Én nagyon jó viszonyban vagyok a szüleimmel. Bár mondjuk nekem furcsa a családom, mert egyrészt elváltak, de az még nem is annyira ritka, mert nagyon sok gyerek szülei elváltak, de én csak anyukámhoz kötõdöm és hiába van tulajdonképpen két apám is, egyiket sem tekintem igazán apának.

Nagyon sok problémát látok magam körül.

Hát persze, elõször is a legtöbb szülõ nem érti meg a gyerekét, én legalábbis így látom. Nem értik meg a vágyaikat, a gondjaikat, az érzéseiket. Például egy barátnõmmel mentünk egy kosárlabdameccsre. És én utána a lányhoz mentem aludni és mondta az anyjának, hogy hát ez a meccs ez hatkor kezdõdik, nyolcig tart, utána még hát kb. egy óra, amíg hazaérnénk. Azt mondta az anyja, hogy hát legyünk otthon hétre. Akkor utána felhívta, hogy hát hadd legyünk már otthon nyolcra, mert hát ha hétre otthon kell lennünk, hát akkor el se tudjuk kezdeni nézni. Azt mondta, hogy jó, és aztán, aztán egy kicsit tovább maradtunk és lekéstük a buszt és az a lényeg, hogy végül is taxival értünk haza, így is késtünk és hát hatalmas botrány volt. Hogy hát hogy képzeli. Hogy az történik amit a lány akar, nem az amit a szülei.

Hát én nem hiszem, hogy ez egy nagy probléma, ha a lány kilencre ér haza. De hát ha félti, akkor segíthetne neki, tehát érte mehetne vagy ilyesmi. Nem értem, hogy miért baj az, hogyha az történik, amit a gyerek akar.

Én úgy érzem, hogy amit én akarok, azt akarják õk is. Néha úgy érzem, hogy inkább tanácsot kérek az õseimtõl arról, hogy hova menjek el, mint engedélyt, mert ha azt mondja, hogy ne menjek el, akkor megmondja, hogy miért ne menjek el, vagy mert szerinte veszélyes környék vagy rossz társaság és akkor meg tudjuk beszélni és én teljesen megbízom benne és úgy érzem, hogyha azt mondja hogy nem mehetek el, akkor annak van alapja és hallgatok rá vagy megmondom neki, hogy szerintem nem így van és akkor megbeszéljük.

Hát nem, nagyon sokszor nem. Például van egy lány, õ például úgy szervezi a programjait, hogy hát tudja, hogyha például egyik nap elmegy valahova, akkor már biztos hogy nem mehet el máshova másik nap, mert hát az hogy lehet? Mert hát olyat nem lehet csinálni.

Persze, végül is minek üljek itthon? Én úgy látom, hogy õ örül annak, hogy én élek valami társasági életet és nem ülök itthon bezárkózva a négy fal közé.

Van, van, más probléma is. Például az a probléma, hogy nem figyelnek oda rájuk. Haragszanak azért, hogyha nem ér el olyan tanulmányi eredményt, amilyet õk elvárnak. És például van egy lány, aki teljesen odavan, mert nem is kaphat hármast. Nem az, hogy egy félévi osztályzata nem lehet hármas, hanem hogyha szerez egy hármast mint jegyet, akkor már hatalmas balhé van otthon. De nem hiszem hogy ilyenkor azt kéne csinálni, hogy akkor szégyelld magad kislányom, hanem lehet, hogy segíteni kéne, mert valószínûleg nem érti és ebben a szülõ tud segíteni, ha a tanár nem. Mert a tanár nem tud, azért kap hármast.

Van, van.

Ideges típus és ha haragszik, akkor ezt így mutatja.

Hát nagyon rosszul, utál otthon lenni. Akkor van jó napja, akkor van jó kedve általában egy nap, hogyha tudja hogy az anyja este ügyel és akkor nincs otthon. De szerintem ez iszonyú. Leejtette a múltkor például a szemfestékét az anyjának és gyorsan felhívta, mert tudta, hogy ha már este mondja meg és kér bocsánatot, akkor már itten baj van. És felhívta gyorsan az anyját, mondta hogy nagyon sajnálja, de hogy álmos volt és leejtette, de majd vesz neki egy ugyanolyat és hogy ne haragudjon, tényleg nagyon szégyenli magát. Azt mondta az anyja, hogy de haragszom. Szerintem ez borzasztó.

Nem. Nem hiszem. Csak döntenek vagy nyomást gyakorolnak.

