- Olaszországba készülünk a tengerpartra és nagyon bízunk
benne, hogy jó idõnk lesz mert most ugye Magyarországon
beköszöntött a rossz idõ és ez a nyaralásunkat is nagyon
elrontotta, úgyhogy reméljük oda napsütésbe megyünk a
tengerpartra pihenni.
Mv.: - Egész nyaralásukat elrontotta a rossz idõ?
- Igen, pont abban a két hétben voltunk a Balatonon, akkorra
fizettük be a nyaralást, amikor zuhogott végig az esõ és hûvös
volt és fürdeni nem lehetett. És ez nagyon elfárasztott
bennünket, mert hogy két gyermekünknek állandó programot
csinálni, hogy azért elteljenek a napok. Úgyhogy jobban
elfáradtunk, mintha a napsütésben pancsolással töltöttük
volna az idõt, ugyanis nem vittünk annyi játékot meg
rajzolnivalót, könyvet, mint itthon el tudták volna ilyenkor
foglalni magukat és ott is kevés játék volt. Úgyhogy néhány
nap alatt azokon is túl estünk és egyéb alternatív
szórakozás annyira nem nagyon volt, úgyhogy amikor nem esett
akkor kiszabadultunk gyorsan egy kicsit a természetbe,
integettünk a Balatonnak meg egy kicsit fociztunk,
bingóhintóztunk, meg ilyesmi, hogy teljen jobban az idõ, de
egyéb ilyen hely nem nagyon volt, ahol hasznosan el tudtuk volna
tölteni az idõt.
Mv.: - A gyerekek is szóvá tették, hogy anya, apa ez nem egy
igazi nyár, ez nem egy igazi kikapcsolódás?
- Nem, õk abszolút élvezték ugye, hogy velünk
lehettek és velük foglalkoztunk és tényleg az volt, hogy amit
õk szerettek volna megpróbáltuk azt megvalósítani, hogy
ne érezzék azt, hogy na most itt a Balaton partján itt állunk
és semmi értelmeset nem tudunk csinálni. Õk szerintem
élvezték. Kicsit kosárlabdáztunk meg tanítottuk õket
pingpongozni, meg teniszórát vettünk, meg ilyesmiket, úgyhogy
akkor sportolással telt az idõ.
Mv.: - Nem jártak ide-oda kirándulni a Balaton partján?
- Az az igazság, hogy nem indultunk neki, ugyanis a rossz idõ
miatt az egész Balaton partján mindenki kirándult és akkora
dugók voltak a Balaton parton, hogy úgy döntöttünk inkább nem
az autóban töltjük el ezt az idõt.
Mv.: - Mennyire fárasztó volt így a szülõknek?
- Hát fárasztó volt, mert sokkal nagyobb aktivitásra
serkentettek így bennünket a lányok meg ez az idõ mintha csak
az lett volna, hogy a Balatonban kell pancsikálni és figyelni
esetleg arra, hogy õk ott ne menjenek nagyon mélyen be a
Balatonba, mert itt abszolút mozgósítani kellett minden
energiánkat arra, hogy a sportolással meg egyéb programokkal,
egy kis olvasással, játékkal lekössük õket. Úgyhogy nagyon
kevés volt az az idõ amit úgymond nélkülük pihenéssel vagy
olvasással tudtunk tölteni, mivel hogy állandóan össze voltunk
úgymond zárva.
- Megpróbálunk kirándulási programokat, ha jó idõ van,
akkor strandra elmenni, ilyesmiket. Hogyha sikerül összehozni
akkor egy hét külföldi utat tervezgetünk úgy minden évben.
Ausztriában voltunk.
Mv.: - Hogy fogadta a fia az idegen környezetet?
