- BabaNet
#baba#anya
Babanet - Vendég a Háznál  01.08.28
   Mûsorarchiv
   Mûsortörténelem
   Stáblista

Vendég a háznál
2001. augusztus. 28.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Hány éves most a te kisfiad?

- Hat és fél, hét lesz decemberben.

R.: - Hát ha jól számolom, akkor most fog iskolába menni.

- Igen.

R.: - Hová fog járni?

- A helyi általános iskolába.

R.: - Direkt ide írattad be vagy volt más iskola is amit megnéztél, vagy evidens volt, hogy a legközelebbi iskolába beadom, mert ez van a legközelebb és akkor könnyû oda járni.

- Körülnéztünk és nagyon alaposan is körülnéztünk és próbálkoztunk is felvételizni más iskolákba, de sajnos nem vették fel.

R.: - Hogyhogy, miért nem vettek föl?

- Hát, mert nincs testvérem.

R.: - Ez magyarázd el nekem, én ezt nem értem.

- Hát azért nem vettek föl, mert hát azokat a gyerekeket, akiknek volt testvérük egy vagy kettõ vagy három, vagy négy, azokat mind fölvették. És nekem nem volt testvérem vagyis nincs, nincs is testvérem, és ezért nem vettek föl.

R.: - Tehát abba az iskolába, ahova te jelentkeztél azokat a gyerekeket vették föl, akiknek volt már az iskolában testvérük.

- Igen.

R.: - És emiatt te szomorú vagy?

- Nem. Nem vagyok emiatt szomorú egyáltalán. Mert az összes barátom, az összes csoporttársam ide fog járni iskolába.

R.: - Mit mondott az anyukád?

- Hát nagyon mérges volt, amikor hazajöttünk és megtudtuk, hogy nem vettek föl.

R.: - Mit mondott, hogy honnan tudtad, hogy mérges volt?

- Hát hogy csapdosott, meg mindent ideges volt, meg mérgeskedett.

R.: - Te szerettél volna oda járni?

- Nekem igazából mindegy volt.

R.: - Nem értettem, hogy honnan jöttetek haza, volt ott felvételi, vagy mi volt ott?

- Igen, a felvételirõl jöttünk azt hiszem haza.

R.: - De hát te még csak elsõ osztályos leszel, hogy mi volt azon a felvételin, hogyhogy felvételizni kellett?

- Hát ebbe az iskolába felvételizni kellett, csak úgy vettek volna föl.

R.: - És mi volt a felvételin, meséld el nekem.

- Hát elkezdett az egyik bácsi mesélni egy ilyen mesét és akkor ott csinálni kellett mindenféle feladatot, sétálni kellett a padon, meg át kellett ugrani egy ilyen kék szõnyeget, az volt a folyó.

R.: - Jól érezted ott magad?

- Igen, igen, igen.

R.: - Rossz kedved lett, hogy nem vették föl máshova vagy

- Rossz kedvem lett és azért lett nagyon rossz kedvem, mert olyan indok miatt nem vették fel, amirõl nem tehet se õ, se mi. Az történt ugyanis, hogy mind a két alapítványi iskolában, ahova jelentkeztünk azok a gyerekek élveztek elsõbbséget a felvételi során, akiknek a nagyobb testvérei már odajárnak. És így tulajdonképpen az egész felvételi egy fölösleges dolog volt, mert hiszen nem a gyerekek képességei szerint vették föl õket, hanem megnézték, hogy hány olyan család van, akiknél már a nagyobb testvérek vagy egy testvér legalább odajár és ezeket a gyerekeket vették fel. És mivel olyan sok jelentkezõ volt, hogy ezek a gyerekek is többen voltak, tehát soktestvéres gyerekek is többen voltak, mint ahány hely volt tulajdonképpen, így azok a gyerekek teljesen kiszorultak, akiknek még nincs bent nagy testvére, mert eleve nincs még nagy testvére, mert mondjuk õ az elsõ gyerek a családban. Én ezt igazságtalannak tartom.

