- Olaszországba készülünk a tengerpartra és nagyon bízunk benne, hogy jó idõnk lesz mert most ugye Magyarországon beköszöntött a rossz idõ és ez a nyaralásunkat is nagyon elrontotta, úgyhogy reméljük oda napsütésbe megyünk a tengerpartra pihenni.

- Igen, pont abban a két hétben voltunk a Balatonon, akkorra fizettük be a nyaralást, amikor zuhogott végig az esõ és hûvös volt és fürdeni nem lehetett. És ez nagyon elfárasztott bennünket, mert hogy két gyermekünknek állandó programot csinálni, hogy azért elteljenek a napok. Úgyhogy jobban elfáradtunk, mintha a napsütésben pancsolással töltöttük volna az idõt, ugyanis nem vittünk annyi játékot meg rajzolnivalót, könyvet, mint itthon el tudták volna ilyenkor foglalni magukat és ott is kevés játék volt. Úgyhogy néhány nap alatt azokon is túl estünk és egyéb alternatív szórakozás annyira nem nagyon volt, úgyhogy amikor nem esett akkor kiszabadultunk gyorsan egy kicsit a természetbe, integettünk a Balatonnak meg egy kicsit fociztunk, bingóhintóztunk, meg ilyesmi, hogy teljen jobban az idõ, de egyéb ilyen hely nem nagyon volt, ahol hasznosan el tudtuk volna tölteni az idõt.

Mv.: - A gyerekek is szóvá tették, hogy anya, apa ez nem egy igazi nyár, ez nem egy igazi kikapcsolódás?

- Nem, õk abszolút élvezték ugye, hogy velünk lehettek és velük foglalkoztunk és tényleg az volt, hogy amit õk szerettek volna megpróbáltuk azt megvalósítani, hogy ne érezzék azt, hogy na most itt a Balaton partján itt állunk és semmi értelmeset nem tudunk csinálni. Õk szerintem élvezték. Kicsit kosárlabdáztunk meg tanítottuk õket pingpongozni, meg teniszórát vettünk, meg ilyesmiket, úgyhogy akkor sportolással telt az idõ.

- Az az igazság, hogy nem indultunk neki, ugyanis a rossz idõ miatt az egész Balaton partján mindenki kirándult és akkora dugók voltak a Balaton parton, hogy úgy döntöttünk inkább nem az autóban töltjük el ezt az idõt.

- Hát fárasztó volt, mert sokkal nagyobb aktivitásra serkentettek így bennünket a lányok meg ez az idõ mintha csak az lett volna, hogy a Balatonban kell pancsikálni és figyelni esetleg arra, hogy õk ott ne menjenek nagyon mélyen be a Balatonba, mert itt abszolút mozgósítani kellett minden energiánkat arra, hogy a sportolással meg egyéb programokkal, egy kis olvasással, játékkal lekössük õket. Úgyhogy nagyon kevés volt az az idõ amit úgymond nélkülük pihenéssel vagy olvasással tudtunk tölteni, mivel hogy állandóan össze voltunk úgymond zárva.

- Megpróbálunk kirándulási programokat, ha jó idõ van, akkor strandra elmenni, ilyesmiket. Hogyha sikerül összehozni akkor egy hét külföldi utat tervezgetünk úgy minden évben. Ausztriában voltunk.

- Nagyon tetszett neki. Elõször nem értette, hogy miért úgy beszélünk, amit õ nem ért, meg miért mondjuk azt, amit mondunk. Hát aztán megmagyaráztuk neki, hogy itt más nyelven beszélnek, és azért kell ezt mondani. De egyébként semmi különösebb változást nem vettünk rajta észre, nagyon tetszett neki, ahol laktunk is meg a kirándulások is minden, tehát gyakorlatilag ugyanúgy elvoltunk mintha itthon lennénk. Megyünk Szentendrére, gyakorlatilag ott szoktunk lenni, mert az van a legközelebb a lakótelephez, mert hát háztól házig 10-12 kilométer a távolság kocsival, úgyhogy ez nem egy nagyon nagy távolság. Meg hát azt szoktuk csinálni, hogy kimegyünk Szentendrére és onnan járunk be dolgozni, amikor már nem vagyunk szabadságon és akkor Márk a nagymamával kint van, mi meg járunk be dolgozni, este meg megyünk vissza hozzá és akkor esténként együtt vagyunk már.

