Vendég a háznál
2001. július. 9.
Kossuth rádió, 13.05
Mv.: - Szerbusz, hogy hívnak?
Erdõs Vilmosnak.
Mv.: - És hány éves vagy?
Vilmos: - Tizenegy leszek. Epilepsziás vagyok és mozgássérült.
Mv.: - És az hogy epilepszia, az mit jelent neked?
Vilmos: - Azt, hogy valami furcsa történik, mindig máshogy jön
elõ.
Mv.: - Például, és hogy szokott elõjönni?
Vilmos: - Az elsõ az volt, hogy köhécseltem és folyt a nyálam
és nem tudtam beszélni.
Mv.: - És utána?
Vilmos: - Úgy, hogy leestem a székrõl és egyszerûen
elaludtam.
Mv.: - És minden alkalommal másképp jön elõ?
Vilmos: - Igen. Eddig még csak kétszer.
Mv.: - Eddig még kétszer volt rohamod?
Vilmos: - Legalábbis én annyit tudok.
Mv.: - Te hány éve vagy beteg, anya mit mond neked, hány éve
vagy beteg?
Vilmos: - Az epilepszia az, ami elsõtõl.
Mv.: - Aha, tehát elsõ osztálytól vagy epilepsziás. Osztálytársaid
mit szóltak hozzá, amikor elõször látták hogy rosszul vagy?
Vilmos: - Semmit, csak csodálkoztak, annyit láttam.
Mv.: - És a tanító néni vagy tanító bácsi?
Vilmos: - Nagyon megijedt.
Mv.: - És mit csinált veled?
Vilmos: - Gyorsan az irodába vitt és hívták a szüleim, csak
annyit hallottam, többet már nem, mert elaludtam. És én nem
otthon ébredtem fel, hanem a kórházban és nagyon rossz volt,
mert utána hánytam és a gyógyszer kijött.
Mv.: - Te vagy a nagy testvér, hogy viszonyulsz hozzá, mikor a
kistestvéredre rájön a roham?
Vilmos testvére: - Hát, nagyon megijedtem a múltkor is, szóval
ez egy nagyon rossz látvány és csak annyit hallottam, hogy egy fésû
leesett és amikor bementem a kisöcsémnek a szemei így rezegtek,
meg rázkódott és borzalmas volt. Rohantam és mentem anyuhoz,
mert nem tudtam mit csinálni.
Mv.: - És anyukád az már tudja, hogy mit kell ilyenkor tenni.
Vilmos testvére: - Igen, általában az oldalára kell fordítani
és meg kell próbálni beszélni hozzá.
Mv.: - Ez a te életedben mit jelent, hogy õ ilyen beteg?
Vilmos testvére: - Hát, végül is nagyon szomorú, hogy beteg,
de viszont jó, ha segítünk neki, meg nem csinálunk olyan
dolgokat, hogy õt ebbe a helyzetbe hozzuk, akkor úgy tudunk rajta
segíteni.
Mv.: - Miért? Ez különbözõ hatásokra jelentkezik nála?
Vilmos testvére: - Én elmentem egy idõre külföldre és
amikor visszajöttem az egy nagyon nagy, ilyen izgalom töltötte el
és nagyon örült nekem és akkor is kijött rajta. Szóval ilyen
nagy dolgokra általában kijön rajta az epilepszia.
  
Mv.: - Szávai Ilona személyesen is érintett ebben a témakörben,
hiszen a kisunokája is epilepsziás.
Szávai Ilona: - Egy hónapos korában vettük észre. Picit
rendellenes mozdulatai voltak, szóval feltûnt nekem, hogy kezét,
lábát furcsán dobálja, hogy így mondjam. Nagyon gyorsan azért
meg akartunk bizonyosodni, hogy minden rendben van-e és Saracz
doktornõ é a Heim Pál Kórház segítségével nagyon gyorsan
diagnosztizálták ezt, hogy ez valóban egy epilepszia. És
mondhatni hetek, pár hét alatt beállították a gyógyszerelést
és azóta hál Istennek a kis Annával semmi probléma nincs.
Mv.: - Nagymama mit érzett, amikor szembesült ezzel az elég
keserû ténnyel?
