- Az óvódámmal, a csoportunkkal.

- Nem, hanem az egész csoport, eggyel, vagy egy csoporttal jönnek a csoportok.

- Egy hétre.

- Nem, nincsenek itt.

- Hát igaz, most már én se bírom ki, de azért megvagyok itt.

- Öt napja.

- Óvó nénik.

- Nem, hanem az óvó nénik az óvodában vigyáznak a gyerekekre.

- Sokat lehet játszani, futkározni.

- Hát szerintem az úszás lesz a legnagyobb élményem, de nem vagyok benne olyan biztos.

- A nyaraláson igaz meg lehet betegszeni, de egyébként jókat lehet rajzolni, legalább nem fektetnek le délután, tovább lehet csöndben játszani, színezni.

- Igen.

- Igen.

Vekerdy Tamás pszichológus: - Úgy van, most sem vagyok híve, sõt nagyobb gyerekek esetében is néha abszolút kérdéses a tábor, de az óvodástábor, az semmiképp. Ilyenkor jönnek a nagyszülõk, nagymamák vagy az összefogás

V.T.: - összefogás barátokkal. Most ott vannak a gyerekek, aztán majd azok is itt lesznek, tehát nyilván, ha semmilyen más megoldás nincs, hát akkor jön a napközi, ahol ügyelet van és ahova akkor be kell vinni a gyereket.

V.T.: - Igen, de ez esetben egy normális óvodás napközi, ami óvoda sokkal jobbnak tartok óvódás korban, mint egy ha már táborba megy, legyen az nyelvi tábor, úszó tábor, sporttábor. Nem. Nagyon rossz eredményeket láttam ilyen táborokból, ahol szintén nem egész nap foglalkoznak a gyerekkel, de esetleg kihajtják valamiben, amiben õ nem akar, fél, szorong. Inkább egy igazi óvoda, nyáron is, óvódás napközi, vagy megõrzõ.

V.T.: - Igen.

R.: - Arról nem is beszélve, hogy nem lehet tudni, hogy mi történik ott, hiszen nem tudja a szülõ, hogy ott viszont majd hogy élnek a gyerekek .

V.T.: - És nem is tud a gyerek telefonálni, lapot írni.

V.T.: - És tényleg óvódás tábor is nagy számban van? Én nem küldöm oda a gyerekemet.

- (nem érthetõ)

- Voltunk egy olyan kicsi lakásban, aminek két erkélye volt, de az nagyon jó volt és állandóan olyan macis mézesüveggel lövöldöztük egymást.

- Igen, meg az tenger közelében volt az a kis lakáska.

- Nem. Úgy, hogy lefeküdtem oda arra a nádból csinált szõnyegszerûségre és ott voltam a napernyõ alatt és néha rajzoltam a kis füzetembe.

- De többször csináltam, mint hogy napoznék.

- Apuval, meg a nagyokkal.

- Nem. Nem tudtam.

- Kicsit.

- Major Judit úszásoktató: Beíratni mindenképpen érdemes, de nem tanul meg a gyerek úszni. Szóval ne legyenek a szülõnek olyan elvárásai a gyerekkel szemben, mert az csak gátolja a gyereket, hogy ússzon egy, vagy két, három hét alatt, mert hiszen ez akár évek folyamata is lehet, vagy több hónapos gyakorlás. Viszont arra nagyon jó, hogy megbarátkozzon a vízzel, ne akkor lásson életben elõször vizet, fõleg hogyha egy Balaton nagyságú vízfelületre visszük.

M.J.: - Így van, így van, de azt semmiképpen ne akarjuk a gyerektõl, hogy két hét után õ ússzon. Nekünk az nagyon fontos, hogy a gyerek megbarátkozzon, szeresse, tehát mint közeget ismerje a vizet, de inkább írassuk be õsszel és egy komplett évet ússzon még a gyerek, gyakoroljon, akkor már biztonságos. Tehát azt nem tanácsolom a szülõknek, hogy két hét után elengedjék a Balatonon vagy bármilyen vízbe, csak önállóan a gyereket.

M.J.: - Így van. Ezt mindenképpen meg kell beszélni a gyerekkel, mert a gyerekek nagy bátrak, felelõsségérzetük még ugye nincsen, kis korban nem alakul ki, tehát õ nekiindul egy nagy hullámnak is. Ez a szülõ felelõssége, hogy vigyázzon, beszélje meg vele, hogy bizony õ még annyit nem tud.