- Azért jobb, mert együtt van a család és azért többet tudunk egymással foglalkozni, ezt azt csinálgatni. Többen tudunk játszani Márkkal. Õ is azért igényli, hogy játszunk vele, mert még hétköznapokon így hazamegyünk, akkor rögtön apa gyere velem játszani vagy anya gyere velem játszani, vagy hazamentünk akkor még jóformán haza se érünk, már menjünk le, menjünk gokartozni, menjünk a játszótérre, mert ott vannak a barátok. Így nyáron meg akkor együtt vagyunk és hát gyakorlatilag nincsenek gyerekek a környezetében, tehát velünk van. Társasjátékozni is szoktunk kinn a kertben, homokozni is szoktunk, mert csináltam egy homokozót neki a kert végében és hát van, amikor megfûz és aztán akkor odamegyek és én is homokozok ott vele a játékok közt. Építünk várakat, meg hát vannak nekem régi autóim még ilyen kis matchboxok, még azokkal én játszottam és hát õ azt megörökölte és azokkal játszik. Annyi autója van, hogy lassan a szobában alig férünk el.

Nahát - mondta anyósom mikor váratlanul beállítottam kismarosi házukba, ahol Ábris fiam és Fanni lányom nyaral. Nahát, ennek a kisfiúnak volt valami megérzése. Érezte, hogy jössz. Hívták el, de õ csak nem, nem pedig máskor elsõ szóra megy. Éreztem, hogy jössz - bólintott komolyan az én 8 éves nagyfiam. Tudod, hogy van ez. És mosolygott és mosolyogtam. Persze, hogy tudom, mondtam én és eszembe jutott egy régi nyár. 14 évesen kõszegi rokonoknál nyaraltam. Délutánonként mindig sétálni mentünk. Ám egy napon hiába hívtak unokatestvéreim, nem mentem. Sõt kiálltam egy bizonyos idõpontban a kapuba, oda ahonnan jól lehetett látni az állomásról befelé igyekvõket. Õk persze cukkoltak. Mit állsz ott, a mesebeli herceget várod? Nem - feleltem én. Apámat. Mért, ígérte, hogy jön? Nem. Hát akkor? Érzem. Csak nevettek. Késõbb is mikor már minden vonattal érkezõ ember elhaladt a kapu elõtt és apám persze nem volt köztük. Napokig ugrattak. Most mit érzel - kérdezgették? Én persze nem mondtam, hogy csalódást, pedig így volt. Aztán eltelt a nyaralás és megérkezett apám, hogy hazavigyen. Ebéd közben az emléktõl újra nevetõ rokonok elmesélték kapubeli ácsorgásom történetét. Apám nem nevetett velük. Mikor volt ez - kérdezte. Mondták a napot és órát, hogy hányas vonat volt az amire olyan makacsul vártam. Az orrom elõtt ment el a vonat - nézett a szemembe apám. Lekéstem. Ez van - mondta szomorkásan. Már senki sem nevetett. Csak apám mosolygott és én mosolyogtam.

- Igen. Sétáltunk, úsztunk, játékteremben voltunk. Együtt játszottunk, lufiztunk és néha meg is sértõdött a Bogi meg elmentünk játékboltba és kaptam egy játékot.

- Bence csúfolódott. Meg csalt a játékban.

- Elõzõleg Bogi csalt.

- Nem is csaltam. Bence nem tud belenyugodni, hogy ne õ nyerjen.

- Én lettem a második.

- Az, hogy kiszállt a Bogi.

- Igen mert én nyertem.

- Én azt gondolom, hogy õk is ugyanilyen jó dolgokat tudnának elmondani, akik nincsenek jelen, mert ha mi így éreztük, akkor nyilván nekik is jól kellett, hogy érezzék magukat.