R.: - Én ezt megértem. De hát ennek is van elõnye, hogy ide fog járni a helyi iskolába, hiszen ha jól számolom, olyan 5-10 percre lehet innen az iskola.

- Igen, hát nyolc percre van az iskola tõlünk és hát azon kívül, hogy közel van az az elõnye is van, hogy mûködik egy nagyon jól funkcionáló zeneiskola, ami egy neves mûvész kezdeményezésére alakult itt a faluban és nagyon színvonalas zenei órákat adnak és koncerteket is. A lényeg az, hogy lassan most már azt hiszem, hogy azzal kell foglalkoznunk, hogy ebben az iskolában mi a jó és mit tudunk a saját elõnyünkre fordítani és nem azzal, hogy nyalogatjuk a sebeinket továbbra is.

R.: - Két fiad van, milyen idõsek?

- Tíz és hat évesek.

R.: - Ez azt jelenti, hogy az egyik, az már iskolába jár, a másik az talán pont most fog szeptemberben iskolába menni.

- Nem teljesen. Az egyik valóban iskolás, a másik pedig még egy évet le fog húzni az óvodában, úgy gondoltuk, hogy visszatartjuk, miután viszonylag kicsi és még nem látjuk teljesen érettnek az iskolához.

R.: - Ez a te döntésed volt a feleségeddel együtt vagy ezt azért mondták a óvó nénik is?

- Nem, ez egy közös döntés volt, az óvónõk nem mondtak semmit, tulajdonképpen õtõlük akár mehetett is volna, de mi úgy gondoltuk, hogy sok ember visszatartja manapság a gyerekét, ne õ legyen a legkisebb.

R.: - Miért azt az iskolát választottátok, mármint a nagyobb testvérnek.

- A nagyobb testvérnek azért választottuk ezt az iskolát, mert szempont volt, hogy közel legyen a lakóhelyhez, másrészt elég jó testnevelés centrikus szellemben zajlik az oktatás, zöldövezetben van, nagy kert van, tehát ezek mind amellett szóltak, hogy járjon oda. És még területileg is oda tartozunk.

R.: - Említetted a testnevelést, ez neked fontos?

- Úgy gondolom igen, igen, igen. Maximálisan fontosnak tartom, minden nap van testnevelés óra az iskolában a nagyobbik fiamnak és hát majd a kicsinek is, ha oda fog járni, szóval abszolút fontosnak tartom.

R.: - Mi az elvárásotok az iskolával szemben még?

- Hát ez volt az egyik igen, a testnevelés, a másik pedig az, hogy adjon egy olyan alapot, amivel egy normális gimnáziumba, majd a normális gimnáziumból egy normális egyetemre el tud menni a gyerek. Tehát adjon egy olyan alapot, amivel lehet továbbtanulni. Ez az elvárás. Nem több.

R.: - A nagyobbik fiad milyen tanuló?

- Hát olyan jel és a kitûnõ között, volt két négyese, tulajdonképpen megfelel az iskola az elvárásoknak, bár igazán ez akkor fog kiderülni, amikor majd jön a megmérettetés és el kell menni egy gimnáziumba, hát a nagyobbik fiam az most fogja kezdeni negyediket õsszel, tehát most vagy az van, hogy egy hat plusz hat osztályosba elmegy, vagy kijárja itt a nyolcat és rendesen utána fog menni gimnáziumba, szóval igazán nem tudjuk még, hogy az iskola ilyen szempontból megfelelt-e, de én nagyon bízom benne, hogy elégséges lesz az alap ahhoz, hogy egy jó gimnáziumba bekerüljön.

R.: - Számomra kiderült, hogy a két fiad két különbözõ jellem, mit vársz a kisebb gyerektõl majd ha iskolás lesz?

- Hát a kisebb gyerektõl azt várom, hogy legalább nyújtsa azt a teljesítményt, amit a bátyja, amit fog is hozni és talán legyen egy kicsit fegyelmezettebb mostani önmagához képest.