Igen, igen, hát ilyen van. Vannak ilyenek. Az történt, hogy a lány jár egy iskolába a városban, a XI. kerületben és hát ahhoz aránylag közel laktak. És egyszer csak vettek egy nyaralót Szigetszentmiklóson és úgy érezte az édesanyja, ez neki tetszik és egyszer csak kiköltöztek. Ami azt jelenti, hogy hát minden nap ilyen másfél órás út meg hát ugye földút van, amin végig kell sétálni, korán kell kelni, távolsági busz jár csak, szóval nagyon megnehezítette az életét. Ráadásul nincs is semmi társaság ott kinn.

Nem, nem akart.

Nem, nem kérdezték meg. Azt mondták, hogy kiköltözünk. Õk szeretnek ott lakni, tehát kiköltöznek. Úgy ítélte meg az anyja, hogy errõl neki kell dönteni.

Meg. Elsõsorban azért, mert ugye ennek következtében a lány kevesebbet van otthon, mert hát szeretne a társaságban lenni és ahhoz hogy társaságban legyen, ehhez ugye el kell menni otthonról és hát ugye így sokáig tart amíg hazaér.

Hát szerintem mindenképpen meg kellett volna õt kérdezni errõl, hogy hát mi a véleménye, meg hogy miben nehezíti meg ez az õ dolgát. Ha aggódnak érte, érte menni, segíteni azt, hogy ne legyen neki ez annyira rossz, hogy õk kinn laknak a világvégén. Szerintem minden egyes életkorban megvan az a terület, ahol már a gyerek maga dönthet.

Telefonáló: - Én azt szeretném megkérdezni, hogy ugyan mi változik akkor, ha én önöket például vagy az iskolában a tanárait vagy bárkit megkérdezek az én tizenhét éves fiamnak a gondjairól, de ez már nemcsak most, hanem mondjuk ez elõtt már öt-hat-hét éve fölmerült bennem. Egyszerûen, hát az én fiam például annyira csökönyös, hogy senkit, semmit nem hagy, hogy beleavatkozzon az életébe. Én egy pedagógus vagyok, ráadásul mondjuk eléggé sok dologra nyitott voltam világéletemben. Szóval rettenetesen elkeserítõ, hogy hiába, elmegyek mondjuk a gimnáziumba, megbeszélem az osztályfõnökével, a tanáraival, egyszerûen a gyerekem azt mondja, hogy az õ személyiségi jogaiba nincs joga beleavatkozni a tanárnak se. Õ tiszteletben tartja a tanárát és õt hagyják békén, hogy õ úgy éljen, ahogyan õ akar. És fantasztikus, hogy látja az ember, hogy hogy teszi magát tönkre. Szóval õ picinek is, pár évesen is annyira határozott dolgai voltak, annyira határozott céljai voltak, hogy egyszerûen a logikus megmagyarázás ellenére sem tûrte el azt, hogyha én valamit azt mondtam, hogy nem lehet, ne csináld, állandóan elektromos dolgokkal foglalkozott. Amíg én elmentem egy iskolai értekezletre, mire hazaértem már füstölt a televízió, szóval nem tûrte azt, hogy én valamiben is nemet mondjak. Hát örökké meg nem ülhettem mellette. Szóval ez mindenre vonatkozik, az egészségére. Én sportoltam, õ abszolút egyáltalán. Ki se mozdul, hónapokon keresztül. Ül, szerel, összerak, forrasztgat.

Telefonáló: - Hát szóval nekem egy rettentõ nagy csalódás. Egy pedagógiai rettentõ nagy csalódás. Hogy én, aki iskolában gyerekeknek a tucatjaival tudtam bánni, a sajátommal képtelen vagyok. Egy tehetségesnek kikiáltott gyerek, aki ott tart, hogy a bukás határán.

Telefonáló: - Szinte semmi. Az én mércéim szerint szinte semmi.

Telefonáló: - Hát hogy lehet ilyenekbe, hogy mondjuk nem hajlandó fogat mosni, nem hajlandó az orvoshoz menni, hiába lenne beteg. Az orvos is azt mondja, hogy hát õ nem tud vele mit kezdeni, ha õ ilyen, akkor szenvedjen.

Telefonáló: - Hát mi a jó abban, hogy megszületik egy tehetséges gyerek. Nyolcadikban még fizikai megyei versenyen elsõ, most ott tart, hogy kettese van fizikából. Hát szóval egyszerûen az, hogy õ nem fogja föl az életet. Hogy nem fogja föl, hogy így se továbbtanulni nem lesz képes, se apja nincsen, se senkije nincsen. Egyedül én és aztán kaput és vége.