- Csak annyi, hogy megbeszéltük, hogy jövõre is ismét a három család együtt megy el, úgyhogy biztos, hogy remek volt mindenkinek.

- Remekül, nagyon jóban, együtt teniszeznek, együtt fociznak idõnként, hétvégén találkoznak, úgyhogy nem volt nekik nehézség bekapcsolódni a férfias elfoglaltságukon kívül a családias elfoglaltságokba.

- Nincsenek ilyen problémák, tehát abszolút úgy érzem, hogy ez egy nagyon jó kis csapat, úgyhogy senki nem szorult háttérbe. Mindenki el tudta mondani amit akart. Az apukák függetlenségre vágytak, külön programra akkor õk megcsinálták, megbeszéltük, akkor mindenki ment arra, amerre õ szeretett volna, akkor õk elvonultak mondjuk szaunázni és addig az anyukák voltak a gyerkõcökkel. Vagy volt, hogy külön hárman elvonultak külön-külön aludni mert elfáradtak, akkor elvonultak.

- Nem hiszem, hogy bármi problémát okozott volna nekik férfiaknak, hogy valamelyikük háttérbe szorult volna, mert megbeszélték a maguk kis dolgait, a kis férfias dolgaikkal elvonultak idõnként egy sarokba, ott elbeszélgettek vagy egy sligovica mellett eltöltötték az idejüket, aztán elvitték a gyerekeket az uszodába és össze-vissza dobálták egymás gyerekeit, úgyhogy jól kijöttek egymással. Tudomásul veszi mindegyik felnõtt, hogy nem vagyunk egyformák, mindenkinek megvan a saját gondolatvilága, érzelemvilága és tiszteletben tartjuk a másik másságát és azért jönnek ki ilyen jól egymással.

Mv.: - Honnan ez a nagy összetartás, egyetértés amikor egy fél napnál többet sem töltöttek el együtt még így a családok, mibõl fakad ez, hogyan lehet ezt így megcsinálni?

- Nem lehet megcsinálni, ez így adódik. Évek óta ismerjük egymást mamák és gyerekek és valahogy ebbe bekapcsolódtak a papák úgy, hogy egyik gyerek az egyik családnál, vagy egyszer az egyik családnál jöttek össze a gyerekek, egyszer a másiknál. Akkor ha a mamáknak elfoglaltsága volt, akkor a papákat be lehetett vonni, a másik család gyerekére is vigyázzon és valahogy ez az óvodától kezdve, most már elsõsök ugye a nagyok, úgyhogy ez a három év során vagy négy év során valahogy így alakult. Semmi erõltetés nem volt benne, egyszerûen így adódott.

- Talán nem véletlenül adódott így, hanem amit már mondtunk, hogy tényleg annyira hasonló mentalitású, életvitelû, felfogású családokról van szó, hasonló értékeket tart szem elõtt mind a három család, hogy valóban ez ennyire jól sikerült.

Mv.: - A gyerekek között sem volt féltékenység a felnõttekre, hogy akkor most én az én apukámmal leszek és akkor te menj innen.

- Nem. Én úgy emlékszem, hogy nem volt ilyenre eset. Nagyon szívesen eljátszottak akár az egyik apukával társasoztak, a másik anyukával kártyáztak, a harmadikkal dobálóztak a vízben, úgyhogy nem volt probléma, hogy ki kinek az apukája vagy anyukája.

- Sõt azt hiszem, hogy abszolút úgy felnéznek a más gyermek szüleire is, ha nem a saját szülõjével volt, akkor is abszolút szófogadóan, tisztelettudóan, szeretettel fordult minden gyerek a másik gyerkõc szülei felé is.

- Bennünk biztosan nem. Mi egyébként is legtöbbnyire úgy megyünk hétvégére szórakozni vagy nyaralni vagy telelni, hogy nemcsak a mi családunk van, úgyhogy én azt hiszem, hogy magas fokon tudok alkalmazkodni meg figyelembe venni a másik igényeit és én úgy gondolom, hogy a másik három család sem érez semmiféle olyasmit, hogy na ez volt az utolsó és soha többet, sõt hát arról van szó, hogy ha tehetjük jövõre ugyanígy, ugyanott folytatjuk.

