R.: - Hány éves most a te kisfiad?
- Hat és fél, hét lesz decemberben.
R.: - Hát ha jól számolom, akkor most fog iskolába menni.
- Igen.
R.: - Hová fog járni?
- A helyi általános iskolába.
R.: - Direkt ide írattad be vagy volt más iskola is amit
megnéztél, vagy evidens volt, hogy a legközelebbi iskolába
beadom, mert ez van a legközelebb és akkor könnyû oda járni.
- Körülnéztünk és nagyon alaposan is körülnéztünk és
próbálkoztunk is felvételizni más iskolákba, de sajnos nem
vették fel.
R.: - Hogyhogy, miért nem vettek föl?
- Hát, mert nincs testvérem.
R.: - Ez magyarázd el nekem, én ezt nem értem.
- Hát azért nem vettek föl, mert hát azokat a gyerekeket,
akiknek volt testvérük egy vagy kettõ vagy három, vagy
négy, azokat mind fölvették. És nekem nem volt testvérem
vagyis nincs, nincs is testvérem, és ezért nem vettek föl.
R.: - Tehát abba az iskolába, ahova te jelentkeztél azokat a
gyerekeket vették föl, akiknek volt már az iskolában
testvérük.
- Igen.
R.: - És emiatt te szomorú vagy?
- Nem. Nem vagyok emiatt szomorú egyáltalán. Mert az összes
barátom, az összes csoporttársam ide fog járni iskolába.
R.: - Mit mondott az anyukád?
- Hát nagyon mérges volt, amikor hazajöttünk és megtudtuk,
hogy nem vettek föl.
R.: - Mit mondott, hogy honnan tudtad, hogy mérges volt?
- Hát hogy csapdosott, meg mindent ideges volt, meg
mérgeskedett.
R.: - Te szerettél volna oda járni?
- Nekem igazából mindegy volt.
R.: - Nem értettem, hogy honnan jöttetek haza, volt ott
felvételi, vagy mi volt ott?
- Igen, a felvételirõl jöttünk azt hiszem haza.
R.: - De hát te még csak elsõ osztályos leszel, hogy mi volt
azon a felvételin, hogyhogy felvételizni kellett?
- Hát ebbe az iskolába felvételizni kellett, csak úgy vettek
volna föl.
R.: - És mi volt a felvételin, meséld el nekem.
- Hát elkezdett az egyik bácsi mesélni egy ilyen mesét és
akkor ott csinálni kellett mindenféle feladatot, sétálni
kellett a padon, meg át kellett ugrani egy ilyen kék szõnyeget,
az volt a folyó.
R.: - Jól érezted ott magad?
- Igen, igen, igen.
R.: - Rossz kedved lett, hogy nem vették föl máshova vagy
- Rossz kedvem lett és azért lett nagyon rossz kedvem, mert
olyan indok miatt nem vették fel, amirõl nem tehet se õ,
se mi. Az történt ugyanis, hogy mind a két alapítványi
iskolában, ahova jelentkeztünk azok a gyerekek élveztek elsõbbséget
a felvételi során, akiknek a nagyobb testvérei már odajárnak.
És így tulajdonképpen az egész felvételi egy fölösleges
dolog volt, mert hiszen nem a gyerekek képességei szerint vették
föl õket, hanem megnézték, hogy hány olyan család van,
akiknél már a nagyobb testvérek vagy egy testvér legalább
odajár és ezeket a gyerekeket vették fel. És mivel olyan sok
jelentkezõ volt, hogy ezek a gyerekek is többen voltak, tehát
soktestvéres gyerekek is többen voltak, mint ahány hely volt
tulajdonképpen, így azok a gyerekek teljesen kiszorultak, akiknek
még nincs bent nagy testvére, mert eleve nincs még nagy
testvére, mert mondjuk õ az elsõ gyerek a családban. Én ezt
igazságtalannak tartom.
R.: - Én ezt megértem. De hát ennek is van elõnye, hogy ide
fog járni a helyi iskolába, hiszen ha jól számolom, olyan 5-10
percre lehet innen az iskola.