M.J.: - Meg kell próbálni. Ugye általában minden oktatásnál elsõ két alkalommal gyerek mellett ott lehet a szülõ is, tehát meg kell próbálni. Ha jó oktatót találnak, akkor megkedvelteti, akkor általában a gyerekek nem ellenkeznek. Ha nagyon ellenkezik a gyerek, akkor semmiképpen. Szóval semmi olyat ne tegyünk a gyerekkel, ami ellen kézzel-lábbal tiltakozik , mert nem jó a gyereknek, õ másképp nem tudja kifejezni, minthogy nem csinálja, sír. Eljön az az idõ, amikor megérik a gyerek arra, érett lesz arra, hogy megtanulhasson úszni, általában ez olyan 4 éves kor körül van. De hogyha egy 4 éves gyerek nem feltétlen érett erre, azért még ne essen kétségbe a szülõ, mert minden gyereknél más, mint ahogy máskor tanul meg járni, máskor lesz szobatiszta, az úszással is ugyanez a helyzet.

M.J.: - Hát a szülõ semmiképpen ne foglalkozzon vele, mivel a szülõk között kevés van, aki az úszáshoz ért, tehát erõlteti, már a nyaralását elrontja a gyereknek, hogyha ráerõszakol valamit. Az a természetes, hogyha játszik a gyerekkel nem az, hogyha úszik.

M.J.: - Elég sokat felejtenek, de egy-két hét alatt újra belejönnek. Ha beíratja egy ilyen táborba, a szinten tartáshoz nagyon jó, tehát ott sokat fejlõdni nem fog, mert nem várható el az oktatótól, hogy nagyon sok gyerekkel egyszerre úgy foglalkozzon.

M.J.: - Sokféleképpen lehet az úszást tanítani, de annyira nem mélyednek bele a táborban az oktatási részletekbe, csak inkább arra, hogy megmozgassák a gyereket. Tehát hogy ott legyen a medencében és mozogjon a gyerek, ez a céljuk ezeknek a táboroknak. Tehát rontani semmiképpen nem ront. Arra jó tényleg, hogyha szeptemberben újra visszajön a gyerek, akkor tudja hogy ugrik be a vízbe, hogy fogja meg a deszkát, erre nagyon jó a tábor.

- Hát a régi parasztházakat, meg ilyeneket mutattak be, meg gémeskutakat. Meg régi fatemplomot. Aztán volt egy újabb része ennek, ez egy hatalmas nagy füves tér és rá voltak építve ilyen, hát az már egy modernebb részecske volt és ilyen újabb templom volt, meg újabb házak.

- Igen, igen. Minden jó volt végül is.

- Hát nem olyan jók voltak. Hát kicsit rosszak voltak.

- Igen, igen.

- De, de igen. Mert visszafele ott ült mellettünk a Viki néni, jó volt végül is nagyon.

- Hát mert akkor ti is látjátok a mindenfélét, mindenféle érdekes dolgokat.

A mama: - Úgy tudott elmenni, hogy ez az alsós általános iskolásoknak a kirándulása volt, ahova elvitték az iskolások kistestvéreit is és bár az Áronnak nem volt nagy testvére, de egy nagyobb unokatestvére volt, akivel ilyen módon el tudott menni együtt.

Mama: - Hát nagyon szívesen ment akkor, amikor már mi is sugalltuk azt neki, hogy ez valószínûleg jó lesz, mert az elején nem tudtuk, hogy ez igazából neki való vagy nem. Én egy kicsit attól féltem, hogy ott a sok negyedikes gyerek között, harmadik, negyedikes gyerek között el fog veszni és nem fognak vele foglalkozni, de aztán kiderült, hogy jönnek kisebb testvérek és ezek a kisebb testvérek persze az õ ovis társai. Akkor már úgy gondoltam, hogy ez lehet egy jó buli is és akkor már miután ezt így megbeszéltük, akkor már õ is nagyon örült neki és szívesen ment.

Mama: - Igen, én azt éreztem most reggel is, hogy nagyon szeretné, hogyha mi vele mennénk és ez egy úgy gondolom, hogy ez egy talán egy természetes dolog az, hogy egy hatéves gyerek még nem szakadt el annyira a szüleitõl, hogy õ egyedül is nagyobb társaságban pláne az elején feloldódjon. Biztos a késõbbiekben feloldódik, de maga ez a tény, ez az elszakadás, ami egyébként a mi családunkban amúgy is egy sarokpont, ez az elszakadás, ez ilyenkor is nagyon látszik, holott csak néhány óráról van szó. Én azt érzem ilyenkor, hogy õ egy kicsit feszült és nem úgy mosolyog, amint ahogy szokott örülni és igazából, szívbõl mosolyogni valaminek, aminek örül. Hanem egy kicsit úgy érzem, hogy van benne egy kis fájdalom, egy kis feszesség, hogy de jó lenne, ha mégis inkább ti is jönnétek, vagy legalább maradnék is vagy mennék is, szóval most ez egy ilyen köztes állapot, mert már elég nagyfiúnak gondolják magukat abban a csoportban, ahova õ jár, hát hiszen nagycsoportosok és ez a nagy szó, ez úgy benne van a levegõben. De azért igazából õk még nagyon kisgyerekek, de hát én azt hiszem, hogy azért a lelkük azért még az apukához, meg az anyukához húz.