Szilágyi Zoltánné: - Igen, ez így van, körülbelül 100 telefonáló volt, ha nem több két-három nap alatt és hát ezek közül a jelöltek közül néhányan be is neveztek a táborunkba, de legtöbben úgy reagáltak, hogy örülnek a lehetõségnek és majd a következõ évre összegyûjtik az ehhez szükséges összeget.

Mv.: - A tábor, amelyrõl akkor beszéltünk az lezajlott. Akik most itt az asztal körül ülünk olyan gyerekek, akik ennek a tábornak a résztvevõi voltak, illetve egy édesanya és egy édesapa, akik a gyerekeiket küldték ide. Elõször voltak a  gyerekek ilyen táborban?

- Barnabás a nagyobbik fiam már tavaly is volt, a francia svájci táborban vett részt akkor. Idén az öccsével együtt német Svájcba ment.

- Hát attól függ mihez viszonyítjuk. Én itthon is tudok nagyon drága táborokat mondani. Úgy érzem, hogy itt biztos, hogy jót kap a gyerek és ezért megéri.

- Nagyon jó volt szerintem és a hegyek is szépek voltak meg a ház is maga nagyon szép volt és meleg, meg kényelmes, meg az ételek is, amiket az Éva néni fõzött. Meg hát a kirándulások.

- Nekem a gleccsertúra volt a legnagyobb élmény, hogy nyáron havat foghattam az nagyon megfogott és meleg volt a gleccsernél, ez is furcsa volt. Ezenkívül még tetszett nekem a sajtgyár, ahol egy napot töltöttünk. A hegyen való kirándulás is szép élmény volt számomra. Nagyon jól éreztem magam.

- A társaság is nagyon jó volt, mindig volt, akivel tudtam beszélgetni meg valamit csinálni.

- Én 13 évesen voltam a francia Svájcban, de nekem különösen tetszett, hogy ilyen nagy korkülönbségek vannak, mert beszélgethettem tapasztaltabb táborozókkal is.

- Mi mindenhova együtt megyünk és nincsen szétszakadás.

- Csak pozitív dolgot mondott. Vízben voltak, hegyen voltak, gleccseren. Mondta, hogy mikor rossz idõ volt akkor is nagyon jól érezték magukat, mert nagyon jó volt a társaság és az Éva néniék mindent megtettek, hogy ne unatkozzanak.

- Én személyesen is ismertem Éva nénit, a táborvezetõt és úgy érzem, hogy nagyon gondos pedagógusok, nagyon jó emberek, olyanok akikkel kifejezetten élvezet együtt lenni és akik biztos, hogy nagyon jó hatással vannak a gyerekekre. Az is jó érzés, hogy ez egy jó csapat így együtt is és ez szerintem határozottan jó, hogy különbözõ korú gyerekek vannak együtt.

- Jó csapattá ott válnak. A jó vezetéstõl lesz jó csapat. Attól a sok vidám játéktól, a sok beszélgetéstõl és a sok jó énektõl. Barnabás amikor hazajött azonnal leült a zongora mellé és lejátszotta azokat a vidám dalokat, amiket ott tanultak.