- Nagyon tetszett neki. Elõször nem értette, hogy miért úgy
beszélünk, amit õ nem ért, meg miért mondjuk azt, amit
mondunk. Hát aztán megmagyaráztuk neki, hogy itt más nyelven
beszélnek, és azért kell ezt mondani. De egyébként semmi
különösebb változást nem vettünk rajta észre, nagyon
tetszett neki, ahol laktunk is meg a kirándulások is minden,
tehát gyakorlatilag ugyanúgy elvoltunk mintha itthon lennénk.
Megyünk Szentendrére, gyakorlatilag ott szoktunk lenni, mert az
van a legközelebb a lakótelephez, mert hát háztól házig 10-12
kilométer a távolság kocsival, úgyhogy ez nem egy nagyon nagy
távolság. Meg hát azt szoktuk csinálni, hogy kimegyünk
Szentendrére és onnan járunk be dolgozni, amikor már nem
vagyunk szabadságon és akkor Márk a nagymamával kint van, mi
meg járunk be dolgozni, este meg megyünk vissza hozzá és akkor
esténként együtt vagyunk már.
Mv.: - Mennyiben más a nyár ilyenkor, amikor több
szabadidejük jut?
- Azért jobb, mert együtt van a család és azért többet
tudunk egymással foglalkozni, ezt azt csinálgatni. Többen tudunk
játszani Márkkal. Õ is azért igényli, hogy játszunk
vele, mert még hétköznapokon így hazamegyünk, akkor rögtön
apa gyere velem játszani vagy anya gyere velem játszani, vagy
hazamentünk akkor még jóformán haza se érünk, már menjünk
le, menjünk gokartozni, menjünk a játszótérre, mert ott vannak
a barátok. Így nyáron meg akkor együtt vagyunk és hát
gyakorlatilag nincsenek gyerekek a környezetében, tehát velünk
van. Társasjátékozni is szoktunk kinn a kertben, homokozni is
szoktunk, mert csináltam egy homokozót neki a kert végében és
hát van, amikor megfûz és aztán akkor odamegyek és én is
homokozok ott vele a játékok közt. Építünk várakat, meg hát
vannak nekem régi autóim még ilyen kis matchboxok, még azokkal
én játszottam és hát õ azt megörökölte és azokkal
játszik. Annyi autója van, hogy lassan a szobában alig férünk
el.
Dezsényi Katalin jegyzete
Nahát - mondta anyósom mikor váratlanul beállítottam
kismarosi házukba, ahol Ábris fiam és Fanni lányom nyaral.
Nahát, ennek a kisfiúnak volt valami megérzése. Érezte, hogy
jössz. Hívták el, de õ csak nem, nem pedig máskor elsõ
szóra megy. Éreztem, hogy jössz - bólintott komolyan az én 8
éves nagyfiam. Tudod, hogy van ez. És mosolygott és mosolyogtam.
Persze, hogy tudom, mondtam én és eszembe jutott egy régi nyár.
14 évesen kõszegi rokonoknál nyaraltam. Délutánonként mindig
sétálni mentünk. Ám egy napon hiába hívtak unokatestvéreim,
nem mentem. Sõt kiálltam egy bizonyos idõpontban a kapuba, oda
ahonnan jól lehetett látni az állomásról befelé igyekvõket.
Õk persze cukkoltak. Mit állsz ott, a mesebeli herceget
várod? Nem - feleltem én. Apámat. Mért, ígérte, hogy jön?
Nem. Hát akkor? Érzem. Csak nevettek. Késõbb is mikor már
minden vonattal érkezõ ember elhaladt a kapu elõtt és apám
persze nem volt köztük. Napokig ugrattak. Most mit érzel -
kérdezgették? Én persze nem mondtam, hogy csalódást, pedig
így volt. Aztán eltelt a nyaralás és megérkezett apám, hogy
hazavigyen. Ebéd közben az emléktõl újra nevetõ rokonok
elmesélték kapubeli ácsorgásom történetét. Apám nem
nevetett velük. Mikor volt ez - kérdezte. Mondták a napot és
órát, hogy hányas vonat volt az amire olyan makacsul vártam. Az
orrom elõtt ment el a vonat - nézett a szemembe apám. Lekéstem.