Mama: . Igen, fel tud oldódni ezekben a társaságokban, tehát ez nagyon jó, de maga az elbúcsúzás, tehát amikor integetünk, amikor elválunk, mi eljövünk és õ ott marad és õk elindulnak a busszal, az a pár perc, az olyan érzés nekem még, hogy ez még nem igazi jókedvbõl és szívbõl való elválás egymástól.

Mama: - Persze aludt többször is a nagymamánál, a keresztmamájánál, több alkalommal és jóval kisebb korában is. Az elején is egy kicsit cirkuszosak voltak, amikor eljött az este, amikor besötétedett és amikor õ megszokta, hogy mi vagy közösen lefekszünk vagy mesélünk, tehát hogy együtt vagyunk. Akkor nagyon hiányoztunk neki és akkor volt néhány bõgés, amibõl persze megvigasztalták, meg rendbe jöttek a dolgok. De a késõbbiekben ez javult és változott és most már biztos, hogy nem sírná el magát, hogyha mondjuk a nagymamánál aludna.

Mama: - Nálunk azt szokta meg, hogy közösen megvacsorázunk és a vacsora után mindenki fürödni megy, és utána közösen bebújunk az ágyba és mesélünk. És utána õ még elmegy a saját kis ágyába, meg olvasgatja, nézegeti a könyveit és amikor már ennek is vége, az körülbelül olyan fél tíz felé, akkor villanyoltás van és akkor így együtt telik az este.

- Már úgy, hogy ottalvós tábor?

-Körmendi Csilla óvónõ: Nem, nem, sõt én szerintem, ahogy így hosszú évek tapasztalata alapján a nyolc- tíz éves korosztályban kezdõdik az, amikor már egy hétre jó szívvel ott lehet hagyni. Persze vannak kivételek, természetesen vannak olyan gyerekek, akik már jobban közösségi lények ilyen idõs korban, de a nagy átlag, az nyolc-tíz év.

K.Cs.: - Nem, nem hiszek ebben. Én nagyon-nagyon hiszek abban, hogy az anyára borzasztó nagy szüksége van a gyereknek, pláne az esti lefekvésnél. Ez annyira még a kisgyereknek az alvás, az annyira anya meg esetleg apafüggõ, hogy nem, nem, én ezt jó szívvel nem merem ajánlani.

K.Cs.: - Nem, nincs.

K.Cs.: - Nem, Nem. És itt ez a jó, hogy tehát délután, este, család környezet. Egy ennyi idõs gyereknek ez a lételeme, a család.

K.Cs.: - És mint anya is mondhatom, mert az én fiammal is ugyanez volt.

K.Cs.: - Hát én akartam engedni, de akkor vált éretté. Pedig õ jött velem táborozni és akkor vettem észre, hogy igazán gyerekközösségben úgy érzi jól magát, amikor már ilyen 8-10 éves, amikor már tényleg a saját közösségében, tehát olyan fejlettségi szinten, amikor már a társkapcsolatai olyanok, hogy jobban érzi magát a fiúk közt, mint az anyukával.

K.Cs.: - Hát szerintem nagyon nehezen. Nagymamák, ma már aktívak, tehát még dolgoznak, így ismeretségi körben is. Legtöbbször sajnos beviszik a munkahelyre, ami szintén se az anyukának nem jó, se a gyereknek nem jó, de mivel nincs más lehetõségük. Vagy ha vidéken van a nagymama esetleg oda adják egy pár napra, de én el se tudom képzelni, hogy egy mai anya hogy tudja ezt jól megszervezni úgy, hogy ne is sérüljön a gyerek, meg rendben legyenek a dolgok. Hát azért az óvodák nyitva vannak elég sokáig, azt hiszem egy hónap szünetük van, na most az alatt az egy hónap alatt viszont van ügyeletes óvoda, aki átvállalja ezeket a gyerekeket. Tehát ez a végszükség.

K.Cs.: - Hát az, hogy õneki kialakult egy ilyen kis biztonságérzete, a saját csoport, saját óvó néni, a jó légkör, a jó játék és akkor becsöppen oda, ahol nagyobbak is vannak, meg más dadus néni, meg minden új és akkor így ez a biztonságérzete, ez ami úgy sérül.

- A nagyoknak így sokkal jobb, mert nekik nincs iskola, nekem is jó, mert nekem meg ovi nincs.

