- Szabó Éva jegyzete: - Akár természetes is lehetne, hogy minden kimondható, pontosabban majdnem minden kimondható. Alighanem úgy születhettek a szavak, olyan egyszerûen, mint a bibliai termés mítosz szerint a világ. Legyen szó és lõn. Csak hát mióta ez a lõn kimondatott, azóta nem tudunk mit kezdeni vele. Magyarázzuk innen oda, onnan ide, az a határon lévõ kicsi mozdulat minduntalan kisiklik a kezünkbõl. Megmarad titoknak vagy evidenciának, szavak vannak. Bevallom engem mindig a titok érdekelt és nemcsak azért, mert mit sem érne az életünk, ha nem ismernénk azt a boldogító nyugtalanságot még gyerekkorunkból, amely a titkos úton terelget bennünket. Még csak azért sem, mert késõbb anyagom lett a szó, az én gyerekkorom a szavaknak köszönheti magát. Korán felfedeztem, hogy ami kimondható, az van. Szavakból megteremthetõ a világ hiányzó másik fele. Csak hinni kell a szavakban és szeretni kell õket. Arra is rájöttem, hogy önmagam láthatatlan másik fele is a szavak által mutatható meg. Olyan vagyok, amilyennek kimondom magam, a szavak adnak formát nekem, belsõ formát. Persze nem a rutin szavak, a kiürültek, a hamisak, hanem a magamhoz szelídítettek, a kikínlódottak, a velem azonosak. Mert nemcsak kapjuk a szavakat, amikor egy anyanyelvi kultúrába beleszületünk. Újra meg kell találnunk õket. Mint ahogy egy idõ után öröklött arcunkhoz is meg kell találnunk a sajátunkat, amelyért már mi vagyunk a felelõsek, ahogy a rózsáinkért is, amint A kis hercegtõl tudjuk. Rózsa, mondja az anyám. Rózsa, mondom én. Az õ rózsája nem az én rózsám, két külön történet. De ez csak akkor látszik, ha a szívével is ránéz az ember.

- Úgy, hogy becsukjuk a szemünket és közben valami dalt énekelünk, vagy ilyesmi.

- Márti néni.

- Hát például olyan szokott történni, amikor esik az esõ, hogy egy dalt éneklünk és becsukjuk közben a szemünket.

- Igen. Úgy történt, hogy ma is becsuktuk a szemünket és egy dalt énekeltünk, hogy elálljon az esõ.

- Igen.

- A daloktól.

- Például azt énekeltük, hogy egyszer azt, amit szeretünk, aztán amit a Márti néni szeretett volna. Például esik az esõ, haragszik a katona, ezt énekeltük elõször aztán máshogy énekeltük ezt a kertek alatt a ludaink úgy, hogy kertek alatt a gyerekek megfagynak.

- Igen, mert nagyon sokat énekeltünk.

- Igen.

- Igen.

- Igen.

- Igen, mert otthon például karácsonykor én nem is kértem babakonyhát, de például varázsoltam a karácsonyfa alatt egy babakonyhát magamnak.

- Tudtam.

- Egy.

- Például szoktam varázsolni kis asztalokat, nagy asztalokat, meg ceruzákat.

- Hát úgy, hogy behunyom a szemem és azt mondom, hogy csiribucsiribá, elõtte nincs ott, aztán ott lesz.

- Hát úgy, hogy én varázsolom.

- Tudják.

- Õk is, õk ceruzákat, babakonyhákat, ajtókat, falakat, ilyesmiket.

- Nem.

- Arra kell gondolni, amit te szeretnél és akkor ott lesz.

- Mindig.

- Nem mindig.

- Nem.

- Azok igen.

- De, szokták. Behunyom a szemem és varázsolok nekik.

- Csak jó dolgokra.

- De ez eszembe jutott, csak senki sem bántott engem.

