- Kovács Éva pszichológus: Én azt gondolom, hogy régen sokkal inkább mûködtek ezek az ilyen informális csatornák. Tehát a szomszédsági viszony, a baráti viszony, tehát az emberek sokkal inkább találtak egymás között kapcsolódási pontot. De ma mindenki rohan és ugye egyszerûen nincs is idõnk egymásra, nincs idõnk arra, hogy meghallgassuk a másikat, vagy hogy bennünket meghallgassanak. Tehát hogy válságtünet-e, ezt nem tudom, ez egy új korszak szerintem. Én azt gondolom, hogy minden válság, ha válságnak tituláljuk, vagy minden krízis azért magában hordja a fejlõdési lehetõséget is, tehát lehet, hogy ez tényleg egy új korszak és erre kell berendezkedni, de ez egy csomó minden pozitívumot is hoz magával. Tehát például azt, hogy az emberek megállnak a saját lábukon, hogy felnõttként tudnak viselkedni bizonyos helyzetekben és ott sokkal önállóbban tudnak létezni a világban.

K.É.: - Én szerintem nem, nem ellentmondás, merthogy nem mindenki igényel külsõ segítséget egyrészt. Nyilvánvalóan, hogy azok élnek meg jobban, akik nem igényelnek külsõ segítséget az életük viteléhez. A másik, hogy szakembert kérünk segítségül, azért az egy jó dolog, azért az jó dolog.

K.É.: - Tehát hogy régen azért mondjuk, ha a pszichológiában gondolkodunk, nagyon kevesen merték felvállalni azt, hogy nekik esetleg pszichológusra lenne szükségük ahhoz, hogy az életüket egy picit rendezzék. Ma már ez nem egy ilyen stigma, hogyha valaki elmegy pszichológushoz, úgyhogy én azt gondolom, hogy azért az egy jó dolog, hogy merünk kérni és elfogadni segítséget szakembertõl is.

K.É.: - Nemi különbség, de ez inkább a szocializációból fakad, merthogy a férfiakat azért arra nevelték, hogy nem lehetnek betegek, nem lehetnek gyengék, nem árulhatják el az érzéseiket. A nõk sokkal inkább, ugye a bal félteke mûködés következtében is sokkal érzelemdúsabb lények vagyunk mi, meg merjük mutatni az érzéseinket, érzelmeinket, akár a nehézségeinket, problémáinkat is, az egészségügy területén ugyanez van. Tehát, hogy egy férfi, amikor elmegy orvoshoz, akkor már lehet, hogy túl késõ, míg a nõ, sok vizsgálat ezt mutatja, hogy nagyon jobban orvoshoz járnak, jobban beszedik, jobban igényelnek pszichológiai segítséget. Tehát nemi különbség.

- Toxoplazma fertõzésem volt még korábban, kismama voltam és megígértem, hogy fogok szólni, hogyha valami történik. Hát úgy volt, hogy júliusra várjuk a kisbabát és végül is megszületett 24 hétre úgy, hogy csak azért telefonáltam, hogy ne várják majd akkor a hívásomat, mert sajnos nem maradt meg a terhességem. Úgyhogy ez nagyon furcsa volt és borzasztóan felzaklatta az egész családot. Nekem megindult úgy a szülés, hogy már nem tudták semmivel se leállítani, tehát hiába adták nekem ezeket az ilyen fájástevékenység leállító injekciókat, annak ellenére négy ujjnyira kitágultam órák alatt. Úgyhogy mondjuk nem elsõ baba volt, tehát gondolom emiatt is jobban tágultam és végül is mondta az orvos, hogy nincs értelme, mert a gyerek burokkal együtt fog megszületni, hogyha nem repeszti meg.

- Én elmentem hozzá a férjemmel ez után, ami velünk történt és nem mondott nekünk semmit. Semmit az égvilágon, úgyhogy nekem ez olyan furcsa volt, én azt gondoltam, hogy majd valamit fog kérdezni, vagy én nem tudom, szóval ez a beszélgetés valahogy megindul, de nem indult el egyáltalán. Lehet, hogy nem voltunk egymásnak szimpatikusak, nem tudom.