R.: - Ha jól gondolom, akkor az iskolában a nagyobbik fiaddal nincsenek nagyon magatartási problémák. Vagy vannak?

- Hát nincsenek, nem mondom, hogy nem hozott már életében intõt egyet vagy kettõt, végül is négyes jegyet érdemrendet kapott a magatartására, ami fiúnál végül is megállja a helyét. Én elfogadom, hogy nem kitûnõ a magatartása, az enyém se volt, ez egy fiúnál belefér a képbe. Ha úgy ítélem meg, hogy az belefér az én viselkedési normáimba, akkor nincs különösebben büntetve a dolog, kitárgyaljuk a dolgot, megbeszéljük.

R.: - Nagyobbik fiad mit tart fontosnak az iskolában, mi fontos neki?

- Hát szerintem a tanulás, az úgy, ahogy van, nem érdekli, annak ellenére, hogy elég jó tanuló, de nem nagyon érdekli a tanulás, haverok. Az, hogy bemegy, akkor ott milyen cédéket lehet cserélni, kinek van új gameboyja, milyen játék van azon, kinek, milyen biciklije van, tehát úgymond az iskolából õt leginkább a társadalmi érintkezés része érdekli. Tehát ott találkozik az osztálytársaival, megbeszélik a filmeket, a legújabb számítógépes játékokat, leginkább ez érdekli úgy gondolom.

R.: - Neked viszont az a fontos, hogy jól tanuljon.

- Nekem ez azért fontos, mert látom, hogy enélkül nincs érvényesülés. Tehát ma olyan világ van, hogy igenis a mai felnövekvõ generációnak muszáj egyetemet végezni, hogyha egy normális állásba akar elkerülni. És ahhoz meg jól kell tanulni, mert hihetetlen erõs a nyomás, nagy a konkurencia, sokan vannak és jó a gyerekanyag. Tehát nagyon sok az okos gyerek, feltûnõen sok. Hát a fiam osztálya is, ami egy a tanító néni által mondva egy közepes osztály, de én azért úgy visszagondolok az én gyerekkoromba, hát abba az osztályba fele annyi okos gyerek volt, mint fiam osztályában most úgy, hogy nagyon okosak.

R.: - Én azt hiszem, hogy õ még ezt nem nagyon fogja föl, ennek a jelentõségét, amit most elmondtál.

- Nem, nem, nem, sajnos nem és ebbõl adódnak a gondok, amikor ugye a tanulás körül bizony rá kell szorítani arra, hogy most oda kell ülni az íróasztalhoz és meg kell csinálni a leckét.

R.: - Azt mondtad, hogy sajnos nem fogja ezt még föl. Hát miért kéne neki fölfogni, hát még csak 10 éves.

- Végül is igen, végül is igen, ezzel én egyetértek úgy, hogy én nem is lakatolom oda az íróasztalához, hogy most itt ülsz három órát és tanulsz. Megnézem, ha jó, szinte megcsinálta a leckét és jók az érdemjegyei, akkor én békén hagyom. Tehát nincs, ez a hihetetlen nyomás állandóan a gyereken, hogy márpedig most öt órát tanulsz, akármi van, csakhogy meglegyen az öt óra tanulás, eredménycentrikusan nézem a dolgot. Én magam is olyan tanuló voltam, hogy leginkább az órán próbáltam elsajátítani a tananyagot és otthon nagyon keveset foglalkoztam vele. Ettõl aztán nagyon sok szabadidõm volt és sokat tudtam játszani a haverjaimmal, úgyhogy én nem vagyok ez ellen. Tudjon a gyerek, hogy hogy csinálja meg, az az õ dolga. Hogyha elég neki annyi, hogy odafigyel az órán, akkor ám legyen! Hogyha hozza azt a szintet, ami kell.

R.: - A feleséged is így gondolja ezt?

- Nem, nem, nem. Õ teljesen más beállítottságú, õ a tanulás körül lényegesen szigorúbb, mint én, õ más szellemben nevelkedett és õ hát csúnya szóval majdhogynem görcsösen tanul a gyerekkel, sokszor nagyon sok idõt töltve. Én ezzel nem értek mindenesetben egyet.

