- Hát ez nálam úgy van, hogyha nekem megtetszik egy fiú, én az alapján választom ki, hogy a haja, a szeme, azért, hogy ad-e magára, meg hogy azért mégis, azért hogy néz ki, meg kedves-e vagy szépen, vagy csúnyán beszél, ez attól függ.

- Hát én nem mondanám azt, hogy utálatos vagyok vele, hanem, hát hogy mondjam, hát hogy például, hogyha ki mennek focizni, akkor ki megyek én is hozzájuk egy másik barátnõmmel.

- Hát egyik sem, mert persze, hogy ismerem, hát közel lakik, szinte szomszéd. Nem vihogunk, beszélgetünk, meg nézzük ahogy fociznak, meg ilyesmi.

- Hát utálom, mikor fociznak, mert ha úgy állnak akkor néha a barátnõmmel beállunk kapusnak és mindig összerugdosnak, meg kiközösítenek, hogy bénák vagyunk.

- Nem focipályára, utcára, mert mi is szomszédok vagyunk így három pár testvér és hát, amikor a fiúk lebeszélik, hogy hát most kimegyünk focizni, akkor a lányok, mi meg labdázni, meg beszélgetni, pletykálni, ilyesmit.

- Hát nem tudom, gondolom, mert ha úgy nézzük, akkor biztos, mert hát odanéz, meg ilyesmi, hát most ezt nem részletezném.

- Hát igen, általában. Nekem általában udvarolnak, hát különféle módon. Van amelyik rózsát ad, van amelyik meg elkezd kekeckedni, a másik egyfolytában néz.

- Hát attól függ melyik, mert mondjuk, aki egyfolytában néz, azt nem szeretem és nekem sem tetszik, úgy hogy inkább azt mondom, hogy hagyjál már békén, vagy valami hasonlót, hogy ne nézzen, hogy lássa, hogy nem tetszik nekem.

- Hát annak úgy csinálom, hogyha mondjuk, próbálok beszélgetni vele, vagy valami, hát általában aki tetszik, azt ismerem, úgy hogy próbálok közeledni, de nem túlzottan, hogy annyira lássa, hogy nekem annyira tetszik, hanem csak úgy visszakozva.

- Igen, körülbelül így.

- Nem, csak miután a fél iskola tájékoztatja, hogy mi a helyzet.

- Hát nem, nem szeretném a tudtára adni sehogy se. Legfeljebb egy valakinek elmondom aztán már kész az egész. Hát mert utána már holnap elmondja valakinek, az elmondja a legpletykásabbnak, aztán már az egész iskola tud róla a következõ nap.

- Hát biztos jobb lenne, csak hát nekem nincs hozzá bátorságom. Mindig eltervezem na most aztán, fú, elmondom neki, meg minden és aztán mikor már oda kerülne a sor, akkor inkább hátrálok.

- Nem, nem szeretném, nem, jobban érzem magam, hogyha azért még van ötven százalék esélyem.

- Hát igen, meg arra is, hogy egyáltalán tetszem-e annak a lánynak, aki nekem tetszik és hogyha megkérdezem és azt mondja, hogy nem, akkor már nulla esélyem van, és jobb az a hit, hogy azért még van valamennyi esélyem.

- Hát az a baj, hogy csak a nyolcadikosoknak, meg ilyenek akarnak velünk lenni, de nekem nem tetszenek egyáltalán ezek a lányok, és aki nekem tetszik, azzal még soha sem sikerült semmilyen kapcsolatot létesítenem.

- Szerintem ez nem lenne jó, mert meg kell tanulni a viselkedést a másik nemmel, tehát hogy tudjuk, hogy hogyan kell viszonyulni mondjuk egy fiúhoz, és hogyha csak lány osztályba járok, akkor nem, szóval teljesen furcsa lenne, hogyha mondjuk barátom lenne, nem is tudnám elképzelni, szóval fura lenne. Szerintem jók a koedukált osztályok.