- Hát nem tudom, szóval én fogalmam sincs, soha életemben nem voltam még elõtte pszichológusnál, de én azt gondoltam, hogy ez úgy történik, hogy ezt a pszichológus indítja el, ezt a beszélgetést.

- Én nem tudom, úgyhogy én most nagyon mérges vagyok emiatt is, mert én a férjemet szerettem volna, mert úgy látom, hogy õt ez nagyon megviselte. Engem is, csak én nem érzek magamon semmit, én úgy érzem, szóval én még lelkiismeretfurdalásom is van, hogy nem érzem igazán ezt a tragédiát, hanem belevetem magam és végül is itt van a kisfiúnk, aki 2 éves, vele rengeteget lehet foglalkozni. Én végül is, amikor itt az éjszaka folyamán, este lettem rosszul és reggelre született meg a baba, én az éjszaka folyamán sokáig reménykedtem abban, hogy nem lesz ennek ilyen vége. De utána, amikor már beletörõdtem, akkor, akkor nem néztem meg. Hát mondjuk szerintem egy 24 hetes gyereket nem is érdemes, szóval nem hiszem, hogy azt kellett volna látni. Azt se kérdeztem meg én, hogy fiú volt-e, vagy lány. A férjem megkérdezte, mert õ mondta, hogy õ viszont annyira nem tud kötõdni ehhez a gyerekhez így, hogy neki meg tudni róla valamit. Mert azért így, szóval neki nem volt még olyan kontaktusa, mert hát januárban megmozdult már, de olyan nagyon még õk nem nõttek össze.

- Én nem tudom. Én nem tudom. Én nem tudom, mert én direkt nem is kérdeztem meg, mert én viszont nem szeretném tudni.

Én mondtam az orvosnak, hogyha van valami tanulság, amit le lehet vonni ebbõl, akkor mondja meg, egyébként ne mondjon semmit róla, mert én nem szeretnék ilyen rossz álmokat. Úgyhogy én így próbáltam meg védekezni, hogy minél kevesebbet tudni róla.

- Békési Bea pszichológus: - Errõl nagyon fontos beszélni, mert hogy valóban nincs kultúrája még nálunk a pszichológushoz fordulásnak, nem is tudják az emberek, hogy milyen esetben lehet pszichológushoz fordulni, illetve milyen segítséget lehet várni a pszichológustól. A pszichológus általában úgy jelenik meg az ember fejében vagy hasonlóan, mint egy orvos, akihez elmegyünk, elmondjuk, hogy mi a bajunk és orvoslást kapunk valamilyen módon, pedig ez más helyzet, alapvetõen más helyzet. Ha az orvosi helyzetet tekintjük modellnek ugye az arról szól, hogy elmegyek, odanyújtom a sebet, ami a kezemen van vagy a gyomromban van vagy máshol és azt mondom, hogy ez a baj, el tudom mondani, mikor kezdõdött és mit érzek, mindenféle információt tudok nyújtani a bajomról és a tüneteimrõl az orvosnak és utána jön az orvos, aki azt mondja, hogy ezt és ezt kell csinálni, bekenni, beszedni, stb. Mintha a pszichológustól is ezt várnák, pedig a pszichológus alapvetõen mást tud nyújtani. A pszichológushoz elmegyek és elmondom a tüneteimet, de amiben különbözik a helyzet, az az orvoslás vagy gyógyulás, vagy gyógyítás folyamata, mert amíg az orvos megnézi és megmondja a gyógymódot, addig a pszichológusnál jelenlévõ páciensnek önmagának is jelen kell lennie, önmagának is meg kell néznie azt a sebet, bele kell piszkálni, hogyha arról van szó. Tehát nem az orvosé a gyógyítás feladata egyedül, hanem a gyógyulni vágyó ember kapacitásától függ az, hogy õ meddig tud elmenni, mennyire tud konfrontálódni az õ fájdalmaival, sebeivel és így tovább. A pszichológus pedig úgy van jelen, analitikus irodalomban olvasható ez a hasonlót, hogy mint egy konténer. Tehát õ egy tág teret biztosít és egy biztonságos teret biztosít ehhez a belsõ lélektani munkához.

