- Engem gyerekkoromban nem foglalkoztatott az, hogy mi szegények vagyunk-e vagy gazdagok. Voltam nagyon boldog és nagyon szomorú, ahogy a gyerekek általában. Ha Sipter Klári nem mondja még a Malom utcai óvodában, hogy Pataki Jóska azért jár mezítláb mert szegény, észre sem vettem volna. Nekem a mezítlábasság nem a szegénység volt, hanem a szabadság. A cipõmre mindig vigyázni kellett. Egyszer azután mégis kiderült, hogy mi nem vagyunk szegények. Az iskolában összeírták azokat a gyerekeket, akik majd ínségtejet kapnak. A 10 órás szünetben hozták nagy alumínium kannákban, kis alumínium bögrében osztották egy karéj barna kenyérrel együtt. Valószínûleg engem is soványnak talált a tanító néni, én is bekerültem a névsorba. Nem nagyon szerettem a tejet, de a többiekkel együtt boldogan megittam nap mint nap. Otthon is örömmel újságoltam, képzeljék én is ínségtejet kapok. Anyámat szíven üthette a szó, mert megüzente a tanító néninek, hogy tudnak õk nekem tejet meg kenyeret adni otthon is, adják azoknak akik rászorulnak. Így kerültem én a gazdagok közé. De egyszer mégis be kellett vallanunk, hogy szegények vagyunk. Ez a háború után történt. Szegény volt igaz az ország is abban az idõben arra mifelénk is. Fõzõcskét játszottunk azért akkoriban is és mert a kisedényben mindig amolyan mondjuk ételek fõttek, föl sem tûnt volna, hogy a mienk, a húgomé meg az enyém üres, ha a szomszédék Katijának a lábasában nem mákoskalácsból lett volna a paprikáskrumpli. Amikor elkészült õ jóízûen ette a mazsolás töltelékkel teli falatokat, mi meg nyeltünk hozzá. Õ nem adott, mi nem kértünk belõle, pedig nemcsak kívántuk, éheses voltunk amúgy igazán, de csak néztük egymást és hallgattunk. Nem tudom, az a kislábas emlékszik-e még arra a délutánra, amikor megtanultam, a szegénység nagyon tud fájni, ha megalázzák. Minden esetre a húgom meg én csak nézzük egymást és hallgatunk, ha mákoskalács kerül az asztalunkra.

Mv.: - Tehát azért hét gyerek az mégiscsak hét gyerek, azért ez nagyon sok nehézséggel is járhatott együtt. Érezte azt valaha is, hogy ez egy csomó lemondást igényel maga részérõl?

- Nem, nem, semmi ilyesmit. Egyszerûen azért nem, mert ha az ember családot vállal annak megvannak a természetes kényszerei és ezt kell vállalni. Nyilvánvaló, hogy egy családos ember az a szakmájában, a tevékenységében olyasmit csináljon, ami "családbarát". Ne olyasmit, ami nem az. Mert ha olyasmit csinál, akkor elõbb-utóbb nehézségei lesznek.

- Igen, na de hát ezek az élet döntései. Ha gyereket akarok, mik a feltételei, sajnos ma a legtöbb fiatal pár az anyagiakra gondol. Nem azok a legfontosabbak.

- Hát biztos nem kevés, egyébként nem tudom, hogy hogy fogjuk fölnevelni, de biztos föl fogjuk nevelni. A családokat fölkeresik folyamatosan az ügynökök, azaz befektetési formákat ajánlanak. Épp mondtam nekik, hogy nézzék, nekünk van 4-5-6 gyerekünk, nekem ez a befektetés és egyik se akart rábeszélni, mert rögtön megértette, hogy tényleg, hát ennyi gyereknél az õ ajánlata az labdába se rúghat. Egyébként az anyagiak vonatkozásában pedig megint csak egy egyértelmû helyzet, hiszen az ember keres, amennyit keres viszont mindig van helye.

- Szoktam, de nem heti vagy havi rendszerességgel, hanem például jönnek a nagymamáék és akkor kapok egy kis zsebpénzt. Van olyan hónap, mikor nem kapok pénzt, de viszont van amikor kapok és az úgy elég. Amit szoktam így kapni azokat általában megtartom és így össze is gyûlik a pénz arra a dologra például amit szeretnék megvenni.