R.: - Hogyan szoktátok ezt megbeszélni?

- Hát úgy szoktuk megbeszélni, hogy én mondom neki, hogy figyelj, nem kéne ennyit tanulni a gyerekkel, tudja már, hagyd békén, látod, hogy fáradt, nem kell este fél kilenckor még egyszer ráfutni a leckére én is leellenõriztem, stb. nem kell szálanként a táskáját átvizsgálni. Szóval higgyük el neki, hogy már erre a szintre fölnõtt.

R.: - Mi árnyékolja be a nyaradat?

- Matematikából megbuktam és a pótvizsgára való készülés.

R.: - Milyen iskolába jársz?

- Kereskedelmi.

R.: - Elég vidáman mondod azt, hgy matematikából megbuktál, téged ez nem érdekel?

- De érdekel, de azért olyan szinten nem, hogy most itt sírjak, meg pánikoljak, hogy úristen, mi lesz, mert hát készülök rá és remélem, hogy átengednek.

R.: - Valójában készülsz rá mindennap, otthon foglalkozol a matematikával?

- Majdnem minden nap most egy ideje. Úgy a nyár elején, akkor egyáltalán nem, de most elõszedtem a tételeket, meg feladatokat csinálok.

R.: - És egyedül képes vagy rá, hogy fölkészüljél?

- Remélem, eddig simán ment.

R.: - Ha most lazán, könnyedén egyedül fölkészülsz erre a pótvizsgára, akkor ezt évközben miért nem tudtad megtenni?

- Mert nagyon sokat hiányoztam, mert kétszer is kórházban voltam és ez úgy összesen két hónap kiesés volt, és hát ezt lehetetlen volt bepótolni.

R.: - Õszintén, csak az az oka, hogy megbuktál matematikából, hogy két hónapig hiányoztál az iskolából, vagy túlságosan is lazán vetted a dolgokat?

- Egyrészt ez is közrejátszott, hogy tényleg ennyit hiányoztam és hát bevallom lazán is vettem. Szóval, hogyha tényleg annyira törtem volna magam, akkor lehet, hogy nem buktam volna meg.

R.: - Elõzõ években hogyan teljesítettél matematikából?

- Ehhez képest nagyon jól, mert ugye most vagyok másodikos, nyolcadikban négyes voltam és akkor elég kemény matek tanárunk volt. Elsõben pedig hármas voltam.

R.: - Nagyon nehéz számodra a matematika, megemészthetetlen, feldolgozhatatlan?

- Nem. Hogyha van mellettem tényleg egy olyan ember, aki segít, tehát nyolcadikban, akkor olyan tanárunk volt, hogy mindenkihez odament, érted-e? Elmagyarázta, addig mondta, míg meg nem értettük. És tényleg nagyon jól magyarázott is, de ez a mostani tanár, ez semmit nem is mond. Hát veszünk egy új anyagot és ugye ezek már hát elég nehezek és annyi, hogy na te kimész a táblához, és diktálom. És ha kérdezünk valamit úgy elmondja, hogyha egyáltalán elmondja, hogy senki nem ért semmit.

R.: - És utána könyvekbõl sem találsz segítséget?

- Könyvekbõl, abból nem lehet, ott is olyan bonyolultan van leírva, hogy nagyon kevés, amit megértek belõle.

R.: - Az osztálytársaid hogy állnak ezzel, ugyanígy õk sem értenek semmit?

- Nem, nem, akik úgy tudják, õk alapból tényleg annyira okosak vagy máshonnan hozták azt, hogy õk tényleg ennyit tudnak.

R.: - És hányan vagytok az osztályból, akik nem értik a matematikát?

- Hú! Hát úgy a háromegyede körülbelül.

R.: - És te egyedül buktál meg?

- Nem, nem, sokan buktunk, olyan hú, hatan, heten körülbelül.

