- 82 óta

- Másfél éves. Tulajdonképpen mi neveltük õt születésétõl kezdve és egyszer csak az édesanyja a bölcsõdébe elvitte reggel a gyereket, mi mentünk érte és ott volt a fakkjába betéve még egy váltás ruha és oda írta nekünk, hogy elment és hogy neveljük föl a kislányt. És hát Svédországba ment egy másik férfival.

- Igen. Mi nagyon boldogok voltunk, mert gyerekünk után lett egy kislány, tisztességgel, becsülettel neveltük.

- Hát még az édesapja nem nõsült meg másodszor, addig velünk lakott az édesapja is. Aztán hamarosan megismerkedett ezzel a mostani feleségével. Addig nem is volt semmi gond, amíg nekik közös gyerekük nem lett. A gyerek nagyon-nagyon szerette az apját, második felesége féltékeny volt a gyerekre, és még csak kezébe se vehette a testvéreit, annyira ki nem állhatta a menyem. Mai napig nem tudom földolgozni, hogy miért?

- Sajnos a mai napig nem tudja földolgozni.

- Hogyne, hogyne, nagyon.

- Próbáltuk neki megmagyarázni, mindig mondtam, hogy kislányom nem szeretnek bennünket, hagyjuk, hát nem menjünk. De õ olyan akaratos volt és azt mondta, hogy az õ apja ugyanúgy, mint a másiké, de bizony õ megy és egyszer-kétszer sajnos megtörtént az a dolog, hogy egyedül kiment és az apja remegve mondta neki, hogy menjél el, mert nagy baj lesz. És hát ez egy gyerek életében, hogy elveszti anyját, elveszti apját, ez valami borzalom.

- A gondok akkor kezdõdtek, amikor egy évben az anyja megjelent. 16 év után eljött.

- Végtelenül örült neki a kislány, végtelenül. Úgy váltak el, hogy majd ír vagy hívja õtet, hogy majd kiviszi nyáron. Se levelet, se telefon, semmi nem jött a gyereknek. Én szerintem ez borzalmas váltott ki a gyerekbõl, hogy az anyját meglátta és hát az anyja így viszonyult hozzá.

- Nagyon. Nem volt nekünk semmi, egymással semmi bajunk. Volt neki egy évig egy barátja, egy nagyon-nagyon rendes barátja, én elfogadtam. Mindig elvártam azt azért, õ 15 éves volt, hogy igenis ekkor és ekkor itthon legyél. És valahogy ebben az idõszakban, hogy s mint, nem tudom, fordult a kocka és akkor egy fiúval megismerkedett, ugye a 9-10 óra helyett késõbb jött haza. Elõvettük, igaz, hogy két pofon is elcsattant és mondtam neki, hogy ez így nem mehet tovább. Egy szép napon arra mentem haza, oda volt írva a levél, hogy ne haragudjunk, õ elment és ne keressük. Köszöni, hogy fölneveltük, de így látta jónak. Nahát ugye nekünk nem kellett aztán több, hát rendõrségre mentünk, aztán végre ugye meg is találtuk.

- Nem, nem, nem is akart visszajönni. Két pofon, mondom elcsattant. Hát õ így reagált rá.

- Igen. Nem.

- Én bíztam abban, hogy õ ezt nem teheti meg.

- Iskolába járt, de sajnos leromlott. Ezek a konfliktusok, ezek bizony nagyon levitték. Nagyon sokat kellett neki a gyámhatóságra bejárni, folyamatosan intézkedtünk a gyámhatóságon. Mondták, hogy ha nem akar hazajönni és továbbra ezt csinálja, akkor oda adják nevelõotthonba.

- Mit tudtam, hátha nem akarja, hát akkor mit tudok csinálni? Mondtam neki, hogy akkor döntsd el. Hát majd meglátod, milyen lesz ott és milyen itt. Õ nem akart visszamenni.

R.: - Õ nem akart visszamenni, már a gyámhatóság is kezébe vette az ügyet, úgy látszódott, hogy semmi más megoldás nincsen, vagy az, hogy kollégiumba megy, vagy az, hogy nevelõ otthonba megy, hiszen olyan nagy a konfliktus önök között és nem tudnak beszélni. És akkor mit tudtak tenni?

- Gyámhivatalnál ajánlották, hogy tudnak egy nagyon jó pszichológust Pesten és hát mondtam neki, hogy én mindent vállalok annak érdekében, hogy jóra forduljon a kapcsolatunk és akkor velünk együtt jött el a gyerek. Akkor már kollégiumban volt, a gimnáziumnak a kollégiumában és úgy mentünk fel Pestre és annak hatására másnap hazajött.

