Vendég a háznál
2001. június. 15.
Kossuth rádió, 13.05
- Apák napján nagyapónak. Édes kedves nagyapókám,
apák napja van ma, Olyan jó, hogy apukámnak is van édesapja.
Reggel mikor felébredtem az jutott eszembe Apák
napján legyen autó mind a két kezemben. Egyik autót
neked vettem, oda lenn a boltban Te is sokat fáradoztál,
évek óta értem. Kimostad az autócskámat, fésülted a
........ Köszönöm, hogy olyan sokat ...... Úgy
hogy az én jó apámat fel nevelted nékem.
R.: - Ki találta ki ezt a verset?
- Én, a Kelner Kata, az Eszter meg az Ági.
R.: - Valójában van egy ilyen apák napi vers?
- Nincs. Kitaláltuk. Azért, mert volt egy ilyen nagymamás
vers, anyák napi és abból átköltöttük. Az, hogyha már van
anyák napja, akkor legalább az apukáknak is legyen egy jó
napjuk.
R.: - Nekik nincs jó napjuk?
- Azért van.
R.: - Volt már itt az óvodában apák napja?
- Szerintem volt.
- Szerintem még nem.
R.: - Most volt, vagy nem?
- Nem!
R.: - Ki találta ezt ki?
- Emese néni, meg Piroska néni.
R.: - Miért fontos, hogy legyen apák napja is?
- Õk is szeretnek és valamit kell nekik adni ezért.
R.: - Ma délután itt az óvodában milyen lesz az apák napja?
Ugyanolyan, mint az anyák napja?
- Nem.
- Szerintem sem, mert ez rövidebb lesz és az anyukáknak nem is
volt homokvár építõ verseny.
- Távolugró verseny is lesz, meg homokvár építés.
R.: - Jönnek az apukák és mit fognak csinálni? -, mondjátok
el.
- Meghallgatják a verseket, utána adunk nekik egy rajzot, amin
õk vannak és utána jönnek az ugróverseny, meg a homokvár építõ
verseny.
R.: - Amikor eljön majd az apukátok, ti mit fogtok velük csinálni?
- Nekem nem biztos, hogy eljön.
- Nekem nem jön el.
R.: - Miért nem tud eljönni a te édesapád?
- Hát, mert sok dolga van az én apukámnak.
R.: - És akkor hogyan fogod megünnepelni vele ezt a napot?
- Nem tudom.
R.: - Este, amikor hazamentek, mit csináltok majd együtt?
- Apukám megvacsorázik, és utána majd nézi az újságot,
mert mindig azt szokta csinálni délután.
R.: - És te nem fogsz odamenni hozzá, oda bújni, megcirógatni
és azt mondani, hogy nagyon szeretném, hogyha meghallgatnád ezt a
verset és elfogadnád ezt az ajándékot tõlem?
- Meg fogom mondani neki.
  
- Apák napja ünnep van és nagy-nagy szeretettel és várakozással
jöttünk ide az óvodába. Nagy meglepetésünkre nagy nyüzsgés
van, föl van díszítve az óvoda, tele ugrabugráló gyerekkel.
R.: - És természetesen édesapákkal.
- Tele van édesapákkal és néhány édesanyával is.
R.: - Hagyománya van ebben az óvodában, hogy az apák napját
megtartják, vagy rendhagyó módon most történik meg elõször?
- Én úgy tudom, hogy ez most történik meg elõször és reméljük,
hogy egy hagyományteremtõ rendezvény lesz a jövõben.
R.: - Én úgy láttam, hogy itt az édesapák sportolnak,
mozognak, futkároznak. Ez most ünnep, vagy egy akadályverseny?
- Egy nagy össznépi dzsembori ahogy látom, mindenkit kimozdítanak
a megszokott állóvízbõl, egy jó összejövetel.
R.: - Mit kell teljesíteni itt az édesapáknak?
- Nagy meglepetésemre rengeteg feladatot kellett teljesíteni.
Kaptunk egy leírást, amely tartalmazta mindazokat a feladatokat,
amelyeken végig kellett menni. Ilyenek voltak benne, mint célbadobálás,
amin mi már túl is vagyunk, aztán volt falovagolás.
