkedés ami arról szól, hogy
gyakorlatilag a férjem teljesen kisajátítja a gyereket és
elzárja az édesanyjától akivel azt gondolom, hogy a
legbizalmasabb kapcsolata van, ez nagyon árt a gyereknek is. Azt
gondolom, hogy ezt a bíróság legalább oly módon megszünteti,
hogy hozzám helyezi a gyereket.
Mv.: - Érzi-e úgy, hogy a férje fegyverként vagy
eszközként használja a gyermeket ön ellen?
- Igen, azt hiszem egyetlen oka a jelen helyzetnek, a
bosszúvágy és közben valószínûleg Õ nem tudja,
hogy ezzel mit árt a gyereknek, mert hogy
elsõsorban és legfõképpen neki árt.
Mv.: - Mennyi idõs a gyermeke?
- 6 éves.



- 4 gyereket « nevelünk. Ebbõl kettõ, én
úgy szoktam mondani, hogy örökölt állomány, a férjem
elõzõ házasságából van két nagyobb fiú, az
egyik 23 éves, a másik pedig 13 múlt. Nekem az
elõzõ házasságomból van egy leányzó, 8 éves
és van a közös, õ pedig egy 4 éves fiúcska.
Mv.: - Hány éve is tart ez az állapot, hogy így együtt
vagytok?
- 7. éve. Mindegyik gyerek itt lakik.
Mv.: - Hogy tudtad ezt megoldani úgy, hogy a dolog
mûködõképes legyen, egyáltalán voltak
konfliktusok?
- Ha vita is volt köztünk, akkor általában a gyerekek miatt
volt, vagy pedig a gyerekek anyja miatt. Tehát ez elég
sokrétû dolog volt.
Mv.: - Amikor valami konfliktushelyzet volt, most nézz
magadba, ugyanúgy szóltál a Ricsinek, mint ahogy a saját
gyerekednek?
- Merem állítani, hogy a sajátommal keményebben bántam.
Pont azért, hogy nehogy szó érje a ház elejét. Engedékenyebb
voltam talán vele, elnézõ voltam vele. Õ eleve egy
sérült kisgyerek volt ugye, mert az anyját nélkülöznie
kellett, de engedékenyebb voltam vele. Bár õ is elég
rövid pórázon volt ahhoz képest.
Mv.: - Akkor neked kellett pótolni az édesanyját. Nem
haragudott, nem utált téged ezért, hogy te nem az õ
édesanyja vagy, hanem van neki egy sajátja?
- Nem, sõt mikor kialakulóban volt a kapcsolatunk,
ragaszkodott, hogy aludjak ott, meg örült nekem és volt olyan
idõ, amikor nagyon meg volt kavarva a kisgyerek az anyján
keresztül, de szerintem ma eljutottunk oda, hogy abszolút
elfogad, akármilyen ünnep van és szóba kerül esetleg, hogy
anyut akarod-e hívni, akkor nem, ragaszkodik, hozzá, hogy én
menjek.
Mv.: - Mondtad az elõbb, hogy talán te még a saját
gyerekeddel határozottabban vagy erõsebben rászóltál,
mint a férjed gyerekeire. Nem volt az benned, hogy a férjednek
nehogy rosszul essen, hiszen azért õ is egy elég
érzékeny állapotban volt és nyilván gyakran felmerült benne
az a gondolat, hogy az õ gyerekei az õ gyerekei,
akikért õ küzdött és õ szenvedett és hogy tán
egy kicsit neki is eleget akartál tenni?
- Valószínû, hogy volt benne ilyen, voltak olyan
szócsaták közöttünk, amikor ez felmerült, de hála istennek
megtudtuk ezt beszélni.
Mv.: - Volt úgy hogy nyakon csaptad mondjuk a férjed
gyerekét?
- Talán kétszer hat-hét év alatt.
Mv.: - És a férjed nyakon csapta már a te gyerekedet?
- Nem tudom, hogy nyakon csapta, mert arra úgy tisztán nem
emlékszem, talán a popsijára rávert. Abban biztos vagyok én
is, nekem is akkor csattan el egyszer az a nagy pofon, amikor
nagyon nagyon szemtelen volt.
Mv.: - Na és akkor mit szóltatok egymás pofonjához a saját
gyerekeiteken?
- Hát semmit. Végül is hát most nem kell nekem engedélyt
kérnem ahhoz, hogy ha tiszteletlen velem szemben, akkor
eldurranjon egy pofon.
Mv.: - Nem szenvedtél soha a férjed gyerekeitõl?
- Hát úgy, hogy gondot jelentett úgy nem, mert még anyuval
beszélgettünk annak idején, hogy õ csodálkozott rajta,
hogy hogy mertem én ezt fölvállalni. Hát azért ahhoz fiatal
voltam, 25 éves voltam mikor ezt fölvállaltam én és én
mondtam anyunak, hogy anyu én nem is gondolkodtam, ezen. Ez
jött. És amikor volt probléma megoldottuk. Most ha állandóan
tanakodnék rajta akkor lehet, hogy nem itt lennénk. Így gondot,
mint gyerekek nem jelentettek, hiszen ezek a gyerekek nem tehettek
arról, hogy ilyen anya jutott nekik.
Mv.: - Akkor mitõl szenvedtél?
- Voltak esetek amikor az anyukájuk telebeszélte a fejüket
és ilyenkor azért én mindig az õszinteség híve voltam,
nem kerteltem, azt mondtam, hogy akárhány éves a gyerek az
õ szintjén mindent meg lehet magyarázni. És akkor
szépen leültem vele és volt amikor hónapokon keresztül nem
tudtunk kihúzni belõle semmit, de volt olyan
idõszak is amikor megnyílt és akkor meg tudtunk mindent
beszélni. Hála Istennek mára ott tartunk, hogy akármi gondjuk
bajuk van érdekes módon nem az apjukhoz mennek, hanem hozzám
fordulnak.
Mv.: - A gyerekek szülõanyja ellened hangolta a
gyerekeket?
- Abszolút. Úgyhogy elég kemény csatákat vívtunk az
elején. Én mindig azt mondtam, hogy persze, szeresse az anyját,
tisztelje, végül is a világra hozta. De egy dolog megszülni
és egy dolog felnevelni egy gyereket. Négy kemény év
volt. Most mára azt mondom, hogy ilyen zûrök nincsenek
hála a jó istennek.
Mv.: - Na és a gyerekek igazi testvérek?
- Hát ez érdekes, mert volt olyan, amikor baromi aranyosan
kiálltak egymás mellett, volt olyan amikor bizony egymásnak
ugrottak, hogy ki kinek a rokoni kapcsolata, hogy is vagyunk, de
szerintem elfogadták egymást. Most már összecsiszolódtak. A
közös picit nagyon várta mindegyik, úgyhogy szerintem
testvérként nõnek föl. Az, hogy az évek múlásával ki
fognak-e állni egymás mellett, azt majd az évek megmutatják.