- Amikor egy új baba születik egy családba, akkor azt gondolná az ember, hogy a technikai problémákon kívül más egyéb gond nincs, hiszen örül az anya, örül az apa és örül a rokonság.

- Kovácsné Török Zsuzsa pszichológus: Igen, de a gyakorlatban azt tapasztaljuk, hogy ma már a házaspárok, fõleg, ha együtt szeretnének szülni, akkor fölkészülnek a szülésre. Úgy veszik ezt, mint egy vizsgaelõadást, ott nagyon jól viselkednek. Arra viszont nem számítanak és mi sem készítjük fel kellõképpen õket, hogy a szülés után is vannak még nehézségek, gyermekágy, egy krízisekkel terhelt életszakasz, vannak olyan nehézségek, amiket nem biztos, hogy azonnal, önállóan családi körön belül meg tudnak oldani.

R.: - Van egy figyelõ férj, egy szeretõ nagymama, anyós, anya, aki ott van a gyerekágyas körül és észreveszi, hogy valami probléma van. Mibõl veheti észre?

K.T.Zs.: - Hát ezek azok a kedélyállapotra vagy kedélyzavarra utaló tünetek, kontroll nélküli sírás, nyomottság, alvásproblémák, ingerlékenység, ezek azok a jelek, amikre a családtagoknak is oda kell figyelnie.

K.T.Zs.: - Igen, hogyha a pszichiátriai zavarokról összefoglalóan beszélünk, ugye akkor ebben benne van a post partum blues a post partum pszichózis és a depresszió is. De mind a három esetében azt látjuk, hogy az elõször szülõ nõ vagy hogyha egyedülálló, tehát egyedül vállalta a terhességet, illetve lehet, hogy családban él, de házastársi konfliktussal küzd, akkor megemelkedik ezeknek a zavaroknak a kialakulási veszélye.

K.T.Zs.: - Az egész családra veszélyt jelent. Leginkább az anya szenvedi meg és hát az utánkövetéses vizsgálatok arról szólnak, hogy a gyermekre is tartós negatív hatása van az anya depresszív állapotának, mind a kognitív fejlõdését, mind pedig az érzelmi, társas, emocionális fejlõdését tekintve. És ne felejtsük ki az apát, aki szintén szenved ettõl a helyzettõl, a család egésze igényel támogatást. Nyugaton ugye vannak jól mûködõ önsegítõ csoportok, ahol a frissen szült nõnek, a családnak, vagy kifejezetten a férjeknek segítenek. Nálunk ezek a csoportok sajnos nem léteznek és nagyon sokszor a gyógyító személyzet tagjai sem ismerik föl azt, hogy valamilyen post partum pszichiátriai zavarral állunk szemben.

K.T.Zs.: - Leghamarabb a post partum pszichózis jelentkezik, ez általában a...

K.T.Zs.: - Ez egy nagyon súlyos pszichotikus, hallucinációkkal, téveszmékkel tarkított állapot, tehát ezt nem nehéz észrevenni. A post partum blues az kezelést nem igényel, tehát egy enyhe hangulatzavar. Ez általában az ötödik gyermekágyas napon a legnehezebb, tehát akkor csúcsosodnak ki a tünetek. A post partum depresszió az, a gyakorlat azt mutatja, hogy a szülést követõ elsõ három hónapban a leggyakoribb és az azt követõ kilenc hónapban már ritkábban jelentkezik.

K.T.Zs.: - A post partum pszichózis esetében 4 százalékos az öngyilkosság és a csecsemõgyilkosság aránya is, ez elég magas szám azért. Hogy nem vesz tudomást a gyermekágyas szituációról, ez azt jelenti, hogy maga az újszülött is énidegenné válik, nem vesz róla tudomást. Nem gondozza, nem ápolja, elhanyagolja.

K.T.Zs.: - A vizsgálatok azt mutatják, hogy a 3-5 hónapos csecsemõ is már különlegesen reagál a depressziós anya közeledésére, nem örül neki, nem mutat pozitív elégedettséget kifejezõ jelzéseket és anyává válva nagyon sokszor ugyanezt az érzelemmentes autoriter nevelési mintát követik, amiben sajnos õk felnõttek. Hát nyilván más egyéb szekunder család tudja ezt befolyásolni, a férj hatása az nagyon-nagy, tehát a nõt körülvevõ szociális hálóból a férjnek kiemelt szerepe van. Tehát az is elképzelhetõ, hogy azért ez a negatív hatás csökken.