Telefonáló: - Én mindenre megadnám neki a lehetõséget. Az elõrelépéshez. De õ hátrafelé kotorta magát, mint a rák. Nincs kötelességérzete, mint az osztályfõnöke mondja, abszolút semmi. Az osztályfõnökétõl az embernek hallani egy ilyet, hogy a tudása például egy nagy nulla. És fölment jelessel a gimnáziumba. Én a sport által is ezt tanultam, hogy gyõzd le minden nap szinte önmagad. És a másik, hogy a kapott tehetségeinket kötelezõ hogy kamatoztassuk, önmagunk és a társaink érdekében. Én a felelõtlenséget világéletemben maximálisan megvetettem. Hát önmagával szemben legyen legalább felelõsség benne. Na most akkor ezek, ezek miért baj, hogy én az egész életemet úgy éltem le, hogy én mindig azt mondtam, hogy követelek tõled, mert tisztellek.

Telefonáló: - Nem, amire képes volt, csak olyat.

Telefonáló: - Na de hát attól még mozogni annyi, hogy kerékpározni. Nem azt mondtam, hogy aktív sportoló legyen mint én, nem. De azt, hogy egy egészséges munkára szüksége lenne, nem az hogy görbe háttal és testalkattal éljen állandó betegségben. Semmi nincs benne jó. Hát ha én úgy érzem, hogy nihil, hát szerintem okvetlenül egy pedagógiai csõd és ez az övé. Hát éntõlem nem ezt a példát látta, mert én ilyennel nem tudok azonosulni.

Vekerdy Tamás: - Egy nehéz probléma. Nem tudtuk meg persze, hogy hol van az apa, mióta váltak el, mióta nevel egyedül. Egyedül nevelõ anyának lenni egy tizenhét éves gyerek mellett eleve nehéz szokott lenni, hiszen a kamaszkor nagyon nehéz sokszor és ez egyedül nehezebb. A másik pedig az, hogy a pedagógusok, hogy egy egyedül nevelõ pedagógus mama bizonyos értelemben hátrányos helyzetben van, mert nemcsak, hogy õ lesz türelmetlenebb, aki egész napját vagyis napjának tetemes részét gyerekek közt tölti és mire hazamegy a saját gyerekéhez, ebbe kifárad és türelmetlenebb, hanem a gyerekben is egy mérhetetlen, nem is tudom mi mondjak, féltékenység él tudatosan vagy tudattalanul, hogy az én anyám állandóan más gyerekekkel foglalkozik, miközben én itthon kell hogy felgyújtsam a televíziót, merthogy most is ugye iskolai értekezleten van. Egyébként az, hogy a tizenhét éves fiú azt mondja, hogy az õ személyiségi jogaiba nincs joga beleavatkozni senkinek, õ se avatkozik bele a tanáréba, teljesen korrekt, felnõtt, ifjú kamasz szöveg. A mama többször elmondta, hogy semmi nincs benne jó, nihil, csakis õ tehet róla stb.

Vekerdy Tamás: - Azt hallottuk, hogy folyton csak ül, szerel, összerak, forraszt. Hát én el tudok képzelni egy olyan apát vagy esetleg anyát is, aki azt mondja az én fiam, hát az órákig képes ülni, szerelni, kitartóan összerak, forraszt, épít, fantasztikus, ez egy erény. Õ nem úgy gondolkozik, ahogy a mama, bizonyos dolgokról másképp gondolkozik. Igen, nagyon igaza volt a kolléganõnek, az ellenállás formái ezek részben, amiket õ felmutat. Van azonban egy aggasztó mozzanat. Ha jelessel megyek fel a gimnáziumba és a gimnáziumban most kettesekig romlottam le, tehát egy gyors teljesítményromlás. Ezt, egyértelmûen azt kell mondjuk neurotikus tünetnek kell értékelnünk és ez esetben, különösen a tehetséges, az értelmes gyereknek feltétlenül, bár ezt Magyarországon nehezen hiszik el, segítségre, pszichológiai segítségre van szüksége. Lélekvezetõre, ha tetszik vagy mint régen mondták, bölcs rabbira, lelkiatyára, tehát valakire, aki ott szokott volt lenni az emberi kultúra elmúlt évszázadaiban és évezredeiben, pontosan az ifjú mellett. Pontosan egy olyan ifjú mellett, ahol nincs is apa. Most, hogy õ nem lesz hajlandó elmenni a pszichológushoz. Lehet, de ebben nem vagyok egész biztos. Itt egy állandó szembenállás van, amit a mama is átél, együtt játszik és élez.