B.B.: - Hát hogy ez hogyan valósul meg konkrétan, ez nyilván a pszichológus módszerértõl is függ.

B.B.: - Hát tulajdonképpen arról van szó, hogy a pszichológus attitûdje, az pont az, hogy egy terepet biztosít ahhoz, egy lélektani terepet biztosít ahhoz, hogy én dolgozni tudjak az érzéseimmel. És meg fogod kérdezni, hogy mi az, hogy dolgozni az érzéseimmel, amire megint nagyon nehéz válaszolni. De hogy a pszichológusnak a szerepe nem az, hogy kérdéseket tegyen föl, mint amikor egy nyomtatványt töltenek ki. Szerepe persze az is, hogy kérdéseket tegyen föl, de a kérdések itt elsõsorban azt segítik, hogy én befelé tudjak haladni, hogy én meg tudjam találni a saját megoldásaimat egy-egy adott problémára.

B.B.: - Ezt sem mondanám, mert lehet a pszichológusnak tanácsadó funkciója is bizonyos esetekben. Lehet támogató szerepben is bizonyos esetekben. Szupportív terápiának hívják az ilyen terápiákat, amikor támogatóként van jelen egy-egy nehéz élethelyzetben vagy kritikus életszakaszban. A harmadik lehetõség, amikor egy-egy érzelmi probléma feldolgozása az együttlétnek a célja. Ez egy tipikus pszichológusi szerep, pszichoterápiás helyzetben együtt lenni a másik emberrel és ebben pedig a pszichológus valóban keveset beszél, viszont sokat figyel, hallgat, tehát nem aktív, hanem abban segít, hogy én el tudjak indulni, hogy el tudjam mondani elõször is, hogy mi a problémám, hogy megfogalmazzak érzéseket, hogy közelébe tudjak jutni a problémáim gyökerének és aztán pedig a megoldás bennem rejlõ lehetõségeinek.

B.B.: - Én nem tudom, hogy mit szeretett volna, tehát jó esetben egy ilyen helyzetben mindenképpen megbeszélésre kerül az, hogy mit is szeretne a másik. Tanácsadásra van szüksége vagy érzelmi feldolgozásra? Ebbõl a példából nekem az hiányzik, a konkrét helyzetbõl is, hogy mintha nem került volna megbeszélésre, hogy ki, mit akar. Az én gyakorlatomban eltelik egy-két óra azzal, hogy körüljárjuk a problémát, mirõl is van szó, milyen megoldásokra gondol, mi a kapacitása, mit szeretne, mit tud ebben a helyzetben, milyen erõket tud mozgósítani.

B.B.: - Tekintve, hogy ez egy közös történet az õ életükben, amit egymás mellett élve kell, hogy feldolgozzanak, nem árt, hogyha tudnak arról, hogy kiben, mi zajlik és hogyan zajlik. Tehát önmagában az, hogy együtt mentek el, én azt gondolom, hogy ez teljesen rendben van. Ebben a mozzanatban az is benne van, hogy õk valóban együtt csinálták végig az egész ügyet, közös gyerekükrõl van szó és közösen kell a végére járni, amelyen a közös úton belül nyilván megvan mindegyikõjüknek a maga útja, de hogy nap, mint nap ezzel szembe kerülhetnek a másik reagálásával. És hogyha õk ezt, ezen az úton együtt tudnak továbbmenni, akkor ez abban segíthet, hogy tiszteletben tudja tartani a másik hallgatásait, aktivitását, a másfajta megoldási módot.