- Szomorú esemény történt a múlt évben, egy éve körülbelül, amikor a kis menyem meghalt és itt hagyott egy 3 éves és egy 6 éves kisfiút. Sajnos öngyilkos lett és a gyerekeknek ezt nem így mondtuk meg, hanem az apjuk, tehát a fiam az megmondta, hogy hát anya meghalt és hogy hát tudjátok, hogy beteg volt és ment és nem vette észre, hogy jön a vonat és elütötte a vonat.

- Igen, tudják, tudják igen.

- Nem voltak kint a temetésen, nem. A temetés napján közöltük velük, utána kimentünk a temetõbe és akkor vittek virágot, meg gyújtottak egy gyertyát.

- Hál istennek nem. Nem, tehát nem emlegetik, a kicsi az abszolút nem is kereste sose, a nagyobbik az idõnként, amikor olyan van, hogy ilyen olyan filmet lát, amiben az anyukát megtalálják a mesében a gyerekek, akkor nagyon elszomorodik, nem beszél akkor sem, csak akkor látom rajta, hogy szomorú.

- Sose mondtunk ilyet neki.

R.: - Én tudom, hogy nem mondják, csak tudja a gyerek az olyan, hogy õ pontosan érti azokat a legyintéseket, azokat az összenézéseket, amiket a felnõttek a beszédet elrejtendõ használnak egymás között. Jobb lenne, hogyha egy olyan légkör lenne önöknél, amiben nyugodtan lehet az anyuról beszélni. Amiben el lehet mondani, hogy szomorúak vagyunk, amiben esetleg, hogyha a gyerek odanyúl és talál az anyuról egy fényképet, azt nem eldugni kell, hanem lehet róla beszélgetni, hogy milyen szép volt, hogy milyen fiatal volt. Sokkal többet segítenek ezzel a gyereknek, mintha ez a csönd van körülötte. Maguk fel lehetnek készülve arra, hogy az iskolában ezt a gyerek akár mástól hallani fogja.

- Biztos, biztos.

- Mert amikor ilyen szomorú lett, akkor én odamentem hozzá és kérdeztem tõle, hogy szomorú vagy? Igen. Mondom nem akarod elmondani, hogy mi bánt? Azt mondta nem.

- Igen. Tehát az apjával beszéltek ilyet, hogy milyen kár, hogy anya meghalt, tehát mondta. És akkor mondja fiam, hogy nem tudtam mit mondani, csak azt mondtam, hogy majd keresünk másikat. De hát ugye nem olyan egyszerû az, másikat keresni.

- Az biztos, az biztos, ezért egyszerûen nem tudom még a mai napig sem megemészteni, hogy valakinek az anyai ösztöne hogy nem segítette át mindenen? Hogy juthatott ide, mikor egy nagyon-nagyon szeretetteljes családba került, meg a szülei is szerették, meg mi is nagyon szerettük. Hát volt neki egy ilyen, hogy az elsõ gyerek után volt az a születés után, nem tudom minek hívják a hivatalos nevét, de...

- Igen, ott volt neki egy probléma. Akkor utána a másodikat megszülte, ott annyira nem jött ki, de utána a kicsi 2 éves volt, akkor visszament dolgozni és akkor mindent ráfogott a munkahelyére, hogy az, az idegesíti. Akkor utána lett egy abortusza, amikor én mondtam neki, hogy ne csináld, mert meg fogod bánni, nem beszéltem rá erõszakkal, csak így mondtam neki, hogy ne. Õ csak elvetette és akkor arra két hónapra bekövetkezett és az utolsó egy héten át állandóan ilyen önmarcangolása volt és állandóan azt hajtotta, hogy õt a férje hogy szereti és hogy lehetett ilyen hozzá. És orvoshoz vittük, pszichológus, aki gyógyszerrel kezelte, és az abortusz után két hónapra bekövetkezett ez a tragikus dolog. Egyszerûen nem lehetett kiverni ebbõl és kapott gyógyszert a pszichológustól, de hát az nem segített.