Ez van - mondta szomorkásan. Már senki sem nevetett. Csak apám
mosolygott és én mosolyogtam.
Mv.: - Ti elõször utaztatok el külföldre együtt?
- Igen. Sétáltunk, úsztunk, játékteremben voltunk. Együtt
játszottunk, lufiztunk és néha meg is sértõdött a Bogi meg
elmentünk játékboltba és kaptam egy játékot.
Mv.: - Hogy volt ez a megsértõdést?
- Bence csúfolódott. Meg csalt a játékban.
- Elõzõleg Bogi csalt.
- Nem is csaltam. Bence nem tud belenyugodni, hogy ne õ
nyerjen.
Mv.: - És mi lett a vége ennek a veszekedésnek a
kártyajáték közben?
- Én lettem a második.
- Az, hogy kiszállt a Bogi.
- Igen mert én nyertem.
Mv.: - Itt most hiányzik egy anyuka és három apuka. Õk
hogyan érezték magukat?
- Én azt gondolom, hogy õk is ugyanilyen jó dolgokat
tudnának elmondani, akik nincsenek jelen, mert ha mi így
éreztük, akkor nyilván nekik is jól kellett, hogy érezzék
magukat.
- Csak annyi, hogy megbeszéltük, hogy jövõre is ismét a
három család együtt megy el, úgyhogy biztos, hogy remek volt
mindenkinek.
Mv.: - És az apukák egymással hogyan jöttek ki?
- Remekül, nagyon jóban, együtt teniszeznek, együtt fociznak
idõnként, hétvégén találkoznak, úgyhogy nem volt nekik
nehézség bekapcsolódni a férfias elfoglaltságukon kívül a
családias elfoglaltságokba.
- Nincsenek ilyen problémák, tehát abszolút úgy érzem,
hogy ez egy nagyon jó kis csapat, úgyhogy senki nem szorult
háttérbe. Mindenki el tudta mondani amit akart. Az apukák
függetlenségre vágytak, külön programra akkor õk
megcsinálták, megbeszéltük, akkor mindenki ment arra, amerre
õ szeretett volna, akkor õk elvonultak mondjuk
szaunázni és addig az anyukák voltak a gyerkõcökkel. Vagy
volt, hogy külön hárman elvonultak külön-külön aludni mert
elfáradtak, akkor elvonultak.
- Nem hiszem, hogy bármi problémát okozott volna nekik
férfiaknak, hogy valamelyikük háttérbe szorult volna, mert
megbeszélték a maguk kis dolgait, a kis férfias dolgaikkal
elvonultak idõnként egy sarokba, ott elbeszélgettek vagy egy
sligovica mellett eltöltötték az idejüket, aztán elvitték a
gyerekeket az uszodába és össze-vissza dobálták egymás
gyerekeit, úgyhogy jól kijöttek egymással. Tudomásul veszi
mindegyik felnõtt, hogy nem vagyunk egyformák, mindenkinek megvan
a saját gondolatvilága, érzelemvilága és tiszteletben tartjuk
a másik másságát és azért jönnek ki ilyen jól egymással.
Mv.: - Honnan ez a nagy összetartás, egyetértés amikor egy
fél napnál többet sem töltöttek el együtt még így a
családok, mibõl fakad ez, hogyan lehet ezt így megcsinálni?
- Nem lehet megcsinálni, ez így adódik. Évek óta ismerjük
egymást mamák és gyerekek és valahogy ebbe bekapcsolódtak a
papák úgy, hogy egyik gyerek az egyik családnál, vagy egyszer
az egyik családnál jöttek össze a gyerekek, egyszer a
másiknál. Akkor ha a mamáknak elfoglaltsága volt, akkor a
papákat be lehetett vonni, a másik család gyerekére is
vigyázzon és valahogy ez az óvodától kezdve, most már elsõsök
ugye a nagyok, úgyhogy ez a három év során vagy négy év
során valahogy így alakult. Semmi erõltetés nem volt benne,
egyszerûen így adódott.