R.: - Az mit jelent?
- Hát az egy nagyon mókás dolog. Mindenkinek a kicsije,
gyermeke, a hátára ûl az apukájának, láb közé kap egy jelképes
lovat és végig galoppozik egy kis területet vele, mindenki nagy
örömére persze.
R.: - Az édesapák ilyenkor nem szégyellik magukat? Nem rossz
ezeket a feladatokat megcsinálni, végig csinálni? Kinek a kedvéért,
miért csinálják meg?
- Szerintem semmi ciki nincs benne. Hát itt gyerekével együtt
van az ember, a gyereke elõtt pedig nem szégyell játszani, én így
gondolom. Így még jobban összekovácsolódik az óvoda társasága,
a gyerekek, a szülõk együtt vannak, megismerik egymást, együtt
örülnek egy bizonyos ünnepnek. Együtt mozgás, együtt sportolás,
együtt játék, én azt hiszem, hogy inkább az apákhoz talán ez
a mozgás az, ami jobban odaillik.
R.: - Mit profitált ebbõl az ünnepbõl? Mi az, ami hazavihetõ?
- Hát én úgy gondolom, hogy itt talán annyi lehet, hogy
megismeri az ember, hogy hogyan is élnek itt az óvodában a
gyerekek, mit csinálnak, milyen lehetõségeik vannak, milyen játékaik
vannak, tehát tulajdonképpen ezek a feladatok mind ilyesmik
voltak, amiket naponta, nap mint nap játszanak a gyerekek.
R.: - Érezte azt, hogy ez egy különleges nap, hogy ez egy más
nap? Ez az apák napja!
- Hát ez nagyon érzõdött, a gyereken mindenképpen érzõdött,
napok óta készül erre, olyan lelkesedéssel, és olyan lázzal várta
ezt az alkalmat, hogy az alvás is egy nyûg volt számára.
R.: - Otthon a családban is beszéltek errõl? Felesége azt
mondta például este, hogy boldog apák napját?
- Hát boldog apák napját, ilyet azért nem, de a napról magáról
beszéltünk és nagyon vártuk ezt az alkalmat. Nagyon kiváncsiak
voltunk rá, hogy ez milyen is lesz itt az óvodában, de nagyon
kellemes volt.
R.: - Amíg az óvodában el nem indult ez az ünnep, otthon a
családjukban szó volt-e errõl valaha is, hogy legyen apák napja
az anyák napja mellett?
- Nem merült föl otthon nálunk ez az apák napja dolog. Hát nálunk
mindennap gyereknap van tulajdonképpen, mert ugye õ van a központban.
R.: - És nem hiányzik az apák napja?
- Nem, azt hiszem nem hiányzik.
R.: - Miért nem?
- Nem hiányzik, mert ugye minden nap megkapom azt, amit szeretnék,
tehát a gyerektõl. Szeretet, az öröm, a boldogság, ezt látni
rajtuk és ez elég.
  
Én egy helikopterben rajzoltam le apát.
R.: - Miért pont helikopterben?
- Mert csak abba tudom.
R.: - De mért pont a helikopter jutott eszedbe?
- Hát, mert úgy gondoltam, hogy abban fog sikerülni és sikerült.
R.: - A te apukád milyen ember? Hogy néz ki? Mit csinál? Mit
szeret?
- Hát helikoptermérnök. Nagyon sok alkatrészt hozott haza
Szentendrérõl egy helikopter roncsból.
R.: - Mi a legjobb, amit apával lehet csinálni?
- Hát segíteni neki.
R.: - Miben szoktál?
- Szerelésben.
R.: - Apa, ha mérges akkor milyen?
- Hát egy picit bevörösödik és nagy taslikat ad.
R.: - És ilyenkor hogy rendezitek a dolgokat?
- Hát nehezen.
R.: - Ki megy kibékülni oda a másikhoz?
- Hát anya békítse le, mert amikor már nagyon sírunk, akkor
anya békítse le.