Szávai Ilona: - Borzasztóan elkeseredtem, egyrészt azért,
mert én magam rengeteg problémán estem át. Meghalt az elsõ
gyerekünk, nagyon nagy igazságtalanságnak éreztem, hogy a lányom
nem indulhat úgymond tiszta lappal az életben, ahol õt csak
boldogság éri. Minden anya ezt szeretné a gyerekének, másodsorban
pedig borzasztóan megijedtem, mert a betegséget nem ismertem.
Semmit se tudtam róla és amit gyorsan utánanéztem, utána
olvastam, kérdeztem, az elég ijesztõ volt, mert a tapasztalatok
azt mutatták, hogy a társadalom nem igazán fogadja be az
epilepsziás egyéneket. Gyerekkorban is elég sok probléma van.
Aztán letisztultak a dolgok és több információval, nem utolsó
sorban ezeknek a fórumoknak a segítségével sokkal több mindent
megtudtunk a betegségrõl és elsõsorban az a fontos, hogy gyógyítható
a betegség.
Mv.: - Mivel bíztatnak az orvosok? Hogy hát még kicsi a
kisunoka, négy éves, hogy mikorra várható nála, hogy ez esetleg
elmúlik?
Szávai Ilona: - Pontosat természetesen nem tudnak mondani, de
nagy valószínûséggel pontosan ezeknek a pubertáskori változásokkal
beállhat az a gyógyult állapot vagy tünetmentes állapot, amikor
már a gyógyszereket is csökkenthetik vagy teljesen kivonhatják.
Megpróbáljuk óvni Annát, meg felvértezni, szeretettel elsõsorban,
hogy tudja azt, hogy egy picit másabb, mint más gyerek, de
hogy lássa azt a családból, hogy õt mindenki szereti, hogy õ
mindenkit szerethet, hogy õ bármilyen problémát megfogalmazhat,
kimondhat, tehát ezt nagyon pici korban el kell kezdeni tanítani.
  
Mv.: - Nemrégiben rendezte meg a Heim Pál Gyermekkórház
neurológiai osztálya azt az egész napos fórumot, amelyen
szakemberek, epilepsziás gyerekek és szüleik találkoztak.
Ez jó, hogy ilyenkor, ebben az idõben összejönnek az ilyen
családok és az ilyen problémával küzdõ gyerekek és szülõk
egymás között szakemberekkel tudnak beszélgetni?
Riportalany: - Én úgy érzem, hogy igen, nagyon sok olyan dolog
van, amirõl a köznapi életben nem igazán lehet hallani, hogy segítségek
és támogatások, az iskolába való beilleszkedés, az óvodai
gondok. Itt mindenrõl beszélve van, és úgy érzem hogy valahol válasz
is van rá adva, hogy hogyan lehet ezt megoldani.
Mv.: - Mit tart a legfõbb problémának a saját gyerekével
kapcsolatban?
Riportalany: - Én úgy érzem, hogy még mindig kiközösítik
õket, tehát valahol megvan az, hogy õ más, mint a többi.
Mondjuk én arról beszélhetek, hogy énnekem tünetmentes a
gyerekem, de azáltal, hogy gyógyszert szed, ezért még
mindig megvannak ezek a különbségek, mint egy átlaggyereknél.
Mv.: - És a gyerekek közösítik ki vagy bélyegzik meg, vagy a
felnõttek?
Riportalany: - Hát úgy érzem, hogyha az kerül szóba, hogy
epilepsziás, az emberekben egy döbbenet, ami úgy fogalmazható,
hogy a rohamok, aki már látott, az egy nagyon csúnya dolog és
valahol, ez megnyilvánul mindig.
Mv.: - De talán nem is bántás vagy lenézés van az
emberekben, hanem inkább félelem.
Riportalany: - Igen, hát mondjuk aki látott egy ilyet,
szerintem egy életre magába véste ezt a rohamot, fõképp ha egy
nagyobb rohamot látott. Ezt nem lehet elfelejteni. Azzal hogy
epilepsziás, ez rögtön társul is és az embereken ez látszik.
Mv.: - Egy anya, akinek a gyereke ilyen betegségben szenved,
ugyanolyan anya mint a többi vagy valami plusz is kell ehhez az élethez?
Riportalany: - Hát én úgy érzem hogy plusz is, a rettegés az
mindig benne van, hogy mikor következik be, hogy rohama lesz, mikor
lesz rohama, szóval ezt nem lehet tudni, ez kiszámíthatatlan.