- Szerintem nem megyünk.

- Nem.

- Hát mert itt a régi lakásban én anyuék meg én (nem érhetõ)

és szerintem a szülinapunkra is nem csinálni fognak tortát, hanem venni.

- Nem mondott arról semmit.

- Gondolkozni azon, hogy a nagyok mit csinálnak a táborban.

- Igen.

- Nem.

- Anyu, meg apu itthon lesznek.

- Az ágyakat szétugrálni.

- Játékból.

- Ha éppen nincs dolguk, akkor lehet.

- Hát legtöbbször dolguk van.

- Rajzolok, vagy pedig a Pocakkal a zsiráfommal játszok. Én mindig azt szoktam játszani, azt fogom játszani, amit régen szoktam a régi lakásban, hogy azt játszom, hogy elmegyünk nyaralni.

- Úgy, hogy fölszállunk az ágyra gyorsan, mintha majdnem elkésnénk és akkor aztán leszállunk, egy kicsit késünk is, átmegyek a tévészobába, a nappaliba és akkor ott a (nem érthetõ)

- Nagyszobába.

- Balatonfüred.

- Szoktam vinni rejtvényfejtõt, meg szinezõt és azokból csinálok, meg szoktam vinni egy párnácskát, amin azt játszom, hogy az a hálózsákomba való.

- Én nagyon szeretnék elutazni. Igazság szerint én olyan szülõ vagyok, aki nem vagyok híve annak, hogy kisbabákkal sokat utazzon az ember. Tavaly voltunk elõször úgy együtt a családdal, hogy nem ismerõs környezetben, tehát nem a szüleimnél, nem rokonoknál, ismerõsöknél, hanem Balatonra lementünk és nagyon jól sikerült, gondolom nem kell elkapkodni ezt, hogy a család messzire elmenjen. Habár van, aki elmegy, én nem mertem és nem is akartam. Ugyanígy tervezem, tehát mondjuk egy hetet a Balatonnál, talán a tengerparton jó lenne, de ez még csak ilyen nagyon-nagyon terv.

- Szerintem nem. Vagy legalábbis nagyon nehéz. Mivel ugye a gyesem nemrég járt le vagyis hát már egy jó éve és azóta most a második munkahelyemen töltöm az idõm és közte volt másfél hónap kényszerszünet, tehát mondom ezt még annyira nem érzem, ugyanis voltak ilyen kényszerszüneteim és ez idõ alatt azért tudtam regenerálódni. Nehezen tudom elképzelni, hogy ez évekig így menjen, így éljünk. Próbálkozom, még mindig próbálkozom például ugye amit manapság elég nehéz elérni, hogy az ember hatórás állást találjon vagy esetleg hogyha ragaszkodnak az emberhez, ahol most dolgozom, esetleg megbeszélni, akár hét óra is már nagy segítség, a nyolc óra, az nagyon sok. Tehát sokkal könnyebben és lazábban telnének a napjaink, hogyha mondjuk én hat órában dolgozhatnék, nem lenne ez az állandó rohanás reggel, nem kéne a gyerekeket ébresztgetni, meg hát persze ugye még magam tehát hét végére, mondjuk ma épp péntek van, már alig bírok felkelni reggelente, de nem tudom, hogy hogy lehet majd. Meglátjuk.

- Nem szoktunk. Egy kicsit hiányzik, de most úgy vagyunk vele, hogy igazából mi szeretünk a gyerekekkel együtt, tehát õk jól eljátszanak egymással. Tegyük fel ha ott vagyunk a Balatonnál egy balatoni stégnél este mi nagyon jól el tudunk beszélgetni, közben a gyerekek jól eljátszanak, tehát már nem abban a stádiumban vagyunk, hogy állandóan figyelni kell rájuk és a nyomukban lenni, hogy most mit csinálnak, hol esnek el, mit rontanak el. Nekem, vagyis hát gondolom a férjemnek se, egy kicsit hiányzik, de az a nagy gond, hogy igazából nem tudjuk a gyerekeket hova leadni. Tehát a szüleimhez esetleg néha elmennek, de ezt már annyira megszoktuk, hogy igazából együtt töltjük az életünket a gyerekekkel. Azt hiszem, hogy mi megtaláljuk így a családban azt a hangulatot, amiben jól érezzük magunkat. És lesz majd olyan idõszak, most így nagyon jól éldegélünk

- Igen és szerintem ez nincs olyan messze, tehát még egy pár évet, jó pár évet azért várni kell, de addig is egyre lazul ez a kötõdés. Tehát olyan értelemben, hogy olyan helyekre is elmehetünk egyre inkább, amit mi is egyre jobban élvezünk, tehát nemcsak a játszótéren töltjük majd az életünket.