- Talán nem véletlenül adódott így, hanem amit már
mondtunk, hogy tényleg annyira hasonló mentalitású, életvitelû,
felfogású családokról van szó, hasonló értékeket tart szem
elõtt mind a három család, hogy valóban ez ennyire jól
sikerült.
Mv.: - A gyerekek között sem volt féltékenység a felnõttekre,
hogy akkor most én az én apukámmal leszek és akkor te menj
innen.
- Nem. Én úgy emlékszem, hogy nem volt ilyenre eset. Nagyon
szívesen eljátszottak akár az egyik apukával társasoztak, a
másik anyukával kártyáztak, a harmadikkal dobálóztak a
vízben, úgyhogy nem volt probléma, hogy ki kinek az apukája
vagy anyukája.
- Sõt azt hiszem, hogy abszolút úgy felnéznek a más gyermek
szüleire is, ha nem a saját szülõjével volt, akkor is abszolút
szófogadóan, tisztelettudóan, szeretettel fordult minden gyerek
a másik gyerkõc szülei felé is.
Mv.: - Ezután a nagycsaládos kirándulás után senkiben nem
maradt tüske felnõttek vagy gyerekek között, hogy én
legközelebb csak a saját családommal megyek el, én így nem
szeretném.
- Bennünk biztosan nem. Mi egyébként is legtöbbnyire úgy
megyünk hétvégére szórakozni vagy nyaralni vagy telelni, hogy
nemcsak a mi családunk van, úgyhogy én azt hiszem, hogy magas
fokon tudok alkalmazkodni meg figyelembe venni a másik igényeit
és én úgy gondolom, hogy a másik három család sem érez
semmiféle olyasmit, hogy na ez volt az utolsó és soha többet, sõt
hát arról van szó, hogy ha tehetjük jövõre ugyanígy,
ugyanott folytatjuk.



Mv.: - Nagyon a nyár eleje volt még akkor, amikor egyszer
felhívott engem telefonon Szilágyi Zoltánné Éva azzal, hogy
õk, az õ alapítványuk évek óta gyerekeket
táboroztat külföldön. Mi akkor ugye Éva ezt a beszélgetést
közzétettük és úgy tudom, hogy nagyon sokan jelentkeztek.
Szilágyi Zoltánné: - Igen, ez így van, körülbelül 100
telefonáló volt, ha nem több két-három nap alatt és hát ezek
közül a jelöltek közül néhányan be is neveztek a
táborunkba, de legtöbben úgy reagáltak, hogy örülnek a lehetõségnek
és majd a következõ évre összegyûjtik az ehhez szükséges
összeget.
Mv.: - A tábor, amelyrõl akkor beszéltünk az lezajlott. Akik
most itt az asztal körül ülünk olyan gyerekek, akik ennek a
tábornak a résztvevõi voltak, illetve egy édesanya és egy
édesapa, akik a gyerekeiket küldték ide. Elõször voltak
a gyerekek ilyen táborban?
- Barnabás a nagyobbik fiam már tavaly is volt, a francia
svájci táborban vett részt akkor. Idén az öccsével együtt
német Svájcba ment.
Mv.: - Ezek drága dolgok ezek a táborok, nem?
- Hát attól függ mihez viszonyítjuk. Én itthon is tudok
nagyon drága táborokat mondani. Úgy érzem, hogy itt biztos,
hogy jót kap a gyerek és ezért megéri.
- Nagyon jó volt szerintem és a hegyek is szépek voltak meg a
ház is maga nagyon szép volt és meleg, meg kényelmes, meg az
ételek is, amiket az Éva néni fõzött. Meg hát a
kirándulások.