- Szávai Géza író: Én a A hazugság forradalma címû könyvben írtam le, hogy ugye a hazugság az életünknek egy hihetetlenül fontos része. Na most számtalan levelet kaptam, hogy ugye én a gyereket hazugságra buzdítom és ez miféle magatartás ez? Hát kérem szépen én gyerekkoromban óriási kedvvel hazudtam, ugyanis magának a mindenféle mûvészetnek, mindenféle elvontabb gondolkodásnak a kezdõ lépése az az, hogy a valóságtól elvonatkoztatok, valamit állítok róla, azon kacagok vagy nem kacagok és az elvégre hazugság, ez a fikció tudat megjelenése. Na most éppen ezért a gyerekeket nem szabad, egy három éves gyereket azért szidni, mert hazudik, õ nem tudja ezt. Hát a fikciótudatát, késõbb intellektusát erõsítjük meg azzal, hogy a hazugságra buzdítjuk és aztán késõbb idézõjelben mondom, hogy hazugságra, hogy bármit mondhat és az õ úgymond hazugság teljesítményének mi örülünk.

Sz.G.: - Ne vegyük hazugságnak, örüljünk neki, hihetetlen fontos az olyan két és fél, három éves korban odáig menõen, hogy az irkafirkát tegyük félre. Érdemes kipróbálni, a gyerek memória fejlesztése szempontjából is, másnap megint elõveszem, jaj te ugye ez az óceán? Amirõl õ is mondta, hogy óceán és hihetetlenül hálás lesz, hogy a papa megjegyezte, hogy amire én azt mondtam az óceán, visszatérünk. A gyereknek a memóriája fantasztikus. Ugyanakkor a gyereknek 5 éves korában már egészen pontosan tudatosul, hogy ez, úgymond a hazugság egy játék, ugyanakkor igazat, az igazmondás egy más dimenzió és az már a valóság felé igazítja a gyerek tudatát.

Sz.G.: - Persze, mondom, hogy a népmesék világa az hallatlanul gazdag és vissza adja a természetelvû közösségi tudatnak és a társadalmaknak az állagát, amely egy teljes világmagyarázat a maga naivitása vagy a maga kezdetleges tudása szintjén. De én mindig megkérdezem, hogy ugye az emberi agynak nevezett közel másfél-két kilónyi szerv, amelynek mi néhány százalékát használjuk, a többit nem használjuk, azért mondjuk azt, hogy a szellemi kapacitás elvileg végtelen. Én mindig azt szoktam mondani, de mi van azzal az agynak a többi részével, az agyhoz csatolt emberi testnek nevezett valamivel, ami hihetetlen közvetlenségben, viszonylagos közvetlenségben nyilvánul meg egy kisgyereknél, késõbb már frakk alá, csokornyakkendõ alá és társadalmi szabályok alá szorítjuk. De addig még ez az úgy valahogy a maga teljességre törõ villódzásában jelenik meg és ezért nekem a gyerekem, az unokám, hallatlan intellektuális élményt jelent.

- Amikor az óvodába beszoktunk, akkor óvodai beszoktatós játékokat játszottunk. Amikor angyalos mese volt, akkor angyalosat, amikor Duci királykisasszonyos mese volt, akkor Duci királykisasszonyt, tehát mindig lehet következtetni, nem másnap, de hát egy két hét múlva, lehet, hogy még aznap este, de azért valamihez lehet kötni.

- Nem, õ elég tartózkodó, szóval ahhoz eléggé kell ismernie azt a felnõttet, akivel õ ilyet játszik. Nagyon nehezen oldódik, de ha föloldódott, akkor már õt is kinevezzük tiszteletbeli paciknak, vagy angyalnak.

- Az, hogy nem ugyanazt játsszuk, hanem elég sûrûn cserélõdnek a szituációk, hogy most akkor cseréljünk, most te leszel ez, én leszek az. Most inkább olyat játsszunk, hogy állatkerteset és akkor kirakjuk a kis plüss állatokat állatkertnek és akkor végigvisszük a babát, vagy a nem tudom és mutatjuk nekik. Tehát sok mindent, tehát nem egy konkrét játékot játsszunk két órán keresztül, hanem két órán keresztül sok mindenek vagyunk.