H.E.: - Õt nem kell meggyõzni. Ez a lány szeretett volna azt gondolom a nagyszüleivel maradni és nem szeretett volna intézetbe kerülni, amit én nagyon megértek. Ugyanakkor számára talán nem volt érthetõ a nagyszülõk nagyon türelmetlen és nem lankadó nógatásából, hogy õ elfogadhatatlanul viselkedik és valószínûleg már nem nagyon hallotta meg, amit õk mondtak neki, különben sem jó ezt ebben az életkorban hallani. A másik oldalról viszont neki a felnõtté válásában is meg a felelõsségvállalásában is egy nagyon fontos lépcsõ volt az, hogy egy ilyen beszélgetésben egyenrangú félként résztvehet. Tehát magyarán, amennyi a hátránya, annyi az elõnye is volt, mer õt tulajdonképpen a mediátor abban is segíti, hogy õt a nagymama elfogadja egyenrangú félként. És hát mondjuk ne beszélje õt túl, hanem hogy az õ lassú és nem nagyon bõbeszédû módján õ is kifejthesse az álláspontját.

- Jó napot kívánok! Nekem is van egy nagyon nagy problémám az egyik fiú unokámmal. Röviden az elõzményeket elmondjam, õ egy árva gyerek olyan értelemben, hogy házasságon kívül született, a fiam az édesapja és még fiatalok voltak, 20 évesek, amikor a gyerek megszületett és sajnos a fiúcskának az édesanyja leukémiában, meghalt mikor másfél éves volt a gyerek. Most már a gyerek 15 éves és az édesanyának az édesanyja neveli. Tehát az egyik nagymama neveli. Én vagyok a másik nagymama. Na most olyan probléma van, rendesen tartjuk a kapcsolatot, hogy most már ugye kamaszodik, sajnos a nagymama nem bír a gyerekkel, rossz társaságba keveredett, ugye a nagymama nem tud hatni rá egyáltalán. Nekünk mindig mindent megfogad, amikor beszélünk vele, de ugye nem együtt élünk vele, nem tudjuk úgy ellenõrizni a gyereket és isznak, csavarognak. Tudnának segíteni?

- Amikor én beszélek vele, akkor õ nem az, hogy letagad mindent, de azt mondja nekem, hogy nagyi ne idegeskedjél nem úgy van, ahogy elmondja a nagyi, meg ahogy az osztályfõnöknõ. Szóval nem õszinte. Az az igazság, hogy míg kisebb volt minden hétvégét itt nálunk töltött, most fél attól, hogy megmossuk a fejét ugye. Nagyon ritkán hajlandó velünk találkozni, mindig megígéri, hogy ekkor jön, akkor jön. Amikor én fölmegyek megnézni, hogy mi újság van, akkor ott vannak a barátok és nem beszélve arról, hogy mind 20-26 éves barátja. Õ 15 éves. Isznak, csavarognak. Kimarad éjszakára, összeverekednek. Az iskola megbüntette ötezer forintra, hogy nem jár iskolába, szóval egyszerûen õ nem bír vele.

- Barinkay Zsuzsa a Mediációs Iroda jogásza:- Azt tessék megmondani, hogy önök között a másik nagymamával egység van a gyerek nevelése kérdésében?

- Igen. Igen. Õ nagyon gyenge, tudja? Õ nagyon gyenge, mi pedig hát nem mi neveljük a gyereket, a fiam az apja, fizeti a gyerektartást rendesen, de különösebben hát nem foglalkozik a gyerekkel. Mi foglalkozunk a gyerekkel, én meg a férjem.

B.Zs.: - Igen lehet, hogy valahol itt a sok bába között veszett el a gyerek?

- Nem, nem.

B.Zs.: - Tehát nem errõl van szó.

- Nem, nem errõl van szó. Arról van szó, hogy másik nagymama míg kisebb volt, hogy mondjam magának, hogy ne mondjak rá rosszat, mert nem akarok rosszat mondani, de nagyon sokat távol volt otthonról, sokat volt egyedül a gyerek.