- Nekem a gleccsertúra volt a legnagyobb élmény, hogy nyáron
havat foghattam az nagyon megfogott és meleg volt a gleccsernél,
ez is furcsa volt. Ezenkívül még tetszett nekem a sajtgyár,
ahol egy napot töltöttünk. A hegyen való kirándulás is szép
élmény volt számomra. Nagyon jól éreztem magam.
- A társaság is nagyon jó volt, mindig volt, akivel tudtam
beszélgetni meg valamit csinálni.
Mv.: - Ildi nem nehéz ezekkel a kicsikkel együtt lenni?
- Én 13 évesen voltam a francia Svájcban, de nekem
különösen tetszett, hogy ilyen nagy korkülönbségek vannak,
mert beszélgethettem tapasztaltabb táborozókkal is.
Mv.: - Külön programok vannak egyébként a kisebbeknek és a
nagyobbaknak vagy minden közösen zajlik?
- Mi mindenhova együtt megyünk és nincsen szétszakadás.
Mv.: - Amikor hazajött a gyerek, Ági aki elõször volt ezzel
a társasággal együtt, akkor mit érzékelt, mit tapasztalt, hogy
szállt le a vonatról?
- Csak pozitív dolgot mondott. Vízben voltak, hegyen voltak,
gleccseren. Mondta, hogy mikor rossz idõ volt akkor is nagyon jól
érezték magukat, mert nagyon jó volt a társaság és az Éva
néniék mindent megtettek, hogy ne unatkozzanak.
Mv.: - Egy édesanyát mi nyugtat meg igazán, hogy itt
állandó programok voltak, hogy a gyerekek nem lötyögnek a
táborban vagy pedig, hogy jó társaságban van?
- Én személyesen is ismertem Éva nénit, a táborvezetõt és
úgy érzem, hogy nagyon gondos pedagógusok, nagyon jó emberek,
olyanok akikkel kifejezetten élvezet együtt lenni és akik
biztos, hogy nagyon jó hatással vannak a gyerekekre. Az is jó
érzés, hogy ez egy jó csapat így együtt is és ez szerintem
határozottan jó, hogy különbözõ korú gyerekek vannak
együtt.
Mv.: - Mitõl jó csapat?
- Jó csapattá ott válnak. A jó vezetéstõl lesz jó csapat.
Attól a sok vidám játéktól, a sok beszélgetéstõl és a sok
jó énektõl. Barnabás amikor hazajött azonnal leült a zongora
mellé és lejátszotta azokat a vidám dalokat, amiket ott
tanultak.
Mv.: - Éva, mi egy ilyen tábornak az igazi értelme?
Szilágyi Zoltánné: - Hát az egész gondolat onnan
táplálkozik, hogy mi magunk is megéltük azt a sajnálatos
tényt, hogy egy értékvesztett társadalomnak vagyunk a tagjai
és szerettünk volna valami olyant nyújtani, amit sajnos az
iskolák nem tudtak nyújtani és úgy érzem, most már 12 év
távlatából, hogy hál istennek tudtunk nyújtani. Nagyon sok
olyan visszajelzés érkezett azóta, hogy családok élete fordult
meg. Van arra is példa, hogy egy kislány, aki 89-ben volt velünk
elõször a táborban sokat sírt és beszélgetés során
elmondta, hogy sajnos az anyukája meg az apukája nem szeretik
egymást és sajnos el akarnak válni. És amikor hazajöttünk,
egy hónap eltelte után az édesanya felhívott bennünket és azt
kérdezte, hogy mit csináltatok ezzel a gyerekkel, és akkor egy
nagyon õszinte beszélgetésben feltártuk neki mindazt, ami a
táborban történt, azokat a beszélgetéseket a gyerekekkel,
azokat az értékeket, amiket eléjük tártunk, a család
értéke, a házasság komolysága már egy 10 éves gyerek elõtt
is ez világos lehet. A dolognak az lett a vége, hogy a szülõk
eldöntötték, hogy a válópert visszavonják, sõt néhány év
elteltével fogadtak egy kislányt, aki azóta is a családban van.