- Most nincs semmi különleges, de valami számítógépes játékot.

- Az újak azok olyan 10 ezer forint körül vannak, de például ami régebbi az olcsóbb, már attól függ mennyien veszik meg.

- El tudom sorolni nagy nehezen, hogy ha rákoncentrálok, '87., '89., '90., '94., és '96-ban jöttek a gyerekek, szépen, fegyelmezetten fiú, lány, fiú lány, fiú.

- Egyre nehezebb közös programot összeszervezni. Hát az autóba már csak szabálytalanul férünk el, de azért még elférünk. Egymás ölébe ülnek hátul a gyerekek és a rendõrök is szerencsére ezzel toleránsabbak ezzel a dologgal, hiszen ha az megkérdezi, hogy vajon melyik gyerekemet szállítsam ki, akkor erre õk se nagyon tudnak mit válaszolni. Másrészt tényleg nagyon nehéz közös programot összehozni, de közös ebédek, vacsorák, nagyszülõknél találkozások és hát a nyaralásból legalább három hét, a nagyobbak már edzõtáborba járnak, de egy olyan három hetet mindig közösen töltünk együtt. Moziba soha nem tudunk együtt menni. Nem voltunk.

- Ha együtt elmennénk moziba az egy olyan kiadás lenne a család számára, amit nem tudunk finanszírozni, mert hét ember mozijegye nehezen finanszírozható. Inkább kimegyünk a szabadba kirándulni, tehát kicsit ilyen költségkímélõ programokat szoktunk elõtérbe helyezni.

Mv.: - Egy tanári fizetésbõl nagyon nehéz megélni, de hát minden gyerek szeretne gondolom biciklizni vagy gõrkorcsolyát vagy korcsolyát, vagy gördeszkát. A mindennapi ruháról ne is beszéljek.

- Igen, hát a sporteszközök azok megvannak minden gyereknél, azt valamilyen szinten kiizzadjuk mindenképpen, tehát valószínûleg a mozijegyek is ennek esnek áldozatul, mert a jó bicikli, a jó görkorcsolyája minden gyereknek megvan. És hát a családtagok sokat segítenek ebben, tehát anyukámék, anyósomék, bátyámék, testvérek, tehát szerencsére van segítség azért a családban.

- Igen, havonta.

- Hát én is mondtam egy összeget meg õk is és akkor a kettõ között valahol. Én nagyon költekezõ vagyok, szóval nekem soha nem lenne elég, de hát végül is, hogy ha külsõ szemlélõ szerintem elég.

- Csoki.

- Én valamikor újságokat veszek belõle vagy attól függ, hogy hol vagyok, tehát táborban vagy otthon, ajándékot vagy magamnak valamit. Mindig a hellyel kapcsolatban legyen valami otthonra is, ami emlékbe megmarad. De ez a táborokban. Egyébként meg hát mondom újságra meg ilyesmikre szoktam költeni.

- Szoktunk járni moziba, én is szoktam jegyet venni, de például hogyha koncertre megyek, akkor a szüleimtõl kérek.

- Hát attól függ, hogy újabb filmre vagy régebbire, de olyan 700-750 körül. Van amikor egy hónapban úgy egyszer, mert többször nem tudnék.

- Azt hiszem igen, kezdik. Igen. Bár nagyon sok dolgot természetesnek vesznek.

- Igazán nem látják, mert az a közeg, tehát leginkább iskola, óvoda közeg ahol elõfordulnak a gyerekek és találkozhatnak más gyerekekkel is, azok minimum olyan szinten vannak, mint mi vagy még magasabb szinten. Úgyhogy igazából nem tudják azt, hogy élnek más körülmények között is gyerekek. Én néha szoktam azért beszédet intézni hozzájuk, hogy nem természetes az gyerekek, hogy elmegyünk a Mammutba, beülünk egy moziba, utána elverünk nem tudom én mennyi pénzt egy pizzériába és akkor utána még nyafognak, hogy még vegyek nekik ezt meg azt. Ezt sokszor mondom nekik, hogy ezt jobban meg kéne becsülni, nem kéne olyan természetesnek venni.