- Igen, hát nyolc percre van az iskola tõlünk és hát azon
kívül, hogy közel van az az elõnye is van, hogy mûködik egy
nagyon jól funkcionáló zeneiskola, ami egy neves mûvész
kezdeményezésére alakult itt a faluban és nagyon színvonalas
zenei órákat adnak és koncerteket is. A lényeg az, hogy lassan
most már azt hiszem, hogy azzal kell foglalkoznunk, hogy ebben az
iskolában mi a jó és mit tudunk a saját elõnyünkre fordítani
és nem azzal, hogy nyalogatjuk a sebeinket továbbra is.



R.: - Két fiad van, milyen idõsek?
- Tíz és hat évesek.
R.: - Ez azt jelenti, hogy az egyik, az már iskolába jár, a
másik az talán pont most fog szeptemberben iskolába menni.
- Nem teljesen. Az egyik valóban iskolás, a másik pedig még
egy évet le fog húzni az óvodában, úgy gondoltuk, hogy
visszatartjuk, miután viszonylag kicsi és még nem látjuk
teljesen érettnek az iskolához.
R.: - Ez a te döntésed volt a feleségeddel együtt vagy ezt
azért mondták a óvó nénik is?
- Nem, ez egy közös döntés volt, az óvónõk nem mondtak
semmit, tulajdonképpen õtõlük akár mehetett is volna, de mi
úgy gondoltuk, hogy sok ember visszatartja manapság a gyerekét,
ne õ legyen a legkisebb.
R.: - Miért azt az iskolát választottátok, mármint a
nagyobb testvérnek.
- A nagyobb testvérnek azért választottuk ezt az iskolát,
mert szempont volt, hogy közel legyen a lakóhelyhez, másrészt
elég jó testnevelés centrikus szellemben zajlik az oktatás,
zöldövezetben van, nagy kert van, tehát ezek mind amellett
szóltak, hogy járjon oda. És még területileg is oda tartozunk.
R.: - Említetted a testnevelést, ez neked fontos?
- Úgy gondolom igen, igen, igen. Maximálisan fontosnak tartom,
minden nap van testnevelés óra az iskolában a nagyobbik fiamnak
és hát majd a kicsinek is, ha oda fog járni, szóval abszolút
fontosnak tartom.
R.: - Mi az elvárásotok az iskolával szemben még?
- Hát ez volt az egyik igen, a testnevelés, a másik pedig az,
hogy adjon egy olyan alapot, amivel egy normális gimnáziumba,
majd a normális gimnáziumból egy normális egyetemre el tud
menni a gyerek. Tehát adjon egy olyan alapot, amivel lehet
továbbtanulni. Ez az elvárás. Nem több.
R.: - A nagyobbik fiad milyen tanuló?
- Hát olyan jel és a kitûnõ között, volt két négyese,
tulajdonképpen megfelel az iskola az elvárásoknak, bár igazán
ez akkor fog kiderülni, amikor majd jön a megmérettetés és el
kell menni egy gimnáziumba, hát a nagyobbik fiam az most fogja
kezdeni negyediket õsszel, tehát most vagy az van, hogy egy hat
plusz hat osztályosba elmegy, vagy kijárja itt a nyolcat és
rendesen utána fog menni gimnáziumba, szóval igazán nem tudjuk
még, hogy az iskola ilyen szempontból megfelelt-e, de én nagyon
bízom benne, hogy elégséges lesz az alap ahhoz, hogy egy jó
gimnáziumba bekerüljön.
R.: - Számomra kiderült, hogy a két fiad két különbözõ
jellem, mit vársz a kisebb gyerektõl majd ha iskolás lesz?
- Hát a kisebb gyerektõl azt várom, hogy legalább nyújtsa
azt a teljesítményt, amit a bátyja, amit fog is hozni és talán
legyen egy kicsit fegyelmezettebb mostani önmagához képest.
R.: - Ha jól gondolom, akkor az iskolában a nagyobbik fiaddal
nincsenek nagyon magatartási problémák. Vagy vannak?