- Akkor is, akkor is elvittük, csak annyira intelligens és annyira értelmes volt, hogy ott annyira tartotta magát, hogy nem vették észre azokat rajta, amit mi odahaza észrevettünk.

(Lázár Ervin: Illés mese írása)

- Szeretném megkérdezni, én nem vagyok már gyerek, már igen öreg vagyok, negyven éves. Na most amikor az anyukám velem terhes volt, akkor idegösszeroppanást kapott, úgy feküdt kórházban hónapokig. Az, hogy nekem az idegállapotom olyan labilis, mint amilyen, azt köszönhetem talán annak? Tulajdonképpen õ úgy ment férjhez, hogy a nagyanyám azt akarta, hogy õ férjhez menjen. Tehát nem azért, mert õ terhes volt azért ment férjhez, hanem a nagyanyám ahhoz adta, akihez õ kitalálta és akkor gürcöltek évekig, mire fölépítettek egy házat és akkor anyám utálta az apámat pokoli módon, mai napig is, de most már meghalt szegény és akkor valahogy úgy lettem én. Most meg azt mondanom, hogy már minek. A kapcsolatunk az nem valami anya-szülõ kapcsolat, nem egy kiegyensúlyozott kapcsolat, mert egyszerûen nem tudunk egymás mellett meglenni úgy, hogy ne vesszünk össze. De én a mai napig és szerintem van ennek valami köze. Na és a gyerekkor, ugye végig egy féltés volt, mert hát egyszem gyerek voltam, lánygyerek voltam és hát gondolom önnek is van gyereke, nem kell mondanom, hogy mi az, hogy a gyereket félteni, fõleg mikor egyszem gyerek és egyedül nevel valaki, valakit. De hát én negyven évesen annyit szenvedtem, mint a fene, hát szóval egyszerûen szükségem lenne nekem is arra, hogy önállóvá váljak és a mai napig nem vagyok tõle önálló.

Békési Bea pszichológus: - Ez nagyon-nagyon fontos kérdés, mert manapság annyi ilyen témájú könyvhöz lehet hozzájutni és elõadáshoz, amik nagyon-nagyon félelmeket és aggodalmakat keltenek a mamáknak, az éppen aktuálisan várandós mamákban is.

Hogyan fogja nekem megbocsátani a gyerekem, hogy gondolkodtam rajta, hogy megtartsam-e vagy sem? És így tovább. Ezek azt feltételezik, mintha a gyerek ugyanazokat az érzéseket élné át, amit egy mama.

B.B.: - Magzatként, ugyanazokat az érzéseket és hozná is magával ugyanezeket az érzéseket. Ugyanez vonatkozik a születés körülményeire. A gyöngéd születés címû könyv, ami egyébként újabb kiadásban ismét megjelent sokakban azt az érzést kelti, hogyha nem ilyen módon születik a gyerekem, jaj istenem, akkor mi lesz belõle és hogy lesz. Ugyanakkor az is hozzátartozik a dologhoz, hogy onnantól kezdve, hogy megfogant a gyerekünk, része az életünknek. Tehát hogy amit én átélek pláne akkor, amikor még ennyire a szimbiotikus testi lelki kapcsolatban vagyunk, részese az életemnek és az érzéseimnek. A kérdés csak az, hogy vajon milyen módon. Hogyha én azt élem meg, hogy talán nem is kellenél vagy azt élem meg, hogy utálom az apádat, akkor szegény kis magzat vajon mit él meg.

B.B.: - Nem tudjuk pontosan. Erre vonatkozóan számtalan elképzelés született már, számtalan fantáziálás van errõl. Vannak olyan lélektani iskolák, amik a saját rendszerükön belül magyarázzák is a történéseket. Ezek úgy jelennek meg akár könyvekben vagy elõadás formájában, mint tények.