Mv.: - És akkor talán jobban is óvja, vigyáz rá, tartja maga
mellett a gyereket, mint hogyha nem lenne ez a baja.
Riportalany: - Úgy érzem, hogy igen, tehát a féltések
megvannak, amit próbálnánk védeni mindentõl, de a mai életben
sajnos ez nem mindig megoldható.
Mv.: - És milyen kilátásai vannak a gyereknek, egy életen át
kell szedni a gyógyszert?
Riportalany: - Úgy tûnik most, hogy hát a mi gondunk, igen, de
nagyon sokról hallottunk már, akik meggyógyultak, tehát a
folyamatos gyógyszer mellett ez már elmaradhat.
Mv.: - Hány éve vagy már beteg?
Kislány: - Négy.
Mv.: - És hány éves vagy?
Kislány: - Nyolc.
Mv.: - Akkor már iskolába jársz.
Kislány: - Igen.
Mv.: - És az iskolában tudják az osztálytársaid?
Kislány: - Nem.
Mv.: - Akkor ezek szerint még nem is voltál soha beteg az iskolában?
Az iskolában nem tudják a gyerekek a kislányról, hogy beteg?
A kislány édesanyja: - Nem, nem tudják, mert a tanár néni
azt kérte, hogy ne is tudják meg a gyerekek, mert abban a
pillanatban kiközösítik. Tehát a kislány már második iskolába
jár, mert az elsõ iskola egy egyházi iskola volt, ahol azt mondták
a kislányról hogy õ egy neveletlen, rossz kisgyerek és a végén
kiderült, hogy azért nem szeretnének vele foglalkozni, mert egy
epilepsziás kislány. Ugyanezt végigjártuk az óvodában is, úgyhogy
a gyerek három óvodát járt végig. A harmadikban volt olyan
eset, amikor azt mondta az óvó nénije, hogy ne vigyük be a kislányt,
mert látja hogy nem jól van, õ nem mer felelõsséget vállalni
érte, ha otthon vagyok, vigyem a gyereket el.
Mv.: - Azzal hogy õneki ez a betegsége van, ez ilyen viselkedés
problémákban is megnyilvánul vagy ezt csak ráfogják a pedagógusok?
Édesanya: - Hát ráfogják, mert a másik iskolába, ahova járunk,
most semmi probléma nincs a kislánnyal. Semmi gondunk nincsen, én
nem tudom, otthon sincs gondja, a közösségben is jól elvan a
kislány, tehát semmi problémája nincs, csak egyszerûen kiközösítik,
mert úgy vannak vele, hogy epilepsziás ez a gyerek.
Mv.: - És a felnõttek pedig nem merik vállalni a felelõsséget
érte.
Édesanya: - Nem, nem merik. A saját anyósom sem meri érte vállalni
a felelõsséget, senki.
Mv.: - És olyan borzasztó, amikor elõjön ez a roham?
Édesanya: - Nem, mert nem olyan hatalmas nagy rohamai vannak.
Mert mindenki azt hiszi, hogy egy epilepsziás elvágja magát és
akkor nekiáll rángatózni, nem, mert többfajta rohamok is vannak.
Õ megáll egy pillanatra és mint egy ájulásszerû rohamai
vannak, semmi több más.
Mv.: - Hogy jött, hogy jött ez a betegség?
Édesanya: - Hát õt megmûtötték egy évesen köldöksérvvel
csak nem világosítottak fel minket, hogy a kislányt túlaltatták
és újra kellett éleszteni és utána kezdõdtek, rá pár hónapra
a rohamai. Utána hoztuk fel ide a Heim Pál Kórházba, a Saracz fõorvosnõhöz
és õ nyolc órán belül megállapította, hogy a kislányom
epilepsziás és se gyógyszer, se kúp nélkül már haza se merte
engedni.
Mv.: - Kúpot kell neki adni? Milyen esetekben vagy mikor,
Édesanya: - Hogyha rohamai vannak, akkor kell csak adni, de hál
Istennek erre még nem volt szükségünk, csak a tablettákat, meg
a szirupot szedi, semmi mást. Reggel be kell venni a gyógyszerét
és utána megy iskolába. És délben is úgy kell megoldanunk,
hogy mi adjuk be a gyereknek a gyógyszert, mert a napközis tanár
néni nemigen foglalkozik vele, tehát nem mer érte felelõsséget
vállalni.