- Hát nincsenek, nem mondom, hogy nem hozott már életében
intõt egyet vagy kettõt, végül is négyes jegyet érdemrendet
kapott a magatartására, ami fiúnál végül is megállja a
helyét. Én elfogadom, hogy nem kitûnõ a magatartása, az enyém
se volt, ez egy fiúnál belefér a képbe. Ha úgy ítélem meg,
hogy az belefér az én viselkedési normáimba, akkor nincs
különösebben büntetve a dolog, kitárgyaljuk a dolgot,
megbeszéljük.
R.: - Nagyobbik fiad mit tart fontosnak az iskolában, mi fontos
neki?
- Hát szerintem a tanulás, az úgy, ahogy van, nem érdekli,
annak ellenére, hogy elég jó tanuló, de nem nagyon érdekli a
tanulás, haverok. Az, hogy bemegy, akkor ott milyen cédéket
lehet cserélni, kinek van új gameboyja, milyen játék van azon,
kinek, milyen biciklije van, tehát úgymond az iskolából õt
leginkább a társadalmi érintkezés része érdekli. Tehát ott
találkozik az osztálytársaival, megbeszélik a filmeket, a
legújabb számítógépes játékokat, leginkább ez érdekli úgy
gondolom.
R.: - Neked viszont az a fontos, hogy jól tanuljon.
- Nekem ez azért fontos, mert látom, hogy enélkül nincs
érvényesülés. Tehát ma olyan világ van, hogy igenis a mai
felnövekvõ generációnak muszáj egyetemet végezni, hogyha egy
normális állásba akar elkerülni. És ahhoz meg jól kell
tanulni, mert hihetetlen erõs a nyomás, nagy a konkurencia, sokan
vannak és jó a gyerekanyag. Tehát nagyon sok az okos gyerek,
feltûnõen sok. Hát a fiam osztálya is, ami egy a tanító néni
által mondva egy közepes osztály, de én azért úgy
visszagondolok az én gyerekkoromba, hát abba az osztályba fele
annyi okos gyerek volt, mint fiam osztályában most úgy, hogy
nagyon okosak.
R.: - Én azt hiszem, hogy õ még ezt nem nagyon fogja
föl, ennek a jelentõségét, amit most elmondtál.
- Nem, nem, nem, sajnos nem és ebbõl adódnak a gondok, amikor
ugye a tanulás körül bizony rá kell szorítani arra, hogy most
oda kell ülni az íróasztalhoz és meg kell csinálni a leckét.
R.: - Azt mondtad, hogy sajnos nem fogja ezt még föl. Hát
miért kéne neki fölfogni, hát még csak 10 éves.
- Végül is igen, végül is igen, ezzel én egyetértek úgy,
hogy én nem is lakatolom oda az íróasztalához, hogy most itt
ülsz három órát és tanulsz. Megnézem, ha jó, szinte
megcsinálta a leckét és jók az érdemjegyei, akkor én békén
hagyom. Tehát nincs, ez a hihetetlen nyomás állandóan a
gyereken, hogy márpedig most öt órát tanulsz, akármi van,
csakhogy meglegyen az öt óra tanulás, eredménycentrikusan
nézem a dolgot. Én magam is olyan tanuló voltam, hogy leginkább
az órán próbáltam elsajátítani a tananyagot és otthon nagyon
keveset foglalkoztam vele. Ettõl aztán nagyon sok
szabadidõm volt és sokat tudtam játszani a haverjaimmal,
úgyhogy én nem vagyok ez ellen. Tudjon a gyerek, hogy hogy
csinálja meg, az az õ dolga. Hogyha elég neki annyi, hogy
odafigyel az órán, akkor ám legyen! Hogyha hozza azt a szintet,
ami kell.
R.: - A feleséged is így gondolja ezt?
- Nem, nem, nem. Õ teljesen más beállítottságú,
õ a tanulás körül lényegesen szigorúbb, mint én,
õ más szellemben nevelkedett és õ hát csúnya
szóval majdhogynem görcsösen tanul a gyerekkel, sokszor nagyon
sok idõt töltve. Én ezzel nem értek mindenesetben egyet.