B.B.: - Attól függ milyen iskolával állunk szemben és azért van ilyen sokféleség, merthogy tények ezzel kapcsolatban még nem számosan fordulnak elõ. Számtalan tény van a perinatális kutatás, a perinatális az a szülés körüli idõszak élettani és lélektani történéseit vizsgálja, ma már számtalan tényt is fel tud mutatni. Például azok a vizsgálatok, amikor a várandóság ideje alatt a mama rendszeresen egyféle mesét olvas fel a babájának és aztán a születés után, közvetlenül a születés után például azt vizsgálják a kutatók, hogy felismeri-e a gyerek ezt a mesét? Ez úgy néz ki, hogy ha az idegen ember olvas, vagy egy másfajta mesét vagy egy idegen ugyanazt a mesét, a mama a szokott mesét és csodák csodája azt lehet látni, hogy a baba a mama hangján elõadott ugyanarra a mesére mutat érdeklõdést. Úgy hívják ezt, hogy orientációs reakció. Tehát az, hogy felismeri a mesét, azt nem abból lehet tudni, hogy bólogat, hanem hogy olyan reakciók figyelhetõk meg, ami az érdeklõdés, a felismerés jegyeit hordozza. Az, hogy például hogyan hallja a zenét vagy a hangokat odabent. Errõl is van mindenféle elképzelésünk akkor, amikor várandósan bekiabálunk hozzá mindenféléket mondunk és a nevén szólítjuk. Szóval, hogy ez egy hallatlanul izgalmas dolog és nem csoda, hogy ennyiféle elképzelés, vélekedés és hál istennek manapság most már egyre több kutatás is zajlik, amik valóban kiderítették azt, hogy ez a magzat nem egy kis növény, tehát nem tiszta lappal születik, hanem mûködnek az érzékszervei, hangokat hall, a fény is eljut hozzá. Például egy mama a hasát napoztatja, akkor szûrten a fényt is érzékeli a szeme. Hogy emlékezik, hogy érzései vannak, hogy tapasztalatot szerez és ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában születik meg. A kérdés az, ugye az volt a kérdés, hogy ezek a korai tapasztalatok meghatározhatják-e az egész késõbbi életemet? Mint tapasztalat természetesen jelen van, az életet meghatározó tapasztalatként pedig leginkább csak akkor tud jelen lenni, hogyha ez az elsõ és nagyon fontos megszületés után is ismétlõdik. Tehát hogyha idegösszeroppanása volt a mamának a várandóság alatt, az a magzat számára furcsán hangzik, de mintegy vegetatív mintázat jelenik meg. Tehát a magzatok a mamával, a keringésen, a hormonális rendszeresen keresztül vannak kapcsolatban. Ha a mama stresszt él át, akkor a gyerek nem szorong, tehát nem a felnõtt módon éli meg a stresszt, hanem a vegetatív, mint keringésen, hormonokon, anyagcserén keresztül és még egyfajta vegetatív állapotot, ami mint tapasztalat ott van benne. Hogy ebbõl tünetet okozó, tartósan fennmaradó állapot megmarad-e, ez nyilván azon múlik, hogy az idegösszeroppanást ki tudta-e a mama heverni és egy epizód volt az életében, ami éppen egybeesett ezzel az idõszakkal vagy pedig ez egy tartósan meglévõ állapota a mamának.

B.B.: - Hát egy anya-gyerek kapcsolat az mindig nagyon-nagy indulatokkal és szenvedélyes érzésekkel teli kapcsolat, teljesen természetesen. Ez a leválás problémája, tehát amikor egy gyerek felnõtté válik és nem gyerekként létezik már tovább, ez megint csak egy nagyon gyakori probléma és természetesen okoz viharokat. Egy olyan kapcsolatból kilépni és egy olyan kapcsolatból engedni kilépni a másikat, tehát egy olyan kapcsolatból kilépni, amiben hiányok vannak, amiben megoldatlan konfliktusok vannak sokkal nehezebb lehet, mint egy olyan kapcsolatból, amibõl természetesen haladunk kifelé.

B.B.: - Hogyha konfliktus van vagy érzelmi deficitek vannak, mondjuk, hogy a gyerek oldaláról nézzük, tehát például a konkrét esetben is feltételezhetõ, hogy itt vannak deficitek, hát be is számol errõl a telefonáló, nagyon nehéz úgy elindulni az életben, hogy lezáratlan és betöltetlen helyek vannak a lelkemben. És hogy a helyszíne ennek a betöltésnek az az adott kapcsolat az anyámmal, apámmal és így tovább. Természetesen, hogy ez nemcsak ezt okozhatja, hogy nehéz leválni, hanem okozhatja azt is, hogy hirtelen mindent elvágva válik el az ilyen gyerek, tehát semmiképpen sem az ideális megoldás születik meg.