B.B.: - Persze, hogy ugyanannak a dolognak a végére járni, ahhoz különbözõ út vezet. És hogy ezt tiszteletben kell tartani, ahányan vagyunk, annyiféleképpen éljük az életünket és annyiféle megoldást tudunk találni, akár egy ugyanolyan dologra is. És hogy ez az élettörténetet nézve abszolút megérthetõ. Úgyhogy fontos tudni arról, hogy sokféle lehetõség van, más szempontok lehetnek kinek-kinek az életében és hogy mindenki a megoldás felé igyekszik.

- Három gyermekem van 21, 17 és 15 évesek lesznek, logopédusként dolgoztam tíz évig és most a férjem vállalkozásában dolgozom, segítek neki.

- Nekem két gyerekem van egy 10 éves lányom és egy 7 éves kisfiam, én brókercégeknél dolgoztam szülés elõtt, utána szintén oda mentem vissza. Álláshirdetéseket néztem, mert felmerült bennem a változtatásnak a szükségessége és ott találtam a hirdetést.

- Nekem szintén két gyermekem van, 7 és féléves kislányom és egy 4 éves kisfiam. Alapvetõen vendéglátóipari fõiskolai szakképesítésem van, diplomám van és hát ezen kívül egyébként nagyon sok minden másban dolgoztam, más területen, nyomdaiparban, reklám, ajándékok kereskedésével, telefonközpontok terjesztésével, szóval nagyon sok mindennel foglalkoztam.

Andrea: - Igen és ezt még mindig folytatom, ezt a keresést.

- Hát írásmintát kértek, egy levelet kellett írni, önéletrajzot és hát kérdésekre kellett válaszolni, egy adatlapon és egy személyiségvizsgáló tesztet töltöttünk ki, ami a munkába álláshoz segít.

- Aztán két-három hét múlva visszamentem és elmondták a vizsgálat eredményét, hogy...

- Hát nagyon jókat. Igazolta a pályaválasztásomat, az eredetit és hát azt javasolták, hogy ebben az irányban próbáljam tovább.

- Így van.

- Hát engem annyit lepett meg, mivel hasonló dologban azelõtt nem vettem részt, hogy mennyire pontosan és mélyen megismerik az embert ezek a pszichológusok és rendkívül meglepõ volt az, hogy milyen pontosan ismernek olyan részleteket az embernek a személyiségébõl, amirõl azt hiszi, hogy mások elõtt rejtve maradhat. De valószínûleg pont az a cél is, hogy az embernek a visszacsatolás által egy önbizalmat próbáljon adni akkor is, hogyha ezt esetleg egy kicsit megingatták az elmúlt idõben valamilyen más körülmények és jó az, hogy ez úgy jön vissza, hogy az ember tényleg ráismer saját magára és hogy kierõsítik, megerõsítik azokat a pozitív vonásokat, amiket tényleg az ember saját magában is értékel. Nagyon sokat is beszélgettünk utána a pszichológus hölggyel és azt hiszem, hogy rajtam van most a sor, hogy azok közül, amik tulajdonképpen szinte mind megfelelnének az én egyéniségemnek, azok közül még mi az, amit találok és amihez tényleg kedvem is van. Én azt hiszem, hogy most már én is abban a fázisban vagyok, hogy nem feltétlenül szeretnék valamiket csinálni, hanem mondjuk talán szerencsés helyzetben vagyok, hogy nekem van idõm, mert nem szorít a pénz, mert jó körülmények között élünk és ezért talán tudok még egy pár hónapot arra fordítani, hogy azt fajta területet, vagy azt a munkát megkeressem, ami tényleg örömet is okoz.

- Hát valami, valószínûleg valami zenével kapcsolatos dolgot szeretnék.

- Igen, de nem azért, mert még én is szerettem mûvelni, zongoráztam, énekeltem, énekkarban, stb. de valahogy úgy alakult a pályám, hogy nem tudtam magam elég sokáig, vagy továbbképezni és hát az ember nem szakadhat ezerfelé és egy másik irányba mentem és ezt azóta nagyon sajnálom. Viszont úgy megpróbálnék esetleg zenével kapcsolatban, hogy másoknak a menedzselésével, esetleg zenei rendezvények szervezésével, tehát valahogy úgy a zenéhez közel kerülni, hogyha nem is én mûvelem, de sokat legyek vele kapcsolatban.