R.: - És azok, akik még rajtad kívül megbuktak hatan, heten, õk is két hónapot hiányoztak?

- Nem, õk végig ott voltak.

R.: - Nekik miért nem sikerült átmenni?

- Egy részük tényleg nagyon lazán vette, hogy órán egyáltalán oda se figyelt, még ha akarta volna, akkor se. A másik része pedig ugyanúgy, mint én, hogy szóval nem értette, amit mond a tanár és hiába, mert tényleg úgy szoktunk egymástól segítséget kérni és van, amikor nagyon jó, mert segít mindenki. De hogyha olyan van, amit senki nem ért, hogy azt se tudja elmondani, akkor nem.

R.: - Általában hogyha valaki valamit nem ért, akkor segítséget kér, te oda fordultál a tanárodhoz, megkérdezted, hogy magyarázza el?

- Igen, természetesen, de egyszerûen nem tudta elmondani és volt olyan is, hogy szóval az úgy van jól, persze igen, és ment tovább. Ennyi. És mondtam neki, de tanárnõ nem értem.

És akkor vagy visszajött, vagy nem.

R.: - Szerinted õ mennyire veszi komolyan a ti problémátokat?

- Annyira nem veszi komolyan, mert ha tényleg törné magát, akkor az látszana az eredményeken. De annyira úgy van valahogy, hát jó, tanítok, nem keresek sokat, ennyi, meg tényleg azért az osztály is olyan, hát középiskola, elevenek nagyon, meg vannak dolgok és nem töri magát annyira.

R.: - Amikor megtudtad, hogy megbuktál, mit szóltál hozzá?

- Dühös voltam nagyon. Egyrészt magamra is, de a tanárra is. Aztán utána lehiggadtam és szomorú is voltam, de annyira ez nem hatott ki az életemre.

R.: - Szégyellted?

- Nem, nem szégyelltem.

R.: - Nem olyan, mintha meg lennél pecsételve, mert annak idején, amikor én jártam iskolába, akkor ha valaki megbukott az egy óriási nagy szégyen volt, legalábbis mi így gondoltuk.

- Igen, igen, de most már valahogy máshogy mûködik.

R.: - Hogyan mûködik ma?

- Nem tudom, ezek már nem olyan dolgok, hogy na te megbuktál, jaj! Mert most már mindenki annyira lazán fogja fel a dolgokat lehet, hogy pont ez a baj biztos, hogy ez a baj. És hát megbuktál? Igen. Én is. Szóval nagyon kevés az, aki tényleg annyira jó tanuló, hogy na. És arra azt mondjuk, hogy na de jó neked. De õ se néz úgy ránk, hogy jaj megbuktatok.

R.: - Szíved mélyén te hogy gondolod, hogy hát ez most egy szégyen, amivel késõbb majd el kell számolni vagy pedig elõtted áll egy feladat, amit teljesíteni kell?

- Nem, inkább a második, hogy elõttem áll egy feladat, amit teljesíteni kell. Mert végül is ez nem olyan, hogy úristen! most tényleg megbuktam, mi lesz, annyi. Mert újra lehet kezdeni.

R.: - Szüleid is ilyen lazán állnak hozzá?

- Nem, õk nem. De valami szinten azért õk is megértik ezt.

R.: - Hogy mondtad el nekik? Napokig titkoltad?

- Nem. Egész végig, ahogy már kezdett kialakulni, hogy na ebbõl bukás lesz, jöttek az egyesek folyamatosan, mondtam, hogy megint egyest kaptam, most már nem biztos, hogy átmegyek. Akkor utána megmondtam, hogy nem megyek át és így elfogadták.

R.: - És amikor meghallották ezt a hírt, mit szóltak? Leültek veled este és megbeszélték?

- Anyu kicsit olyan rohamot kapott, annyira nem, de akkor elkezdett telefonálgatni, hogy na akkor most egy magántanárt felfogad, de végül is nem lett belõle semmi, fokozatosan õ is elfogadta. Apu, õ nem, õ megmondta, hogy hát jó, majd tanulsz nyáron és átmész a pótvizsgán.