- Hogyne, ez nagyon kemény formában elõ is fordult, sõt a szülõi értekezleten is kiemelte a tanító néni, bizony van egy-két gyerek, aki csúfolja a másikat, hogy neked nem olyan games boyod van mint nekem, meg ti csak egy vacak Suzukival jártok, bezzeg a mi nem tudom én milyen jeeppünk. Van, van. Elkezdõdött már második év végén, de harmadikban kõkeményen. A csúfolódás a szegényebb gyerekek irányába a gazdagoktól.

- Bizony kiemelte név szerint azokat a hangadókat, akik ezt csinálják, akik ebben frontemberek ebben a csúfolódásban és tulajdonképpen felszólította a szülõket, hogy vegyék elõ a gyereket és ezt állítsák le. És a másik, ami hihetetlen mód kiderül, a rivalizálás része a dolognak, az én hol voltam. Tehát hogy én már voltam Amerikába és a párizsi Disney Worldbe, és itt voltam meg ott voltam. A másik meg lehet, hogy nem jut el Kõbánya-Alsóra sem, ilyen szinten is bizony megy a rivalizálás. Így nyár vége fele úgy tanévkezdéskor, hogy az egyik hol volt nyáron, a másik hol volt nyáron.

- Hát az én fiam nem tudom, ösztönösen érezte, hogy ez egy csúnya dolog, a másikat csúfolni, úgy hogy õ ebben nem vesz részt, és ebben az úgynevezett kemény magban, ami az osztályban kialakult, abban õ nincs is benne. Tehát valahol érzi, viszont akik ezt kõkeményen nyomják, hogy mi jobbak vagyunk vagy gazdagabbak vagyunk meg szebbek vagyunk, meg okosabbak vagyunk a másiknál, azok ezt teljesen természetesnek veszik.

- Igen, igen. Nem is állunk jól annyira és nagyon érdekes, hogy ezek a rétegek úgymond kiválasztják egymást. A nagyon gazdag szülõ már a nagyon gazdag szülõvel haverkodik az iskola folyosóján, esetleg a tanévzáró ünnepségen. Tehát pontosan megtalálják ezek az úgymond társadalmi rétegek egymást. Tehát a nagyon gazdag az nem jön össze egy nagyon szegény szülõvel véletlenül sem, mert ott már nincs közös platform, de mit tudom én az egyik nagyvállalkozó a másikkal igen. Tehát ránéznek egymás autójára és azt mondják, hogy ez az én szintem.

- Az ára természetesen fontos, én általában egy olyan közepes minõséget szoktam venni. Két okból. Egyrészt, hogy az árban is még elfogadható, a másik, hogy úgy is tönkreteszi a gyerek, tehát nem érdemes megvenni neki a legmárkásabb dolgot, mert nem tud még rá vigyázni. Ez igaz az öltözködéstõl kezdve a játékain át mindenre, a biciklijére. Abszolút konkrétan vettem neki 22 ezer forintért egy biciklit, amin van 18 sebesség. Úgy gondoltam, hogy ez megfelelõ az õ szintjéhez, de ugyanebben a kategóriában, de már nem ebben az árkategóriában is volt óriási nagy választék, de mondom eleve hagytam a dolgot, mert 40-50 ezer forintos biciklin ne üljön egy 10 éves gyerek, arról nem beszélve, hogy egyszer elmegy és lehet, hogy kilopják a feneke alól a nagyobb srácok a téren.

Mv.: - Milyen szinten fontos neki az, hogy milyen ruhája van, milyen hátizsákja van, milyen biciklije van?

- Körülbelül mindegy nekik, de azért úgy nem akar kilógni a sorból. Tehát úgy meg tudja ítélni, hogy hú apa, hát ez nagyon gagyi. Abszolút nem követelõzõ egyik gyerekem se.

Mv.: - Tanítod-e a gyerekeket vagy tanítjátok-e a gyerekeket arra, hogy mik az értékes jó, tárgyak?

- Igen, igen. Bizonyos tárgyak tekintetében ez már így elõjött, hogy mi az, amire nagyon kell vigyázni, mert nagyon sok pénzbe került, mi az ami egy kommerszebb dolog. Talán egy drágább táska kapcsán meséltem el a fiamnak, hogy nekem van egy drágább táskám és megmondtam, hogy ezt én miért vásároltam, mert ez egy olyan márka, ami 50 év múlva is márka lesz, de viszont ezt meg kell fizetni és ezt valahol úgy kezdte fogni agyilag.