Vekerdy Tamás: - Hát nem tudom, hogy az édesanya még ha pedagógus is, sokat tanult-e errõl? Én úgy gondolom hogy nem. Hiába mûködött nálunk Karácsony Sándor és sokan mások. Végül is a

Vekerdy Tamás: - Igen, tehát a szovjet pedagógiát tanultuk. Megtanultuk, hogy milyen legyen a szocialista ember. Tizenhat pontban összefoglalva. Nyolcadik pont, rendszeresen olvassa a faliújságot. Tehát nem azt tanultuk meg, hogy milyen egy gyerek, hanem hogy milyenné kell faragni az alattvalót és nem az állampolgárt.

Vekerdy Tamás: - Természetesen, vörösre mázolt herbártiánizmus. Herbárt mindig sokkal jobb volt mint a herbártiánisták egyébként. Azért tudhatnánk, az elõbb emlegetett Karácsony Sándortól vagy bárki mástól, hogy a ifjú örök vitázó, örök kételkedõ, örök szembenálló.

Vekerdi Tamás: - Úgy van. Ez életkori sajátossága és ezt ki kéne bírni bizonyos értelemben.

Vekerdy Tamás: - Csak külsõ segítséggel szerintem, legyen az egy osztályfõnök vagy valóban egy pszichológus, ahova netán a gyerek magától megy el vagy egy barátja viszi el, ahol a nevét se kell megmondani. A mama azzal vezette be a telefonbeszélgetést, hogy kérem mi változik, ha én megkérdezek valamit. Szkepszisét jelentette be, hogy semmi nem változik, ha megkérdez minket vagy megkérdezi a gyerek tanárait. Valóban. Ettõl hogy megkérdez és mi mondunk valamit, semmi nem változik. Változás ott remélhetõ, ahol a kérdezõ ember tulajdonképpen a saját ihletéhez keres megerõsítést. Azok a szülõk, mamák, nagymamák, papák kaphatnak valamit egy ilyen mûsortól vagy pedagógusok, akik valamit sejtenek és most megerõsítéshez jutnak. Ha valaki azt hallja, hogy megint milyen marhaságot mondtak, megint ellenem beszélnek, világos hogy ott semmi nem fog változni.

Mv.: - Thomas Gordon - A szülõ eredményesség tanulása címû könyvébõl

Félõ, hogy sokan megijednek attól a gondolattól, hogy nem a gyerekeiknek, hanem nekik maguknak kellene talán megváltozniuk. Mennyivel könnyebb elfogadni a gyerek megváltoztatásának vagy a környezet módosításának gondolatát, mint azt, hogy magunkon változtassunk valamit. Az emberek sokkal inkább úgy tekintenek a szülõségre, mint ami a gyerekek fejlõdésével függ össze és kevesen gondolnak magának a felnõttnek a fejlõdésére. Nevelni tulajdonképpen növelnit jelent. De ez kihat a szülõre is. A problémás gyerek mellett többnyire ott van a problémás szülõ is és a problémás kapcsolat is kettõjük között, még ha errõl keveset hallani is. Minden szülõ tudja, hogy különbözõ kapcsolataiban, például a házastársával, a barátaival, a rokonokkal, fõnökkel s beosztottakkal idõnként neki magának kell változni ahhoz, hogy súlyos konfliktusokat elkerülhessen vagy hogy ne fusson zátonyra a kapcsolat. Mindannyian emlékszünk olyan esetre, amikor saját hozzáállásunkat, szemléletünket módosítottuk és így tudtuk elfogadni a másik ember magatartását. Lehet hogy barátunk állandó elkésése idegesített kezdetben, de sok év alatt ez elfogadássá szelídült és ma már csak nevetünk rajta. Nem az õ magatartása változott meg, hanem a saját hozzáállásunk az õ viselkedéséhez. Mi alkalmazkodtunk, mi változtunk. Bölcs dolog ráébredni, hogy önmagunk elfogadóbbá válásával lényegesen csökkenthetjük az olyan viselkedések számát, amelyek zavarnának. És ez nem is olyan nehéz, mint ahogy tûnik. A legtöbb szülõ például sokkal elfogadóbbá válik az elsõ gyerek után. Sõt, még a második és a harmadik után is van javulás. Minden tapasztalat a gyerekekkel vagy akár mások tapasztalatainak a megismerése is jócskán változtathat saját szemléletünkön.

Mv.: - Holnapi mûsorunk tartalmából - Varázsereje mindenkinek van, de néha elfogy - Igazság, hazugság - Fantáziajátékok átrajzolt valósága

Bemondó: - A mûsort Mohácsi Edit, Pásztor Magdolna és Horváth Ida készítette.