R.: - Te félsz, most már minden percedet az itatja át, hogy úristen mi lesz akkor ott velem?

- Én gondolok rá elég sokat, de azért ennyire nem.

R.: - Ha ne adj isten, nem sikerülne, akkor mi lesz veled, mi történik?

- Biztos, hogy nagyon rossz lesz, de hát akkor újból kezdem ugyanitt, mondjuk ezt nagyon nem szeretném.

R.: - Mennyit ér egy bizonyítvány? Mit ér? Van rangja a bizonyítványnak?

- Hát most, hogy harmadikos gimnazisták vagyunk, most már mindenféleképpen van rangja, ugyanis hát az év végi eredményünk az beleszámít a jövõ évi felvételi pontszámaink közé, tehát mindenféleképpen oda kell rá figyelnünk. De szerintem nincsen az iskolánkban, legalábbis csak nagyon kevés olyan diák van, aki számára akár, ha nem is akar továbbtanulni, vagy még nem harmadikos, negyedikes, akkor se számítana semmit. Tehát szerintem mindenféleképpen van rangja.

R.: - Mit szólnak otthon, mi történik akkor, amikor nem olyan bizonyítványt viszel haza, mint amit bizony szeretnének a szüleid?

- Hát most azt nem tudom, mert nekem még nem voltak ilyen problémáim, de hát mondjuk így most már, hogy tényleg nagyon sokat számít nekünk így harmadikban azért ugye neki lennének egy kicsit keseredve biztosan, merthogy nem annyi pontot viszek, meg kicsit rosszabbul is indulok a felvételin, hát nem örülnének, az biztos. Tehát ugye, hogy nekünk most nagyon fontos, ez nem is csak azért fontos nekünk most már a bizonyítvány, hanem mondjuk azért is, mert van nálunk egy ösztöndíj, azt nem tudom, hogy tudja-e, hogy van nálunk egy ösztöndíj és ezért ugye ez mondjuk sokat számít, legalábbis nekem.

R.: - Tõled elvárják a szüleid, hogy jól tanuljál?

- Hála isten elvárják.

E.: - Ez hogy nyilvánul meg, mondják? Mondják, arcokat vágnak?

- Igen, igen, igen mondják, hogy most menjek tanulni, meg most megint keveset tanultál, meg hogy tehát nem utalnak vissza, hogy hármast kaptál nem tudom én múlt héten és akkor most tanulj jobban, hanem tényleg azt, hogy egyfolytában mondják, hogy menjek tanulni, meg egyfolytában figyelmeztetnek a felvételire, meg hogy milyen nehéz lesz, tehát így érezhetõen.

R.: - Érezhetõen van rajtad egy ilyen enyhei szülõi nyomás.

- Igen és ez nagyon nehéz azért néha, mert mondjuk én amúgy is úgy érezném, ha nem sikerül a felvételim, akkor így végem, tehát én nem tudnám, hogy most egy évig mit csináljak és úgy, hogy a szüleim ezt meg is követelik, hogy sikerüljön az úgy, hát úgy elég nehéz tényleg és így.

R.: - Rossz érzés ez?

- Rossz. Tehát igen. De valahol meg jó, merthogy amúgy lehet, hogy lennék olyan lusta, hogy nem annyi energiát fektetek bele, de tehát biztos lehet, hogy szükségem is lenne arra, hogy a szüleim támogassanak, csak éppenséggel lehet, hogy ez a támogatás, ez elõbb egy ilyen kényszerbe, elõbb-utóbb egy ilyen kényszerbe megy át, hogy õk így szóval ilyen durván nyomnak elõre valahogy. De persze ez az érdekem, meg értem, de ez az, hogy amikor az embernek mondják már ötödszörre, hogy menjen már tanulni és akkor már komolyan most ez így hülyén hangzik, de jaj hát hagyjatok már hát most nem akarok menni. De tényleg és így szóval elég rossz érzés szerintem.