Mv.: - Tehát akkor be kell menni minden nap az iskolába és
beadni neki?
Édesanya: - Igen, meg kell oldanunk, meg kell oldani hogy vagy a
nagymama, vagy valaki bemenjen érte.
Mv.: - Akkor a késõbbiekben mit gondol, hogy ez hogy fog mûködni?
Édesanya: - Ez még csak rosszabb lesz szerintem, ez sokkalta
rosszabb lesz. Mindenhova igazolást kell vinnem, hogy a gyerekem
ugyanolyan gyerek mint a többi, csak éppen gyógyszerrel meg kúppal
kell sétálnia. És mondjuk nem értem meg, mert a cukrosokat miért
fogadják el és az asztmásokat is? Mert azokkal a gyerekekkel
nincs gond? Ugyanúgy van gond. Ha befullad a gyerek, az szerintem még
rosszabb látvány, mint amikor egy gyereknek van egy kisebb rohama.
Mv.: - Te is beteg vagy?
Kisfiú: - Nem, a testvérem és én is eljöttem.
Mv.: - Részt veszel a mindennapi életében mindig?
Kisfiú: - Igen.
Mv.: - És amikor beteg, amikor rohama van, akkor is ott vagy
mellette?
Kisfiú: - Hát õ most már meggyógyult.
Mv.: - Szóval te vagy az aki már szerencsére gyógyult vagy
ebbõl a betegségbõl. Hány éve sikerült belõle kigyógyulnod?
Kisfiú: - Hát most már egy fél éve, egy éve.
Mv.: - És hány évig voltál beteg?
Kisfiú: - Három.
Mv.: - Hány éves voltál, amikor elõször jelentkezett nálad?
Kisfiú: - Hát kilenc, tíz.
Mv.: - És hogy, hogy történt amikor elõször beteg lettél
vagy elõször rohamod volt? Mi történt veled?
Kisfiú: - Hát, most
Mv.: - Lehet hogy anya segít.-
A kisfiú édesanyja: - Hát nálunk egy szerencsés eset volt,
mert igazából csak egyszer volt nagy rohama, elalvás után, este
tizenegy órakor. Akkor ébredtem fel ilyen furcsa hangokra és
amikor bementem, akkor az ágyon négykézláb volt és akkor már
az egész teste teljesen merev volt. Akkor levettük az ágyról,
igazából késõbb már megtudtuk, hogy ilyenkor nem nagyon lehet
mit kezdeni vagy nem is kell mit kezdeni vele, mire kivittük a fürdõszobába,
feloldódott a görcs és akkor utána mentünk orvoshoz és utána
kezdtünk járni, hogy mi lehetett az oka. Akkor derítették ki,
hogy epilepszia. Egy szerencsés, olyan jóindulatú fajtáját
kapta el, amit azt mondták, hogy három-négy éven belül kinövi,
szerencsére úgy néz ki, hogy tényleg meg is gyógyult, egy éve
nem szed gyógyszert és tünetmentes is.
Mv.: - És azt, hogy pontosan miért jött ez ki nála, azt meg
tudták mondani?
Édesanya: - Ezt sajnos nem, a családban nem volt senkinek, tehát
a felmenõ rokonságban, úgyhogy igazából az okát azt nem tudtuk
kideríteni.
Mv.: - És nincs magában egy kis félelem az öröm mellett,
hogy hát már nem szed gyógyszert, meg gyógyultnak nyilvánították,
de hát hátha valamikor arra megy be a szobába, amire ezelõtt pár
évvel?
Édesanya: - Hát én nagyon bizakodó és reménykedõ vagyok és
én hiszek az orvosokban, akik azt mondták, hogy ebbõl tényleg ki
lehet gyógyulni és most már tényleg egy év úgy telt el, sõt
amikor beállították a gyógyszerét, már akkor nem voltak
panaszai, tehát olyan jól eltalálták nekünk a gyógyszert, hogy
azóta gyakorlatilag nem volt probléma.