Dubrovszki György a Bagolyvár Könyvkiadó vezetõje: - Mikor megláttam a címet, hogy Gazdag papa, szegény papa, és ami talán még fontosabb, az alcím, a Mit tanítanak a gazdag szülõk gyermekeiknek a pénzrõl, amit a szegények és a középosztálybeliek nem tanítanak meg. Azt mondtam, hogy ha ez a könyv errõl szól, ami a címe, akkor ezt nekem el kell olvasnom és írtam az amerikai kiadónak. Nagyon gyorsan itt volt a könyv és nem tudtam letenni. Ez pont két éve volt így augusztus táján, tehát ennek következményei is voltak, a feleségem néha dühös arccal nézett rám, hogy miért kell szabadság alatt könyvet olvasni még akkor is, ha könyvkiadó vagyok, de nem tudtam letenni. Úgy éreztem, hogy 36 éves fejjel egy könyvben benne van mindaz, amit hogyha én ismertem volna huszonévesen, akkor teljesen másként alakul volna az életem, úgy gondolom.

Dubrovszki György: - Az, hogy úgy érzem, hogy itt Magyarországon ugye egyrészt magából a gazdasági környezetbõl itt 40 év hiányzott ebbõl a gondolkozásmódból, tehát hiányzik egy generáció aki szülõként átadta volna a tudását, arról amit a pénzrõl kell tudnunk. Ezért egy ilyen sajátos, ilyen misztikus képzet él az emberek fejében errõl és úgy gondolom, hogy ez nagyon helyreteszi azt, hogy mi az, hogy pénz, miért van rá szükségünk, miért ne tulajdonítsunk nagyobb jelentõséget neki, mint amit megérdemel. És két irányban hozott ez számomra nagy változást, a könyv, hogy rádöbbentem arra, hogy milyen irányban kell továbbmennem, amit még tudok módosítani magamban 36 éves fejjel. De ami talán fontosabb, hogy rádöbbentett arra, hogy a három gyermekemnek mi az, amit már most át kell adnom, mert a szerzõ már az elején ugye a könyvet is úgy ajánlja, hogy "ajánlom ezt a könyvet az összes szülõnek a világon, akik egyúttal legfontosabb tanárai is gyermekeiknek." Tehát az iskola nem tudja ezt a tudást átadni, ezt a gyermekek otthon látják és hogyha egy rossz tudást adok nekik, akkor tulajdonképpen a gondolkozásmódjukon keresztül meghatározom az, hogy nekik az életükben mindig is problémát jelent a pénz, vagy pedig a helyére kerül úgy mondjam és a pénz csak egy eszköz legyen a kezükben arra, hogy egy boldog életet élhessenek.

Dubrovszki György: - Kiosaki azt mondja, hogy - a Robert Kiosaki a szerzõ -, hogy játszunk egy gondolatkísérletet, hogy minden ember mondjuk Magyarországon, most magyar példát mondok, reggel kap 10 ezer forintot. Azt mondja, hogy estére lesznek emberek, akiknek 100 ezer forintja van és lesznek emberek, akiknek egy forintja sincsen. Tehát valahol ennek a gondolkozásmódnak ez a lényege. Azt mondja, hogy megszámlálhatatlanul sok pénz áramlik át a kezünk között, amíg élünk. Nem mindegy az, hogy ez a pénz ez az egyik oldalon bejön, a másik oldalon kimegy, vagy pedig valaki képes arra, hogy ezt a pénzt megfogja egy pillanatra és megdolgoztassa a maga javára. Tehát a lényege annak amit mond, hogy a gazdagok nem a pénzért dolgoznak, hanem a pénzt dolgoztatják a saját javukra. Én sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan tudom ezt a tudást itt a saját gyerekeimnek átadni, akik egyébként a lányom õ most 7.-es lesz, 12 éves, a fiam az 10, a kisebbik pedig 9 éves és amikor a könyvet olvastam, az elsõ, hogy úgy mondjam gyakorlati tett az volt, hogy bevezettük az úgynevezett papa bankot. Ennek az a lényege, addig is kaptak zsebpénzt heti rendszerességgel, de a gyakorlatban úgy mûködött, hogy megkapták a zsebpénzt és akkor az egyik hamarabb, a másik késõbb, de még a hét folyamán elköltötte. És azt mondtam nekik, hogy van a papa bank, ha õk oda beteszik a pénzt akkor ezután kamatot fizetek, ez éves szinten gyakorlatilag 100 százalék, de hát a gyerek szempontjából most nem ez a lényeg, de egy viszonylag magas kamat és utána leültünk és kiszámoltuk azt, hogy mennyi tõkét kell összegyûjteniük ahhoz, hogy a kamatuk az ugyanannyi legyen mint a kapott zsebpénzük és akkor ez azt jelenti, hogy elkölthetik ugyanazt a zsebpénzt ahogy eddig tették, de plusz emellett takarékoskodnak is. És érdekes, hogy ez most nem tudom, hogy azért van mert mások a tulajdonságaik. A legidõsebb lányom õ már évek óta nagyon következetesen gyûjt, hogy úgy mondjam és most már több mint 5 ezer forintja van és ez heti 180 forintokból gyûlt össze és nagyon jó érzés számomra, amikor látom azt, hogy megyünk egy áruházban és õ a polcokon csupa olyan dolgot lát, amit meg tudna venni, ha akarna és õ úgy dönt, hogy nem veszi meg. És lehet hogy egy év után azt mondja, hogy most megveszek valamit, de ez egy tudatos döntés. A legkisebb fiamnál még általában ez az összegyûjtött pénz ez a nulla és az 1000 forint között van, de határozottan érezhetõ a fejlõdés.