Szilágyi Zoltánné: - Hát az egész gondolat onnan táplálkozik, hogy mi magunk is megéltük azt a sajnálatos tényt, hogy egy értékvesztett társadalomnak vagyunk a tagjai és szerettünk volna valami olyant nyújtani, amit sajnos az iskolák nem tudtak nyújtani és úgy érzem, most már 12 év távlatából, hogy hál istennek tudtunk nyújtani. Nagyon sok olyan visszajelzés érkezett azóta, hogy családok élete fordult meg. Van arra is példa, hogy egy kislány, aki 89-ben volt velünk elõször a táborban sokat sírt és beszélgetés során elmondta, hogy sajnos az anyukája meg az apukája nem szeretik egymást és sajnos el akarnak válni. És amikor hazajöttünk, egy hónap eltelte után az édesanya felhívott bennünket és azt kérdezte, hogy mit csináltatok ezzel a gyerekkel, és akkor egy nagyon õszinte beszélgetésben feltártuk neki mindazt, ami a táborban történt, azokat a beszélgetéseket a gyerekekkel, azokat az értékeket, amiket eléjük tártunk, a család értéke, a házasság komolysága már egy 10 éves gyerek elõtt is ez világos lehet. A dolognak az lett a vége, hogy a szülõk eldöntötték, hogy a válópert visszavonják, sõt néhány év elteltével fogadtak egy kislányt, aki azóta is a családban van. Ez a két gyerek a mostani táborunkban velünk volt és miután hazajöttünk eltelt félóra és csengett a telefon és azt a szomorú hírt közölte a kicsi lány velünk, a Szabina, hogy tegnap este anyu meghalt. Tehát a gyerekek erre a szomorú hírre érkeztek haza. Akkor fáradtság ide vagy oda felöltöztünk, elmentünk a családhoz és próbáltuk õket vigasztalni. Másképp hagytuk ott õket, mint ahogy találtuk. A nagylány a Zsuzsi megjegyezte, milyen érdekes, hogy nem a tábor elõtt sokkal történt ez, mert nem bírtam volna elhordozni. De jó, hogy az a sok erõ amit fölszedtem, képessé tesz elviselni a terheket.

Szilágyi Zoltánné: - Bizonyára, mert nagyon éhesek, nagyon ki vannak szomjazva arra, hogy felülemelkedjenek azokon a tartalmatlan üres járatokon, ami sajnos nagyon sok családban jellemzõ. A videojátékok, a tévénézés, az üres idõtöltés. Sok családban hiányzik a tartalom. Az igazi fajsúlyos tartalom és a gyerekek erre éheznek. És éppen ezért úgy látjuk, hogy nem reménytelen a munkánk, hanem egyszerûen úgy értékelem, hogy egy hiánytpótló tevékenység és sok ilyenre volna szükség úgy érzem.

- Nem hiányzott egyáltalán, mert mikor hazamentem, utána sem kívánkoztam vissza ezekhez az idõtöltésekhez. Igaz, hogy három éve voltam Svájcban, de még mindig az élményeim itt vannak a szemem elõtt és sok mindent el tudnék mondani azokról az értékekrõl, amit ott kaptam.

- Például a fiú, lány kapcsolatokról és az élettel kapcsolatos, ahogy az Éva néni mondta, hogy tartalmasabb életet éljünk és ne ilyen, tényleg ilyen kis dolgokkal legyünk elfoglalva, ami hogyha nagyon bele tudunk menni például a divatba vagy a fiú-lány kapcsolatba, akkor elveszi teljesen a fejünket a tanulástól. Inkább arra figyeljünk, hogy minden ilyentõl mentesítsük magunkat.

Mv.: - Hát, nagyon szép kislány vagy, úgy látom, hogy a frizurád is igencsak rendben van, hisz azért belenéztél a tükörbe mielõtt ide jöttél, tehát gondolom, hogy nem a teljes elfordulás ilyen földi hívságoktól, amire szükség van ugye?

- Igen, csak hogyha nem figyelek oda. akkor bele tudok menni a divatba én is és ilyen földi javakra tudok csak odafigyelni.

Mv.: - Ha jól értem Éva akkor nem szakadt szét ez a társaság a tábor után, hanem az év során is tartja egymással a kapcsolatot.

Szilágyi Zoltánné: - Igen, hát a táborozók kis serege most már elég népes sereggé vált, az évek során körülbelül 1700 gyereket számlálunk. Ezekkel a gyermekekkel, akik hát 14-15 éves kort még nem töltötték be olyan formában tartjuk a kapcsolatot, hogy egyrészt tájékoztatjuk õket a várható programjainkról, másrészt pedig mindenki kap egy születésnapi megemlékezést.

Szilágyi Zoltánné: - Igen.