B.Zs.: - Én annyit gondolnék, hogy össze kellene ülni az egész nagy családnak. Én szerintem, hogyha a családsegítõhöz fordulnának ebben a kérdésben, hogy õk hívjanak össze egy olyan nagycsaládi megbeszélést, ahol ott van ön, ott van a fia, ott van a másik nagymama, ott van, én el tudom képzelni, hogy a pedagógus és ott vannak a családsegítõk, természetesen a gyerek is,

B.Zs.: - Igen, még az is lehet tehát, hogy a gyerek se érezze magát egyedül, ne érezze magát elveszetten, és ki lehetne dolgozni a gyerek számára valami olyan menetrendet, ami az õ számára is elfogadható ilyen apróbb feladatok adásával elõször. Természetesen egy koncepciót kialakítva. Tehát megértetni a gyerekkel, hogy itt a jövõjérõl van szó, erre nyilván vannak ott pedagógusok, pszichológusok, szakértõk, akik egy megfelelõ koncepciót ki tudnak dolgozni a gyerekre szabva és akkor apró, egészen apró lépésenként el lehetne indulni. Nyilván ez kölcsönös lenne. Tehát a gyereknek is kellene valamit nyújtani, önöknek is lehet, hogy bizonyos dolgokban változtatniuk kellene. Tehát ezt tudnám elképzelni, mert ez a kisfiú nagyon rossz korban van most.

- Nagyon, hát tudom én tisztában vagyok vele.

B.Zs.: - Tehát menjenek a családsegítõhöz, hogy próbáljanak egy ilyen nagy családi konferenciát összehozni és akkor mindenki elmondja a gondját, baját és arra közösen megpróbálnak valami megoldást találni.

- Köszönjük szépen, viszonthallásra!

- Jó napot kívánok! Az a gondom, hogy a nagyobbik lányom férjnél van, van két unokánk és az a gondunk a férjemmel, hogy a vejünk nem tud minket elfogadni, nem hajlandó velünk beszélni. Most már úgy érezzük a férjemmel, hogy a gyerekeket is eltiltja tõlünk. Úgy alakítja a programot, hogy...

- Hát itt lakunk kétszáz méterre egymástól, mi nem tolakszunk. A kicsit nem láttuk két hete, a nagyobbikat, hát azt néha megengedik, hogy elhozzuk. Annyira ráhatnak a gyerekekre, hogy ne akarjanak itt lenni, legalábbis mi így érezzük és nem látunk kiutat. Tetszenek tudni segíteni?

-Lugosi Zsuzsa a Mediációs Iroda pszichológusa: Hát tudunk segíteni abban az esetben, hogyha a felek vállalják azt, hogy leülnek egymással.

- Igen, én is úgy gondoltam, hogy jövõ héten tennénk egy olyan lépést, hogy átmennénk és megmondanánk neki, hogy nekünk ez akkora fájdalom.

- Nem. Hát õ egy nehéz sorsú családból jött, nincs senkije, hogy a rokonaival nem tart kapcsolatot, tehát mi vagyunk. De õ bizonyítani akar önmagának, hogy õ mindent meg tud oldani nélkülünk.

- Egyáltalán nem. Hiába biztosítottunk minden anyagit mind a két gyereknek, az egy dolog. Más a szeretet, más az anyagi oldal. De a szeretetet nem lehet kierõszakolni és nem tudjuk, hogy hogy egyáltalán mit csináljunk. Nem kell, hogy szeressen minket, csak egyszerûen velünk nem áll szóba.

- A gyerekekkel foglalkozik és azzal kimerül mindenféle beszélgetés. Nem biztos, hogy ezt össze tudnánk hozni, mert szerintem õneki az a véleménye, hogy õneki semmi gondja velünk nincs, õ ilyen, kész. De hát a férjemmel mi már éjszakákat nem alszunk, mert a gyerekek is érzik ezt a feszültséget, hogy mi van itt. Most ide is jöhetnek, meg nem is jöhetnek, meg ha apa megengedi, akkor, szóval ez egy borzasztó állapot.

- Hát õ azt mondja, hogy õ minden áron a férjével akar élni, amit én el is fogadok természetes és nekik nagyon jó a családi életük, csak mi ne avatkozzunk bele. Úgy jön ki, hogy tûnjünk el a föld színérõl.

- De nem is avatkozunk tetszik tudni, nem avatkozunk, mert ha megengedik, hogy itt aludjanak a gyerekek, akkor örömmel vagyunk velük. Szóval mindig az van, mintha mi kifaggatnánk a gyerekeket. A gyerek, az mond magától mindenfélét, én nem is hozom elõ a családot, ha itt vannak, de mondják, hogy apa ezt mondja, meg azt mondja. Na most arra hivatkoznak, hogy ellenük neveljük a gyerekeket. Szóval rettenetes.

- Biztos.