Dubrovszki György: - Én pont azért gondolom, hogy ilyenkor lehet, mert én felnõtt fejjel élem meg azt, hogy felnõttként sokkal nehezebb. Tehát számomra, tulajdonképpen ilyen pénzügyi szempontból nagyon hasonló vagyok a legkisebb fiamhoz, csak én mondjuk ezt nagyobb összegekkel csinálom és pontosan érzem az, hogy milyen nehéz 37 éves fejjel mondjuk megszokni azt, hogy van nekem egy nagy félretett összegem, ami felett rendelkezem. Éppen ezért nálunk mondjuk a feleségem kezeli a pénzügyeket, de mondjuk ez fõként a könyv elolvasása után engem arra sarkall valami, hogy legyen egy saját pénzem is, tehát tanuljam meg saját magam, hogy van egy nagyobb összeg, ami felett én rendelkezem és bizony nem költöm el. Tehát ezt nehéz.

- Igen.

- Igen, most.

- Úgy lehetünk boldogok, hogy ha ... hogy van házunk meg tárgyunk meg ételünk, meg nem kell olyan nagyon pénz, gazdagnak lenni, hanem kell valamennyi, de szerintem nem a legfontosabb a pénz.

- Szerintem az, hogy van házuk az embereknek.

- Az igaz. Amikor megvettük a házat, ahol most mi lakunk, 5 éve annyiba került, amennyi pénzünk volt. És ahol elõbb laktunk az pici ház volt és nem volt nekünk elég. Kisbaba voltam.

- Szerintem boldogabb. De még akkor is boldogok voltunk amikor az a kis házunk volt.

- Van amikor rosszkedvünk van, van amikor jókedvünk van.

- Én szerintem is.

- Nagymamám azt mondta, hogy nem jó, mert amikor egyedül elmegy valaki vásárolni és gazdag akkor azt mondta, hogy el is felejtheti a családját és csak a pénzre gondol.

- Igen szoktam sokat.

- Hogy õk se gazdagok, azért mégis boldogok, mert azt is mondta a nagymamám, hogy csak akkor lehetünk boldogok, amikor kedves családok vagyunk.

- Igen, okos.

- Szemüveges, barna hajú, úgy tudom, hogy 66 éves, vagy nem tudom.

- Hogy hogy lehet rendesen megjelenni.

- Igen.

- Nem biztos, de én családi házban szeretnék majd lakni. És szeretnék kutyát, macskát meg állatokat majd.

- Az nem biztos, de én nem szeretnék autót.

- A nagypapámnak se volt és nem muszáj az autó szerintem.

- Én építészmérnök szeretnék lenni.

- Igen. A feleségem szerintem gyógyszerész lesz.

- Igen.

- Mert a nõk többsége gyógyszerész.

- Hát én kettõt szeretnék mert ne engem nyúzzanak, hanem egymást.