R.: - Ne mond már, hogy te lusta vagy, hát saját magad mondtad most az elõbb, hogy rossz érzésed lenne, hogyha nem vennének föl és saját magadtól is tanulsz. Mégis azt mondtad, hogy lusta.

- Az ilyen nagyon érdekes, mert lehet, hogy tehát én alapban vagyok lusta, de mondjuk így nem tudom, tehát hogy vannak olyan dolgok, amik fontosak nekem és abba pedig nagy energiát fordítok. De most hogy lesz egy év múlva egy felvételim, igazából annyira nem érzem még, tehát hogy van egy idõszak, amit még nem látom át és lehet, hogy fél év múlva lesz az az idõszak, amikor úristen! most tényleg lesz egy vizsgám, most tényleg lesz egy felvételim, tényleg ezen múlik az életem és akkor elkezdenék nagyon tanulni. Szóval, hogy ez ilyen nagyon furcsa ez a dolog, mert amíg nem érzi az ember azt, én érzem valahol a súlyát, de annyira nem látom még át. Tehát lehet, hogy nem tanulnék annyira, ha a szüleim nem tudatosítanák bennem, hogy milyen hatalmas súlya van ennek.

R.: - Miért gondolod azt, hogy vége az életnek, hogyha nem vesznek föl? Miért állna meg az élet, hát majd felvételizel a következõ alkalommal, addig meg elmész dolgozni valamit, ettõl még nem áll meg az élet. Vagy igen?

- Szerintem, tehát az én életem biztos megállna. Egy, mert nincs is, tehát az iskola, az egy biztos pont szóval, hogy jaj hát utálunk ide járni, de azért mégis egy biztos pont, hogy reggel fölkelek, hogy ide eljövök, hogy délután tanulok, szóval utálom, meg minden, de jó, hogy van. Tehát nemcsak úgy vagyok a levegõben. És mondjuk, hogyha most nem tudnék túllépni egy egyetemre, onnan egy munkahelyre, tehát az életembõl elveszteném azt amihez tartsam magam. Tehát egy olyan életkeretet, amiben mozgok. Hanem, én nem tudnék magammal mit kezdeni.

R.: - Tényleg úgy látom, hogy nem fog megállni az élet, majd kitalálsz valamit, ha nem vesznek föl,

- Szükségbõl talál ki az ember valamit, mert tényleg már két hónapja otthon ül és akkor azt mondja, hogy hát õ ezt már nem bírja tovább, inkább elmegy dolgozni, tehát hogy ez már egy ilyen szükséglet, hogy valamit csináljon.

R.: - Azért te mégiscsak harmadikos vagy hát még csak jövõre lesz a felvételi és már most izgulsz?

- Hát igen, de ez valószínõ azért is, mert a szüleim is nyomják ezt a dolgot, meg hát ez nekem fontos, most komolyan most minden gondolatom e körül forog azért, merthogy kellene egy ösztöndíj, meg kellene jó, szóval most itt tényleg ezen jár az agyam.

R.: - De te mondtad, hogy ilyen mértékben ez már egy kicsit rossz.

- Igen, rossz. Tehát, hogy én nem mondom, hogy ez nekem jó, hogy ezen jár az agyam, de ettõl függetlenül ezen jár.

R.: - Ezekrõl a problémákról most úgy beszélsz, mint egy felnõtt ember a munkahelyi problémáiról. Meg se fordul a fejemben, hogy egy diák ül elõttem, hanem azt látom, hogy egy felnõtt ember beszél a munkahelyi problémáiról. Tehát körülbelül ilyen súllyal érzed át, úgyhogy lehet, hogy nem lenne szükség arra, hogy még ezt mondják neked.

- Hát ezt így nem igazán látom át, hogy lenne-e rá szükség, mert így tehát mivelhogy mondják, ezért ebben élek, és ez alakítja ki valahol az én véleményemet is a dolgokról, tehát hogy most mi lenne, ha ezt így igazából nem tudom.

 

 


 

Szakértõink
  e-mail

 

X
EZT MÁR OLVASTAD?