R.: - Hogyan szoktátok ezt megbeszélni?
- Hát úgy szoktuk megbeszélni, hogy én mondom neki, hogy
figyelj, nem kéne ennyit tanulni a gyerekkel, tudja már, hagyd
békén, látod, hogy fáradt, nem kell este fél kilenckor még
egyszer ráfutni a leckére én is leellenõriztem, stb. nem kell
szálanként a táskáját átvizsgálni. Szóval higgyük el neki,
hogy már erre a szintre fölnõtt.



R.: - Mi árnyékolja be a nyaradat?
- Matematikából megbuktam és a pótvizsgára való
készülés.
R.: - Milyen iskolába jársz?
- Kereskedelmi.
R.: - Elég vidáman mondod azt, hgy matematikából megbuktál,
téged ez nem érdekel?
- De érdekel, de azért olyan szinten nem, hogy most itt
sírjak, meg pánikoljak, hogy úristen, mi lesz, mert hát
készülök rá és remélem, hogy átengednek.
R.: - Valójában készülsz rá mindennap, otthon foglalkozol a
matematikával?
- Majdnem minden nap most egy ideje. Úgy a nyár elején, akkor
egyáltalán nem, de most elõszedtem a tételeket, meg feladatokat
csinálok.
R.: - És egyedül képes vagy rá, hogy fölkészüljél?
- Remélem, eddig simán ment.
R.: - Ha most lazán, könnyedén egyedül fölkészülsz erre a
pótvizsgára, akkor ezt évközben miért nem tudtad megtenni?
- Mert nagyon sokat hiányoztam, mert kétszer is kórházban
voltam és ez úgy összesen két hónap kiesés volt, és hát ezt
lehetetlen volt bepótolni.
R.: - Õszintén, csak az az oka, hogy megbuktál
matematikából, hogy két hónapig hiányoztál az iskolából,
vagy túlságosan is lazán vetted a dolgokat?
- Egyrészt ez is közrejátszott, hogy tényleg ennyit
hiányoztam és hát bevallom lazán is vettem. Szóval, hogyha
tényleg annyira törtem volna magam, akkor lehet, hogy nem buktam
volna meg.
R.: - Elõzõ években hogyan teljesítettél matematikából?
- Ehhez képest nagyon jól, mert ugye most vagyok másodikos,
nyolcadikban négyes voltam és akkor elég kemény matek tanárunk
volt. Elsõben pedig hármas voltam.
R.: - Nagyon nehéz számodra a matematika, megemészthetetlen,
feldolgozhatatlan?
- Nem. Hogyha van mellettem tényleg egy olyan ember, aki
segít, tehát nyolcadikban, akkor olyan tanárunk volt, hogy
mindenkihez odament, érted-e? Elmagyarázta, addig mondta, míg
meg nem értettük. És tényleg nagyon jól magyarázott is, de ez
a mostani tanár, ez semmit nem is mond. Hát veszünk egy új
anyagot és ugye ezek már hát elég nehezek és annyi, hogy na te
kimész a táblához, és diktálom. És ha kérdezünk valamit
úgy elmondja, hogyha egyáltalán elmondja, hogy senki nem ért
semmit.
R.: - És utána könyvekbõl sem találsz segítséget?
- Könyvekbõl, abból nem lehet, ott is olyan bonyolultan van
leírva, hogy nagyon kevés, amit megértek belõle.
R.: - Az osztálytársaid hogy állnak ezzel, ugyanígy
õk sem értenek semmit?
- Nem, nem, akik úgy tudják, õk alapból tényleg
annyira okosak vagy máshonnan hozták azt, hogy õk tényleg
ennyit tudnak.
R.: - És hányan vagytok az osztályból, akik nem értik a
matematikát?
- Hú! Hát úgy a háromegyede körülbelül.
R.: - És te egyedül buktál meg?
- Nem, nem, sokan buktunk, olyan hú, hatan, heten
körülbelül.
R.: - És azok, akik még rajtad kívül megbuktak hatan, heten,
õk is két hónapot hiányoztak?