L.Zs.: - Én azt gondolom, hogy itt tényleg biztos, hogy van valamilyen kommunikációs probléma önök és a fiatalok között, valami félreértés vagy meg nem értés. És ezekben az ügyekben valóban tud segíteni a mediáció, a közvetítés, úgyhogy mi szívesen várjuk hogyha jelentkezik az Irodánkban, ez a budapesti 202-7953.

- Köszönöm szépen, viszonthallásra!

- Megkérdezett mindnyájunkat. A kislány csak igennel és nemmel válaszolt, azzal az eggyel érvelt, hogy mi már õtet ne nézzük kislánynak, hogy annyira behatároltuk azt, hogy õneki mikor kell hazajönni. De hát õ arra nem gondolt, hogy az õ érdekében tettük azt, hogy milyen világ van most és az éjszakában egy ilyen fiatal gyerek csak csavarogjon, meg hasonló, hát szóval ez valami borzalom. Hogy egy fiúval baráti társaságban van, én ennek nem voltam ellene. De volt ez a fiú neki, aki mondom odavette és ezt nem tudtam megemészteni, 15 évesen, mert azt mondta a kislány, hogy nem volt köztük semmi, hát ilyen nincs.

- Így van pontosan. Azt fölhozta, hogy mi soha nem puszilgassuk õt. Mondom teneked már nem volt igényed arra, hogy mi ebben a korban puszilgassunk, mert mondom volt téged, aki puszilgatott, mindig találtál magadnak valakit,

R.: - Neki az volt a baja és ez ezen a találkozón derült ki, hogy õ szorosabb érzelmi kapcsolatot, vagy érzelem kifejezést szeretett volna maguktól és ezt nem kapta meg. Ezt érvként ezt fölhozta? Mikor mind a hármukat meghallgatták, akkor milyen megegyezésre jutottak ott a pszichológus segítségével? Magukat is meg kell gyõzni, meg a Vikit is, hogy fogadják el egymás érveit.

- Persze, hogyne.

- Mondta, hogy próbáljak tekintettel lenni, hogy õneki az érzelmi világa milyen most, õ min ment keresztül. Próbáljam azt megérten, hogy hát mégis nem abban a világban élünk, mint amikor mi voltunk fiatalok, most más a helyzet. És próbáltunk ezen át gondolkodni és másképp néztük a helyzetet, mint addig.

- Annyit, hogy gondoljon bele, hogy mi mennyit megtettünk érte, mi mennyire szeressük és ez mind azért van, mert mi aggódunk érte, próbálta õ meggyõzni.

- Biztos, én úgy érzem, hogy ugyanúgy beszélgettünk egymással, mint azelõtt, míg nem volt gond. Akkor megálltunk a kollégium elõtt, õ kiszállt és akkor mondtam neki, hogy akkor döntsed el, hogy hazajössz. Ha hazajössz, akkor csomagold össze a ruháidat és visszük és akkor mondta, hogy jól van mama, majd holnap hívlak telefonon és akkor megmondom. És akkor úgy is volt, hogy másnap hazajött.

- Nem volt hála istennek semmi gond. Aztán összeakadt egy olyan fiatalemberrel, aki végtelen rendes, szólva bárhova el merem engedni, most már nincs olyan gondom, hogy na ekkorra itthon vagy. Kérem õket, hogy késõre ne maradjanak, ezt meg is értik, jókedvû, boldog, nem tudok mondani mást.

- Hát igen, mert azért az ember csak elérzékenyül.