  
Egy nagymama: - Hát az én kisunokám, aki ma hála Istennek
most húsz éves és teljesen egészséges, jó hogy volt nálunk
egy kis családi probléma, de sajnos egyik pillanatról a másikra
elvesztette az eszméletét, körülbelül nyolc-tíz percig volt
eszméletlenül, rohantak vele a kórházba és bizony volt olyan
egy délelõtt, hogy három roham jött rá.
Mv.: - Epilepsziás rohamról van szó, ugye?
Egy nagymama: - Igen, epilepsziás rohamról, igen. Hát egy kis
probléma volt a szívbillentyûjével is. Az kisebb mûtéttel
megoldódott, de nem ettõl voltak a rohamok, az csak egy mellékes
volt és kapta a gyerek, nem tudom, mint az apró piros tojáscukor,
olyan gyógyszer. Rendszeresen, naponta, ahogy az orvos adagolta.
Nagyon sokat aludt a gyerek, nagyon sokat keseregtem rajta, attól féltem,
hogy ilyen felnõtt lesz belõle, de hála a Jóistennek, ma másodéves
egyetemista. Hetenként négyszer jár táncolni, jazzbalettre meg
ír-táncra jár és csupa élet, csupa elevenség, nyoma sincs, hála
a Jóistennek. És hát most egy pár éve, hogy megmondták a szülei,
mert nem is tudott róla. És még azt akartam mondani, hogy annak
idején, hát ugye ez tizenhét éve volt. Azóta biztos nagyon
sokat fejlõdtek ebben a tudományban a kutatások, de például a
gyerek annyira nem bírta a napfényt és mérgesek voltak rá, a szülõk
is meg mindenki, hogy mit kényeskedik, ha leültünk ebédelni,
jaj, neki átsüt a nap. Hiába adtunk rá napszemüveget sírt,
elment aludni. Volt hogy naponta napközben hét-nyolc órát aludt.
Mv.: - Tehát ez volt rá a legjellemzõbb, hogy nagyon aluszékonnyá
vált?
Egy nagymama: - Aluszékony volt, igen. Értelmesnek az értelme
megmaradt, mert most is nagyon értelmes, hála Istennek, de aluszékony
volt. Volt hogy fölkelt tíz órakor, megfõztem neki az ebédet délre,
de nem kérte, mert rossz volt az étvágya is, valószínû, hogy a
gyógyszer is hozzájárult, lefeküdt és hat órát aludt utána
és este tízkor újra, reggelig. Hát szóval nagyon sokat aludt és
fõleg az, amit ma, még nekem is lelkiismeretfurdalásom van, hogy
nem tudtuk, hogy mi ez a fényérzékenység. Lelassult a gyerek
akkor. Körülbelül tíz-tizenegy éves koráig szedte rendszeresen
ezt a gyógyszert. És mondom, hála a Jóistennek, naponta adok hálát
az Istennek meg az orvosoknak, hogy ez így sikerült, nyoma nincs.
Szóval teljesen úgy él, mint egy egészségesen élt gyerek, aki
egész életében egészséges volt.
  
Telefonáló: - M. Zs vagyok, G-ról jöttem, huszonegy éves
vagyok. Kiskoromtól fogva megvan ez a betegségem. Az általános
iskolát többnyire magántanulóként végeztem el.
Mv.: - És miért, a közösség nem fogadta be, vagy a tanárok?
Telefonáló: - Hát nem, csak nem tudtam lépést tartani a többiekkel,
tempójuk túl gyors volt nekem.
Mv.: - Ez a típusú epilepszia, ezt hogy hívják, van ennek
valamilyen neve?
Telefonáló: - Biztos van, de nem tudom. Az anyukám védõnõ,
talán tudja.
Édesanya: - Hát igen, terápia rezisztens epilepsziának hívják,
mert akármilyen gyógyszert próbáltunk, egy darabig úgy volt,
hogy na használ és akkor újra jelentkeztek a rohamok, a tünetek.
És semmi nem volt tartós. Õneki nappal nem voltak rosszullétei,
az elsõ rosszullétet leszámítva, hanem éjszaka elalvás meg az
ébredési idõszak, ami kiváltotta õnála.
Mv.: - Nem is bíztatták akkoriban, hogy esetleg el fog múlni
valamikor?
Édesanya: - Hát eleinte azt mondták hogy igen és akkor késõbb
derült ki, hogy fõleg amikor elérte a serdülõkort, hogy mégse.