- Nem, õk végig ott voltak.
R.: - Nekik miért nem sikerült átmenni?
- Egy részük tényleg nagyon lazán vette, hogy órán
egyáltalán oda se figyelt, még ha akarta volna, akkor se. A
másik része pedig ugyanúgy, mint én, hogy szóval nem értette,
amit mond a tanár és hiába, mert tényleg úgy szoktunk
egymástól segítséget kérni és van, amikor nagyon jó, mert
segít mindenki. De hogyha olyan van, amit senki nem ért, hogy azt
se tudja elmondani, akkor nem.
R.: - Általában hogyha valaki valamit nem ért, akkor
segítséget kér, te oda fordultál a tanárodhoz, megkérdezted,
hogy magyarázza el?
- Igen, természetesen, de egyszerûen nem tudta elmondani és
volt olyan is, hogy szóval az úgy van jól, persze igen, és ment
tovább. Ennyi. És mondtam neki, de tanárnõ nem értem.
És akkor vagy visszajött, vagy nem.
R.: - Szerinted õ mennyire veszi komolyan a ti
problémátokat?
- Annyira nem veszi komolyan, mert ha tényleg törné magát,
akkor az látszana az eredményeken. De annyira úgy van valahogy,
hát jó, tanítok, nem keresek sokat, ennyi, meg tényleg azért
az osztály is olyan, hát középiskola, elevenek nagyon, meg
vannak dolgok és nem töri magát annyira.
R.: - Amikor megtudtad, hogy megbuktál, mit szóltál hozzá?
- Dühös voltam nagyon. Egyrészt magamra is, de a tanárra is.
Aztán utána lehiggadtam és szomorú is voltam, de annyira ez nem
hatott ki az életemre.
R.: - Szégyellted?
- Nem, nem szégyelltem.
R.: - Nem olyan, mintha meg lennél pecsételve, mert annak
idején, amikor én jártam iskolába, akkor ha valaki megbukott az
egy óriási nagy szégyen volt, legalábbis mi így gondoltuk.
- Igen, igen, de most már valahogy máshogy mûködik.
R.: - Hogyan mûködik ma?
- Nem tudom, ezek már nem olyan dolgok, hogy na te megbuktál,
jaj! Mert most már mindenki annyira lazán fogja fel a dolgokat
lehet, hogy pont ez a baj biztos, hogy ez a baj. És hát
megbuktál? Igen. Én is. Szóval nagyon kevés az, aki tényleg
annyira jó tanuló, hogy na. És arra azt mondjuk, hogy na de jó
neked. De õ se néz úgy ránk, hogy jaj megbuktatok.
R.: - Szíved mélyén te hogy gondolod, hogy hát ez most egy
szégyen, amivel késõbb majd el kell számolni vagy pedig elõtted
áll egy feladat, amit teljesíteni kell?
- Nem, inkább a második, hogy elõttem áll egy feladat, amit
teljesíteni kell. Mert végül is ez nem olyan, hogy úristen!
most tényleg megbuktam, mi lesz, annyi. Mert újra lehet kezdeni.
R.: - Szüleid is ilyen lazán állnak hozzá?
- Nem, õk nem. De valami szinten azért õk is
megértik ezt.
R.: - Hogy mondtad el nekik? Napokig titkoltad?
- Nem. Egész végig, ahogy már kezdett kialakulni, hogy na ebbõl
bukás lesz, jöttek az egyesek folyamatosan, mondtam, hogy megint
egyest kaptam, most már nem biztos, hogy átmegyek. Akkor utána
megmondtam, hogy nem megyek át és így elfogadták.
R.: - És amikor meghallották ezt a hírt, mit szóltak?
Leültek veled este és megbeszélték?
- Anyu kicsit olyan rohamot kapott, annyira nem, de akkor
elkezdett telefonálgatni, hogy na akkor most egy magántanárt
felfogad, de végül is nem lett belõle semmi, fokozatosan
õ is elfogadta. Apu, õ nem, õ megmondta, hogy
hát jó, majd tanulsz nyáron és átmész a pótvizsgán.