Herczog Mária szociológus: - Ez egy elég különös eset volt. Bár nem mondanám, hogy kevés ilyen van, amikor ennek a lánynak túl ezen a mediáción szüksége volt szakmai segítségre, tehát pszichológus segítségére, hiszen éppen a mediáció során derült az ki, hogy neki nagyon súlyos feldolgozatlan érzelmi veszteségélményei vannak, hogy se a nagyszülõk, se õ nem tudták, hogy azt, hogy õt az édesanyja nagyon pici korában otthagyta és a nagyszülõk olyan áldozatosan, de persze maguk módján fölnevelték, azt valamilyen módon neki föl kell dolgoznia és azzal meg kell békélnie. És ahhoz, hogy ne kövesse az édesanyja életútját bizony szakember segítségére van szükség. Nem azért, nehogy véletlenül félrevezessem a hallgatókat, mintha örökölt volna valami rosszaságot, hanem, mert azt tudjuk a gyereklélektanból, hogy bizony ez be szokott következni éppen azért, mert az ember nem szeretné, hogy bekövetkezzen. Ezt úgy hívják a pszichológiában, hogy ismétlési kényszer lép fel. Most ennek a gyereknek az esetében, illetve ennek a nagyszülõ párnak az esetében nagyon szerencsés volt, hogy létre tudtunk hozni egy megegyezést, mielõtt ez a terápiás segítség létrejött és ez a terápiás segítség segítette azt, hogy õk be tudják tartani a megegyezést. És nagyon ritka, azt kell, hogy mondjam, hogy egy ilyen elvadult helyzetben egy ilyen korú kamaszlány és a meglehetõsen régi gondolkodású nagyszülõk ilyen szépen együtt tudjanak egy ilyen megállapodás után mûködni. Külön ki szeretném emelni annak a jelentõségét, hogy a gyámhivatal olyan bölcs volt, hogy felül tudta a saját presztízs érdekeit, esetlegesen meglévõ hiúságát írni annak érdekében, hogy ez a gyerek ne kerüljön ki a családból. Ez nagyon-nagyon fontos.

R.: - Mennyire jellemzõ egyébként, hogy ezt a lehetõséget a gyámhatóságok felhasználják, vagy hogy tudatában vannak, hogy van egy ilyen lehetõség és hogy ide küldjék? Kérdezem ezt azért is, mert azt azért tudjuk, hogy a gyámhatóságok hosszú évtizedeken keresztül úgy mûködtek, hogy egyszerûen arra voltak, hogy mások életét megoldják és egy kemény határozottal azt mondják, hogy márpedig akkor innentõl kezdve ti így éltek.

H.M.: - Pillanatnyilag a mediáció, a közvetítés nem tilos, lehet csinálni, de semmiféle jogszabály nem írja elõ és nincsen semmilyen olyan jogi garancia, amit ezt szakmailag garantálttá tenné. Ezért nem kárhoztatható az az önkormányzat, amelyik a: nem tud róla. b: nem küld embereket hozzánk vagy másokhoz. De azért azt látni kell, hogy azokkal a jogászokkal, lett légyen az gyámhatósági, gyámhivatali kolléga, ügyvéd, bíró, sõt ügyész és hála istennek egyre több rendõr és a pedagógusokat ki ne felejtsem belõle, akikkel mi nap, mint nap találkozunk, azok, amikor megismerik ezt a technikát, akkor azt mondják uristen! de jó, akkor most van egy lehetõség, amit amikor abszolút elfogytak az eszközeim, vagy éppen nem tudok hova fordulni, akkor használni lehet. Ez az egyik válasz. A másik pedig, hogy hol lehet megtanulni. Tehát azt is látjuk, hogy miközben még nincs jogszabály, noha az Európai Unió és az Európa Tanács nagyon erõteljes ajánlásokat fogalmazott meg, tehát lesz Magyarországon nagyon hamarosan reméljük törvény a családi közvetítésre, mediációra és a fiatalkorúak vonatkozásában is, mint ahogy ez nagyon sok országban mûködik Európában és mint ahogy egyébként Magyarországon sajnos kevéssé tudottan, de a fogyasztóvédelemben, a betegjogi ügyekben és a munkajogi vitákban is törvényi szabályozással megerõsített.

H.M.: - Sajnos nem használják eléggé, hogy úgy mondjam erre ugye kevés reklámidõ jut. De ennek meg kell teremteni a kultúráját, bizonyítani kell, hogy ez sokkal jobb, mint a haragunkat a bíróságon, elhatározni, hogy na most aztán jól kiszúrunk X-szel,Y-nal Z-vel, megmutatjuk, megszerezzük az igazunkat. Ez egy felnõttebb megoldás, ráadásul kevésbé fájdalmas és kevésbé elhúzódó és ami számomra nagyon fontos, hogy a minden lefolytatott nemzetközi kutatás alapján az egyesség megtartása sokkal nagyobb százalékban valószínûsíthetõ, mint bármilyen bírósági ítéleté, mert nincs vesztes és nyertes. Két vagy több felelõs résztvevõ van, akik a saját legjobb meggyõzõdésük alapján állapodnak meg elfogadva, hogy ennyit tudtak engedni, többet nem és elfogadják, hogy a másik is engedett valamit. Tehát nem arról van szó, hogy legyõzöm, ledöföm, megsemmisítem. Akinek ez a vágya, az soha nem fog eljönni mediációba.

- A családi Mediációs és Jogi Iroda telefonszáma: 06 20 9719517-es vagy 06 20 9462221.