Meg hát amikor sorozatban volt az, hogy bármit próbáltunk, újra
hozzászoktunk és akkor ugyanott vagyunk. Ezek az éjszakai tónusos
megfeszülések, ezek megmaradtak. A többi az úgy elmaradozott,
mert volt õneki, ilyen kevert, mindenféle epilepsziája az elsõ
idõben. És azok elmaradtak, de ez az éjszakai megfeszülés ez
megmaradt és azóta is megvan. Hiába emeljük a gyógyszert, mert
ugye még azzal is próbálkoztak, hogy emeljük, emeljük és akkor
az lett a vége, hogy mégiscsak vissza kellett állni, mert
teljesen tönkrement, már úgy, hogy tényleg lassú volt, meg, meg
hát kókadt, meg minden baja volt, éjszaka viszont nem tudott
aludni és akkor inkább visszaálltunk, de ugyanott vagyunk a
kisebb adag gyógyszerrel is, mint a magasabbak.
Mv.: - Akkor azért elvégezte az általános iskolát. Utána
tudott még továbbtanulni vagy nem?
Édesanya: - Hát elvégezte, de nem tudott továbbtanulni. Hát
közelünkben nem volt lehetõség, kollégiumba kellett volna menni
és ott meg nem vállalták, hogy éjszakai rosszullét mellett õk
felelõsséget vállalni nem tudnak. Bejárni nem tudott olyan távolságra.
Közelben meg nem volt semmi olyan lehetõségünk.
Mv.: - És akkor anyagilag hogy tudnak megélni, hiszen pici korától
kezdve, gondolom a rengeteg gyógyszer is, a sok gyógyszer is mind
pénzbe került. Kaptak-e valami állami támogatást vagy a társadalombiztosítástól
vagy az ön munkahelyétõl tehát van-e segítség, volt-e segítség?
Édesanya: - Hát a közgyógyellátási igazolványunk az volt.
Emelt összegû családi pótlékot kaptunk. Más segítséget nem
kaptunk, anyagilag nem.
Mv.: - Tehát ön nem maradhatott otthon a gyerekkel?
Édesanya: - Hát akkor még nem volt ez a lehetõség.
Mv.: - És akkor hogy oldották meg?
Édesanya: - Nehezen, nagyon nehezen. Még szerencse, hogy a férjem
az huszonnégy órát dolgozott, tûzoltó és akkor mindig fölváltva,
két nap otthon volt, egy nap éjszaka dolgozott és akkor így
tudtuk, meg a nagymamák segítségével.
Mv.: - Hát akkor végül is ez egy életre szóló program lett
az önök és a fiú életében.
Édesanya: - Hát az lett, az, meg most is az, mert most meg,
valahogy az életben megtalálná a helyét, mert én úgy érzem,
hogy értékes ember lehetett volna, meg lehetne talán most is,
hogyha lehetõsége lett volna arra, hogy olyan képzést kapjon a
nyolcadik osztály után, olyan lehetõséget, ami õneki megfelelt
volna és biztonságban is tudhattuk volna a gyereket, akkor
biztos hogy nem itt lennénk, hogy otthon van csak és nincs munkája.
Most már akik, hát vannak gondozottaim, akik epilepsziások,
kicsik, õnekik már sokkal több lehetõségük van. Most már én
is tudom õket tájékoztatni, hogy hova forduljanak. Tudunk ebben
segíteni. Én azt hiszem, hogy a pedagógusokon nagyon sok múlik,
hogy õk hogy állnak hozzá az iskolában, meg a szülõn is nagyon
sok múlik. Mert én úgy tapasztaltam, hogy ez a magántanulósság
ez bár ne lett volna, mert igaz hogy így elvégezte az általános
iskolát, ugyanannyi idõ alatt mint a többiek, csak vizsgázni járt
be, de segítséget nem kaptunk a pedagógusoktól, én tanítottam
amit tudtam és õk elkönyvelték, hogy jaj de jó, levizsgázott,
de tulajdonképpen nem voltunk sehol. És ugyanakkor kiesett a kis
korosztályából.
Mv.: - És ráadásul magányos is lett.
Édesanya: - Igen, igen bezárkózó lett és onnan kimozdítani,
persze lehet õ nagyon jól érzi magát, csak én nem érzem jól,
hogy ez így van. És akármivel próbáljuk, most már nagyon nehéz.
|