- Én például nagyon sokszor próbáltam vele játszani olyan dolgokat, amiket például, amikor én voltam az ovis Szonja és õ mondjuk aznap reggel sírt az oviban, akkor esti játéknál én voltam a Szonja és én sírtam az oviban és õ nyugtatott meg, hogy ezt nem kell sírni. Tehát ebbõl a szempontból igen.

- Attól függ. Hogyha van kedve társasozni, abban a pillanatban, akkor sikeres. Ha nincs kedve, akkor nem.

- Ez is, ez is fáradtságtól is függ, tehát mondjuk a mi fáradtságunktól. Szóval van, amikor ahhoz van kedvünk, hogy egy kicsit leüljünk és akkor õ építõzik, meg babilonozik egyedül és van, amikor ráhangolódunk mindannyian a játékra. Fõleg az apjával ketten, amikor a papa otthon van, akkor csak vele lehet játszania és érdekes elõször csak kettesben játszott, vagy az apjával vagy velem. Most már hármasban is tudunk játszani.

- Igen, mindennap.

- Én hatórás munkaidõben dolgozom, tehát végül is szerencsém van, nem fáradok ki teljesen. A papa, amikor hazajön, akkor õ annyira ki van éhezve a gyerekére, hogy habár késõn szokott hazajönni, de az a fél óra, háromnegyed óra, az csak az övé. A papa négykézlábra ereszkedik és kap a hátára játékokat, akiket õneki el kell vinnie, mert õ a lovacska és akkor egy képzeletbeli pórázon a lovas õt húzza. Általában a Szonja a lovas, de ha õ a ló, akkor mi vagyunk valamelyikünk a lovas. Ezek cserélõdnek.

- Lehet.

- Jó. Csiribi-csiribá. Nincs itt.

- Lehet, hogy elfogyott a varázsige.

- Hát akkor gyûjtök össze.

- Hát otthon. Van egy fiók és abban van a varázserõ.

- Piros színû.

- Bárki.

- Mindenki.

- Hát azt, hogy kiveszünk belõle egy kicsit és akkor beleszórod a kezedbe, aztán szétszóród és akkor oda megy, ahova te szeretnéd.

- Igen.

- Igen.

- Azt szólják, hogy nagyon jó ez a

- Igen, a többieknek sárga vagy zöld, vagy kék.

- Akkor is.

- Igen. A Csabinak zöld, apunak kék, anyunak sárga.

- Hát arra szokta használni, hogy pénzt vagy aranyat vagy ezüstaranyat varázsoljon elõ.

- Vattacukorból, meg egy kicsike sóból és egy kicsit a fazékba beleteszem és akkor fakanállal összekeverem a sóval a vattacukrot.

- Hát úgy, hogy, hogy epres vattacukrot eszek és néhány kicsike darabkát otthagyok és belerakom a fiókomba.

- Igen.

- Igen, de azt úgy kell csinálni, hogy egy picit gondolkozol, elõveszel egy fakanalat, meg egy kis fazekat és akkor megcsinálod a vattacukrot a sóval. Például nekem van egy igazi sótartóm és abban van só és a piros vattacukor az úgy készül, hogy elõvesznek egy pálcikát, aztán beleteszik egy csapba, ami el van dugaszolva. Úgy elmozdítják a csapot és akkor így pörög, pörög az a vattacukornak a pálcikája és akkor úgy lesz ilyen vattacukor és abból én szoktam csipegetni és néhány morzsát meghagyok.

- Mindenkinek.

- Neked is.

- A tiéd kék.

- Úgy, hogy készítesz egy kis fiókot fából.

- Nem. Csak úgy lesz kész, ha sok kék vattacukrot összegyûjtesz és raksz bele a fiókodba.

(Részlet Fejes Endre: A hazudós c. írásból)