R.: - Amikor apa egy cseppet sem mérges, cseppet sem ideges,
hanem türelmes, és jó kedvû, humoros, akkor mit szokott veletek
csinálni?
- Megkérdezzük, hogy elbringázunk Szentendrére, vagy Lupára.
Lupán már voltunk egyébként és Szentendre elõtt is megálltunk.
R.: - Mi az a leghumorosabb dolog, amit apa veletek szokott csinálni?
- Hogy nagyon mérges.
R.: - Ez vicces, ez humoros? Én arra gondolok, hogy amit nagyon
szeretsz, amikor õ csinálja veletek.
- ......csikiz.
R.: - És sokszor szokott titeket csikizni?
- Nem nagyon, de a vízbe szoktunk nagyokat játszani apával.
  
- Mi férfiak
hajlunk az elvszerû megközelítésre. Német László egyenesen
Õrültek címet szánta elõször Égetõ Eszter címû regényének,
ahol a nõk mindig felépítenek, életteli jó dolgokat, s a férfiak
mindig tönkre teszik ezeket. Bennünk van egy ilyen, hogy
"de ha én megmondom", "de ha én kitûzöm",
tessék el kell szenvedni, meg kell csinálni. Sajnos ez így nem
hatékony. Sajnos be kell látnunk, hogy a nõi megközelítésmód
a hatékony, amely beleéli magát a másik ember életkorába,
helyzetébe, vágyaiba, szükségleteibe, és ahhoz igazítja
rugalmasan, amit õ szeretne és ki is tud hozni a gyerekbõl.
  
R.: - Neked öt gyermeked van. A feleségeddel együtt már
vagytok heten. Hányan vannak egy kosárlabda csapatban?
- Öten vannak a pályán és egyébként 12 ember írható be a
jegyzõkönyvbe.
R.: - Jó hát akkor ti bõven kitesztek egy pályán lévõ kosárlabda
csapatot. Hogy lehet összeszervezni ezt a teamet, mert ha itt nem
mindenki tudja, hogy mi a dolga, akkor én azt gondolom, hogy nagyon
nagy káosz támad.
- Hát a fõ tervezõ ebben a dologban a feleségem, õ szervezi
össze a csapatot, mert hát õneki van több ideje erre, õ van
otthon a gyerekekkel, de tényleg tervszerûen meg van tervezve
minden perce a családnak, mert különben anarchia lenne, tehát
minden be van osztva tulajdonképpen.
R.: - Sok testvérpárnál láttam azt, fõleg ahol ketten voltak
testvérek, és két testvér között nagy volt a korkülönbség,
hogy a nagyobb nem szeretett együtt menni a kisebbel, mert azt
mondta, hogy kis pisis, most én megyek a barátaimmal, és csak hátráltat.
És a nagyobb lány azt mondta, hogy én most nem tudok menni fiúzni,
mert akkor jön a kis tesóm is, nem azt a mozit tudom megnézni
vele, amit egyedül néznék. Nálatok ilyen nincs?
- Ezek az úgy nevezett generációs különbségek nálunk nem léteznek,
tehát a 14 éves is tökéletesen jól eljátszik a négy évessel,
tehát nem tudom mennyiben egyedi ez a mi családunknál, de tényleg
fiú a lánnyal, a kicsi a naggyal nagyon szépen, egészségesen,
kultúráltan eljátszik. Spontánnak is tekinthetõ ez a dolog, de
azt hiszem, hogy egy ilyen szigorú rendezõi elv is van a dologban,
aki én vagyok ........ a papa. Ebben a gyerekek felé irányuló
szeretõ szigorban abszolút enyém az irányító szerep és azt
hiszem elég szigorú is vagyok, de úgy látom, hogy a gyerekeim
nem boldogtalanok ettõl a, hangsúlyozom szeretõ szigortól, tehát
a gyerek pontosan tudja a határait, tudja a falakat, hogy meddig
mehet el, és teljesen magabiztos, tehát amellett, hogy tudja a határait,
van fölöttük egy teljesen jól érzékelhetõ védõbúra is,
amit a gyerek érzékel, érez. Ez a búra a szeretet, a gondoskodás,
a rájuk fordított sok idõ és emellett van a szigor, tehát nem
egy ilyen kifele mutatott szigor, hogy a gyerekeimet pedánsnak és
tüftingnek lássák, hanem a gyerek boldogsága érdekében. Tudja
a határait, korlátait, és ami neki jár, azt megkapja a gyerek,
mind anyagiakban, mind pedig, hát mondom a legfontosabbnak a
szeretetet és a rájuk fordított idõt tartom.