R.: - Te félsz, most már minden percedet az itatja át, hogy
úristen mi lesz akkor ott velem?
- Én gondolok rá elég sokat, de azért ennyire nem.
R.: - Ha ne adj isten, nem sikerülne, akkor mi lesz veled, mi
történik?
- Biztos, hogy nagyon rossz lesz, de hát akkor újból kezdem
ugyanitt, mondjuk ezt nagyon nem szeretném.



R.: - Mennyit ér egy bizonyítvány? Mit ér? Van rangja a
bizonyítványnak?
- Hát most, hogy harmadikos gimnazisták vagyunk, most már
mindenféleképpen van rangja, ugyanis hát az év végi
eredményünk az beleszámít a jövõ évi felvételi
pontszámaink közé, tehát mindenféleképpen oda kell rá
figyelnünk. De szerintem nincsen az iskolánkban, legalábbis csak
nagyon kevés olyan diák van, aki számára akár, ha nem is akar
továbbtanulni, vagy még nem harmadikos, negyedikes, akkor se
számítana semmit. Tehát szerintem mindenféleképpen van rangja.
R.: - Mit szólnak otthon, mi történik akkor, amikor nem olyan
bizonyítványt viszel haza, mint amit bizony szeretnének a
szüleid?
- Hát most azt nem tudom, mert nekem még nem voltak ilyen
problémáim, de hát mondjuk így most már, hogy tényleg nagyon
sokat számít nekünk így harmadikban azért ugye neki lennének
egy kicsit keseredve biztosan, merthogy nem annyi pontot viszek,
meg kicsit rosszabbul is indulok a felvételin, hát nem
örülnének, az biztos. Tehát ugye, hogy nekünk most nagyon
fontos, ez nem is csak azért fontos nekünk most már a
bizonyítvány, hanem mondjuk azért is, mert van nálunk egy
ösztöndíj, azt nem tudom, hogy tudja-e, hogy van nálunk egy
ösztöndíj és ezért ugye ez mondjuk sokat számít, legalábbis
nekem.
R.: - Tõled elvárják a szüleid, hogy jól tanuljál?
- Hála isten elvárják.
E.: - Ez hogy nyilvánul meg, mondják? Mondják, arcokat
vágnak?
- Igen, igen, igen mondják, hogy most menjek tanulni, meg most
megint keveset tanultál, meg hogy tehát nem utalnak vissza, hogy
hármast kaptál nem tudom én múlt héten és akkor most tanulj
jobban, hanem tényleg azt, hogy egyfolytában mondják, hogy
menjek tanulni, meg egyfolytában figyelmeztetnek a felvételire,
meg hogy milyen nehéz lesz, tehát így érezhetõen.
R.: - Érezhetõen van rajtad egy ilyen enyhei szülõi nyomás.
- Igen és ez nagyon nehéz azért néha, mert mondjuk én
amúgy is úgy érezném, ha nem sikerül a felvételim, akkor így
végem, tehát én nem tudnám, hogy most egy évig mit csináljak
és úgy, hogy a szüleim ezt meg is követelik, hogy sikerüljön
az úgy, hát úgy elég nehéz tényleg és így.
R.: - Rossz érzés ez?
- Rossz. Tehát igen. De valahol meg jó, merthogy amúgy lehet,
hogy lennék olyan lusta, hogy nem annyi energiát fektetek bele,
de tehát biztos lehet, hogy szükségem is lenne arra, hogy a
szüleim támogassanak, csak éppenséggel lehet, hogy ez a
támogatás, ez elõbb egy ilyen kényszerbe, elõbb-utóbb egy
ilyen kényszerbe megy át, hogy õk így szóval ilyen
durván nyomnak elõre valahogy. De persze ez az érdekem, meg
értem, de ez az, hogy amikor az embernek mondják már
ötödszörre, hogy menjen már tanulni és akkor már komolyan
most ez így hülyén hangzik, de jaj hát hagyjatok már hát most
nem akarok menni. De tényleg és így szóval elég rossz érzés
szerintem.