Ez a két gyerek a mostani táborunkban velünk volt és miután
hazajöttünk eltelt félóra és csengett a telefon és azt a
szomorú hírt közölte a kicsi lány velünk, a Szabina, hogy
tegnap este anyu meghalt. Tehát a gyerekek erre a szomorú
hírre érkeztek haza. Akkor fáradtság ide vagy oda
felöltöztünk, elmentünk a családhoz és próbáltuk õket vigasztalni.
Másképp hagytuk ott õket, mint ahogy találtuk. A nagylány a
Zsuzsi megjegyezte, milyen érdekes, hogy nem a tábor elõtt
sokkal történt ez, mert nem bírtam volna elhordozni. De jó,
hogy az a sok erõ amit fölszedtem, képessé tesz elviselni a
terheket.
Mv.: - Szóval te úgy látod, hogy ez a néhány nap
katalizálni tud folyamatokat vagy meg tud változtatni, más
irányba tud téríteni gyerekszemélyiségeket?
Szilágyi Zoltánné: - Bizonyára, mert nagyon éhesek, nagyon
ki vannak szomjazva arra, hogy felülemelkedjenek azokon a
tartalmatlan üres járatokon, ami sajnos nagyon sok családban
jellemzõ. A videojátékok, a tévénézés, az üres idõtöltés.
Sok családban hiányzik a tartalom. Az igazi fajsúlyos tartalom
és a gyerekek erre éheznek. És éppen ezért úgy látjuk, hogy
nem reménytelen a munkánk, hanem egyszerûen úgy értékelem,
hogy egy hiánytpótló tevékenység és sok ilyenre volna
szükség úgy érzem.
Mv.: - Vagy legalábbis egy alternatívát mutat, hogy lehet
így is élni, lehet másként is. Nem hiányzott a tévé, nem
hiányzott a videó?
- Nem hiányzott egyáltalán, mert mikor hazamentem, utána sem
kívánkoztam vissza ezekhez az idõtöltésekhez. Igaz, hogy
három éve voltam Svájcban, de még mindig az élményeim itt
vannak a szemem elõtt és sok mindent el tudnék mondani azokról
az értékekrõl, amit ott kaptam.
Mv.: - Na, például.
- Például a fiú, lány kapcsolatokról és az élettel
kapcsolatos, ahogy az Éva néni mondta, hogy tartalmasabb életet
éljünk és ne ilyen, tényleg ilyen kis dolgokkal legyünk
elfoglalva, ami hogyha nagyon bele tudunk menni például a divatba
vagy a fiú-lány kapcsolatba, akkor elveszi teljesen a fejünket a
tanulástól. Inkább arra figyeljünk, hogy minden ilyentõl
mentesítsük magunkat.
Mv.: - Hát, nagyon szép kislány vagy, úgy látom, hogy a
frizurád is igencsak rendben van, hisz azért belenéztél a
tükörbe mielõtt ide jöttél, tehát gondolom, hogy nem a teljes
elfordulás ilyen földi hívságoktól, amire szükség van ugye?
- Igen, csak hogyha nem figyelek oda. akkor bele tudok menni a
divatba én is és ilyen földi javakra tudok csak odafigyelni.
Mv.: - Ha jól értem Éva akkor nem szakadt szét ez a
társaság a tábor után, hanem az év során is tartja egymással
a kapcsolatot.
Szilágyi Zoltánné: - Igen, hát a táborozók kis serege most
már elég népes sereggé vált, az évek során körülbelül
1700 gyereket számlálunk. Ezekkel a gyermekekkel, akik
hát 14-15 éves kort még nem töltötték be olyan formában
tartjuk a kapcsolatot, hogy egyrészt tájékoztatjuk õket a
várható programjainkról, másrészt pedig mindenki kap egy
születésnapi megemlékezést.
Mv.: - 1700-an?
Szilágyi Zoltánné: - Igen.