R.: - Mit nevezel te szigornak? Nálad, vagy a ti családotokban
mi a szigorúság? Hogyan nyilvánul ez meg?
- A szigorúság nálam azt jelenti, hogy bizonyos erkölcsi
elvek alapján, bizonyos korlátokat támasztok a gyerekek felé és
gyakorlatilag a szigor az abban nyilvánul meg, hogy amit ki
mondok, azt be is tartatom a gyerekekkel. Nagyon keményen, precízen
rendrakástól, elpakolástól kezdve a köszönésig. Kisgyerek
korukban elsõdleges volt az, hogy mindenkinek szépen tudjanak köszönni.
Most már, hogy iskolába járnak, itt belépett az, hogy a tekintély,
tisztelet a tanár iránt, a felnõtt iránt, a másik embertársa,
tehát az iskolatársa iránt. Megnyilvánul a szigor, hogy hogy
beszélnek, tehát hogy mosdatlan szájjal nem beszélhetnek, és
tehát a fõ elv az az, hogy amit szeretnék, hogy megvalósítsanak,
azt naprakészen be is vasalom rajtuk. Ez a bevasalás szó tudom,
hogy a mai világban ez nem szimpatikus, de még egyszer azt szeretném
hangsúlyozni, hogy sem én, sem a környezetem nem látja
boldogtalannak ettõl a gyerekeimet. Mikor az ember be akar tartatni
valamit, akkor önmagával szemben is szigorúnak kell lennie, tehát
valami féle önfegyelmet igényel ez a felnõttõl is, hiszen akkor
milyen alapon követelné meg a gyerekektõl azt, hogy betartsák
azt, amit a szülõ, vagy a felnõtt, vagy akárki közvetít feléjük,
ilyen erkölcsi normákat.
R.: - Mit szoktál többet, büntetni, vagy jutalmazni?
- Ha nagyon muszáj, akkor meg szoktam õket büntetni. Jobb,
természetesen eredményesebbnek érzem én is, hogyha jutalmazhatom
õket. Itt a büntetés megnyilvánulhat abban, hogy amíg az adott
kérés nincsen végrehajtva, addig semmi egyéb más tevékenységet
nem csinálhat, tehát ez már egy fajta büntetés. Amíg az az ágy
nincs beágyazva, a könyv nincs elrakva, a ruha nincs eltéve, tehát
a büntetésnek ezt a fajtáját alkalmazom mondjuk a leggyakrabban.
De bizony, hogyha mondjuk éppen egymást veszélyeztetik, mert
olyan is van, hogy a kisgyereket akár az életükben veszélyeztetik,
akkor bizony, sajnos meg kell büntetni õket.
R.: - Hatásos, vagy inkább a jó szó hatásos?
- Egyformán hatásos mind a kettõ. Én azt hiszem, hogy egy-egy
ilyen kisebb fenyítés nem zárja ki azt, hogy szeretjük egymást,
sõt olyan jól esik utána megbocsátani egymásnak.
  
Szávai Géza író: - Én
amúgy is egy nagyon gyerekszeretõ környezetbõl származom, ugye
a Székelyföldrõl, ahol nagyapáink generációja, kilenc-tízen
voltak testvérek. Ott a gyerekhez valahogy úgy viszonyulnak, mint
mondjuk Japánban, ahogy viszonyulnak a gyerekekhez, tehát a gyerek
az valami szent. Vagy a közelebbrõl egy másik nációt, nemzetiséget
említsek ugye, szociológusok mondják, hogy a cigányok gyerek ...