- Hát igazából nekem a végsõ következtetés az volt, hogy inkább valamilyen humánpolitikai területre kellene mennem, merthogy nem igazán a pénzvilág az én világom, amit hát valahol sejtek én magamról. Csak mondjuk engem éppen az szorít, hogy mivel én elváltam és egyedül nevelem a gyerekeket, tehát én nem nagyon adhatok magamnak hónapokat arra, hogy válogassak, hanem csinálom ezt és legfeljebb keresem közben a lehetõséget, hogy hogyan lehetne valamiképpen váltani.

- Hát igen, megerõsített. Nem is gondoltam volna, hogy itt ennyire meg lehet engem ismerni, tehát gyakorlatilag tényleg az volt leírva, amit én is gondolok magamról, csak hosszabban és szebben voltam megfogalmazva.

- Azt mondták, hogy lehetséges, tehát hogy õk kapcsolatban állnak bizonyos cégekkel, akik esetleg állásokat ajánlhatnak. Mondjuk az én esetemben ez nem történt meg. De hát nem is ez volt az elsõdleges cél.

- Én azt hiszem, hogy ezt úgy teszik meg, hogyha az ember kéri, akkor továbbirányítják õt olyan céghez, vagy olyan emberekhez, akik aztán a megfelelõ területen találnak valamilyen állást. Viszont nálam az történt, hogy konkrétan viszont megneveztek intézményeket, ahol átképezhetem magam azokba az irányokba, mely nekem fekszik. Tehát ez, de ez konkrétan le volt írva, hogy melyek azok, amelyek ezt nyújtják ezt a képést.

- Igen, ez nálam is így volt, hogy megadták azokat az iskolákat, vagy továbbtanulási lehetõségeket, amivel még bõvíthetném azokat az ismereteimet, vagy tudásomat, hogy tovább fejlesszem magam.

- Hát nálam biztos, hogy ez, énnálam a gyerekek. Hát három gyerek, ez nálam egy egész embert, energiát kívánó lét, viszont nagyok lettek a gyerekek, tehát felszabadultak az energiáim és végül is a férjem vállalkozása meg olyan értelemben nem köt le, hogy az nem az én agyamnak vagy a személyiségemnek megfelelõ, úgyhogy ezért kezdtem el én is keresgélni.

- Azt hiszem, hogy az mindenképpen igaz, hogy az embernek megváltozik sok tekintetben a személyisége, de azt hiszem, hogy ehhez gyakorlati okok is járulnak aztán, hogy az ember szeretne megfelelni több helyen. Leginkább szíve szerint a családjának élne, de hát egyrészt anyagilag nem teheti meg, ugye manapság az embereknek az nagyon nagy része. Másrészt még ha meg is próbálja, mert én mondtam, én megtehettem és meg is próbáltam azt, hogy esetleg csak ennek éljek, de nem igazából elégít ki, hogyha nem tehetek valamit másokért is és nemcsak a családomért. Tehát bizonyos szempontból az önmegvalósítás azt nem lehet, legalábbis én nálam nem lehetett eltiporni vagy elcsöndesíteni azt az igényt, hogy én valamit még tegyek, tehát hogy hasznos tagja legyek a társadalomnak.

- Én biztos vagyok benne, hogy fordulhatunk, hogyha gondunk van. De még azt sem tudom elképzelhetetlennek tartani, hogy nem tudnának valamilyen konkrét állást, hogyha az ember kétségbeesve mondjam, hogy most már teljesen kifulladtam és semmit nem találok.

- Hát elsõsorban természetesen a fiatal vagy akár már idõsebb édesanyáknak, akik valamilyen úton-módon elvesztették a fonalat. De ezen kívül szerintem bárki másnak, aki valamiért nem találja a helyét.

- A Fõnix program iránt érdeklõdõk a 201-5568 vagy a 201-5569-es számot hívhatják.