R.: - Ne mond már, hogy te lusta vagy, hát saját magad
mondtad most az elõbb, hogy rossz érzésed lenne, hogyha nem
vennének föl és saját magadtól is tanulsz. Mégis azt mondtad,
hogy lusta.
- Az ilyen nagyon érdekes, mert lehet, hogy tehát én alapban
vagyok lusta, de mondjuk így nem tudom, tehát hogy vannak olyan
dolgok, amik fontosak nekem és abba pedig nagy energiát
fordítok. De most hogy lesz egy év múlva egy felvételim,
igazából annyira nem érzem még, tehát hogy van egy idõszak,
amit még nem látom át és lehet, hogy fél év múlva lesz az az
idõszak, amikor úristen! most tényleg lesz egy vizsgám, most
tényleg lesz egy felvételim, tényleg ezen múlik az életem és
akkor elkezdenék nagyon tanulni. Szóval, hogy ez ilyen nagyon
furcsa ez a dolog, mert amíg nem érzi az ember azt, én érzem
valahol a súlyát, de annyira nem látom még át. Tehát lehet,
hogy nem tanulnék annyira, ha a szüleim nem tudatosítanák
bennem, hogy milyen hatalmas súlya van ennek.
R.: - Miért gondolod azt, hogy vége az életnek, hogyha nem
vesznek föl? Miért állna meg az élet, hát majd felvételizel a
következõ alkalommal, addig meg elmész dolgozni valamit, ettõl
még nem áll meg az élet. Vagy igen?
- Szerintem, tehát az én életem biztos megállna. Egy, mert
nincs is, tehát az iskola, az egy biztos pont szóval, hogy jaj
hát utálunk ide járni, de azért mégis egy biztos pont, hogy
reggel fölkelek, hogy ide eljövök, hogy délután tanulok,
szóval utálom, meg minden, de jó, hogy van. Tehát nemcsak úgy
vagyok a levegõben. És mondjuk, hogyha most nem tudnék
túllépni egy egyetemre, onnan egy munkahelyre, tehát az életembõl
elveszteném azt amihez tartsam magam. Tehát egy olyan
életkeretet, amiben mozgok. Hanem, én nem tudnék magammal mit
kezdeni.
R.: - Tényleg úgy látom, hogy nem fog megállni az élet,
majd kitalálsz valamit, ha nem vesznek föl,
- Szükségbõl talál ki az ember valamit, mert tényleg már
két hónapja otthon ül és akkor azt mondja, hogy hát õ
ezt már nem bírja tovább, inkább elmegy dolgozni, tehát hogy
ez már egy ilyen szükséglet, hogy valamit csináljon.
R.: - Azért te mégiscsak harmadikos vagy hát még csak jövõre
lesz a felvételi és már most izgulsz?
- Hát igen, de ez valószínõ azért is, mert a szüleim is
nyomják ezt a dolgot, meg hát ez nekem fontos, most komolyan most
minden gondolatom e körül forog azért, merthogy kellene egy
ösztöndíj, meg kellene jó, szóval most itt tényleg ezen jár
az agyam.
R.: - De te mondtad, hogy ilyen mértékben ez már egy kicsit
rossz.
- Igen, rossz. Tehát, hogy én nem mondom, hogy ez nekem jó,
hogy ezen jár az agyam, de ettõl függetlenül ezen jár.
R.: - Ezekrõl a problémákról most úgy beszélsz, mint egy
felnõtt ember a munkahelyi problémáiról. Meg se fordul a
fejemben, hogy egy diák ül elõttem, hanem azt látom, hogy egy
felnõtt ember beszél a munkahelyi problémáiról. Tehát
körülbelül ilyen súllyal érzed át, úgyhogy lehet, hogy nem
lenne szükség arra, hogy még ezt mondják neked.
- Hát ezt így nem igazán látom át, hogy lenne-e rá
szükség, mert így tehát mivelhogy mondják, ezért ebben élek,
és ez alakítja ki valahol az én véleményemet is a dolgokról,
tehát hogy most mi lenne, ha ezt így igazából nem tudom.