viszonya egészen más, bensõségesebb és feltétlenebb
szeretettel viszonyulnak a gyerekeikhez, mint a mi szûkebb környezetünkben
élõ nemzetiségek, tehát én egy ilyen cigányszerû szerelmetes
papaként viszonyultam egyetlen gyerekemhez. És lévén, hogy épp
csak nem én fõztem, de én ilyen szabadabb idõbeosztással
rendelkezõ szerkesztõként otthon dolgoztam, a feleségem pedig
intenzíven tanított, tehát Eszterrel én voltam legtöbbet és az
számomra, annak rendje és módja szerint intellektuális élményt
jelentett egy kisgyermek tudatának a megnyilvánulása és én ezt
a szellemi élményt akartam, hogy úgy mondjam közzé tenni és másokat
is e szellemi élmény megszerzésére buzdítani.
R.: - Az ragadt meg a fejemben, hogy egy más kultúrában, mint
egy a miénk itt Budapesten, a gyereknevelés egy hallatlan férfias
dolog. A mi kultúránkban itt, itt a gyereknevelés a köztudatban
úgy él, hogy az egy nõies dolog, nevelni a gyereket, otthon
maradni vele, vigyázni rá, beszélgetni vele, játszani vele.
Szávai Géza író: - Ez így van!
R.: - Miért van ez?
Szávai Géza író: - Többféle magyarázata van. Van egy
abszolút általános magyarázata, mely szerint az erõ, meg egyáltalán
a biztonság ez egy ferfiúi attribútum, és azt ilyen természetesnek
fogadnám el, még a, hogy is szokták ezt mondani a nõi, nem
egyenjogúság, hanem a nõi túljogúságért harcoló hölgyek
manapság, ettõl függetlenül vannak olyan igazságok, amit megkerülni
nem lehet. Én még nem láttam 80 esztendõs balerinát és nem láttam
14 esztendõs folyamregényíró szerzõt. Tehát ezeket azért rögzíteni
kell, és ez meghatározza a cselekvéseink, a lehetõségeink körét.
Na most akkor, amikor valóban egy gyerek, aki annyi mindennek van
kitéve ebben a világban és védelemre szorul, megvédheti az édesanyja.
De nézzünk szét a világban, milyen annak a gyereknek, akit az édesanyja
véd meg, vagy milyen annak a gyereknek az önértékelése, akit az
édesapja, nem hogy véd, hanem odafigyelõ tekintete óv, vagy a
nagypapának és így tovább. Na most ezt nem úgy értettem, a
természeti közelségében, az élet túlságosan átideologizált
formái nélkül élõ emberek közösségében ez abszolút természetes.
Tehát nem azt mondom, hogy a férfi pisilteti a gyereket, az a
mama feladata, tehát a feladatok köre, a biológia által meghatározott,
ki nem kerülhetõ lehetõségek rendjén igenis döntõ, hiszen nem
a mama fogja emelgetni a köveket, hanem a papa, bárhol, Afrikában,
de New Yorkban is, úgy hogy ezt megkerülni nem lehet. Tehát aki
megemeli a követ, most ugye szimbolikusan, annak van picinke több
ereje, akkor ilyen egyszerû az élet, akkor ebbõl következõen
picivel több hatalma, picivel több tekintélye, neki ezzel jól
kell élnie, nem visszaélnie és ahogy ezt megteszi, az már önmagában
egy minta és egy rendszer ........ a gyerek belenéz. Tehát nem
azt mondom, hogy Japánban, vagy a Székelyföldön jaj de nagyon
neveli a férfi a gyerekét, nem! Óvó tekintete alatt nõnek, sorjáznak
fel a gyerekek és ez hihetetlenül fontos számára. Azt pedig
szociológusok írták le, hogy sérült felnött lesz az, akár
kislány, akár kisfiú, aki nem, hogy is mondjam, apa közelségében
szocializálódik és nevelkedik. Egyrészt anya nélkül nincs
gyerek, ugye, ezt tudjuk és ez számunkra borzasztóan egyértelmû,
de apa nélkül sem szabadna gyereknek lenni, mert akkor a kislánynak
a nõi identitása késõbben ennek hiányában sérülhet,a fiúnak
pedig a férfiúi identitása.
|