- Testnevelés órán külön is vagyunk, szóval, mondjuk az jó, mert a fiúk tényleg gyorsabbak, meg erõsebbek, meg más érdekli õket, foci, hát most mi mit csináljunk ott, úgy hogy ennyibõl jobb szerintem, hogy a tornaórán külön vagyunk, az kell. Többi órán szerintem eléggé egy szinten vagyunk, az ott jó, akkor ....

- Vannak ilyen vizsgálatok, hogy mondjuk fizikához, meg matekhoz a fiúk jobban értenek, mert valahogy máshogy gondolkodnak, meg mit tudom én jobban köti, valami ilyesmi, hogy a jobb agyféltekét, a bal félteke a lányoknál sokkal erõsebb mint kéregtest köti össze, és hogy ezért a lányok kihasználják a bal féltekét, amely során az ilyen érzelmi dolgok sokkal erõsebbek náluk és hogy ez is, és a fiúk viszont inkább olyan a geometria, meg ezért van az, hogy például a Viki apukája is szerel, és az, mert úgy gondolkodik, hogy látja egyszerûen, hogyha azt a csavart berakja oda, akkor az ott így el lesz.

- Nem! Ez érdeklõdési körtõl függ, szóval kétlem, hogy ... például van egy-kettõ olyan osztálytársam, akit én nem tudom elképzelni, hogy fizikát lehetne itt magasabb szinten tanítani.

- Szerintem nem igaz, mert mellettem már évek óta a barátnõm ül és ugyanúgy beszélgetek vele is, nem kötelezõ azért más nemûnek lenni, hogy ne figyeljünk órán.

- Nekem van egy ismerõsöm, aki mesélt arról, hogy õ még olyan iskolába járt, ahol nem voltak koedukált osztályok és õ nem szerette, szóval merevnek találta, és nem, tehát sokkal jobb ez a szabadabb szellemû, fiúk lányok együtt.

- Nekem a nagymamám nõvérét apácazárdában nevelték és, hát õ nem tudom mennyire volt hasznos, de mondjuk neki annyi volt a szerencséje, hogy vidéken egy nagyon jó közösségben éltek és így nyaranta, meg ha jó idõ volt, így együtt jártak a fiúk lányok teniszezni, táncolni, ilyesmi, úgy hogy ott nagyon-nagyon jó volt a közösség, úgy hogy mindegy volt végül is, hogy nem koedukált az iskola, mert õk megtalálták egymást szabadidejükben és nem tiltották a fiúkat a lányoktól. Ez teljesen természetes volt, hogy a fiú jóban van a lánnyal és attól még nem szerelmesek, úgy hogy ...

- Hát nem tudom. Mondjuk érdekes lenne, az biztos, hogy harminc lány össze zárva egy órán, de hát nem tudom, szerintem ott ugyanúgy lennének rivalizálások, mert azért sok lány összezárva nem hiszem, hogy jó. Tehát a fiúk ilyen ellensúlyozzák a lányokat egy kicsit, azt hiszem.

- Talán ösztönzik. Szóval azért így a lányok akkor meg akarnak felelni a fiúk elvárásainak valahol, ugyanígy a fiúk is a lányoknak. Hát az úgy mégis más, hogy a fiú fiú elõtt nem tud valamit mutatni, a lány elõtt, akkor az kellemetlenebb sokszor ilyenkorban, úgy hogy szerintem ennyiben ösztönzõ végül is, hogyha koedukáltak az osztályok.

- Elsõ, másodikban a lányok és a fiúk eléggé külön vannak, és a lányok azt mondják, hogy fúj fiúk, a fiúk azt, hogy fúj lányok, és nem találkoznának, mert egyrészt nem lenne bátorságuk, másrészt nem ismernék egymást, és így tulajdonképpen kényszerítve vagyunk arra, hogy megismerjük egymást, de szerintem ez jó. Régen, mondjuk nem tudom, 20 éves korban ismerték meg egymást a lányok és a fiúk és szóval ott nem, egy házasság az nem biztos, hogy arról szólt, hogy õk szeretik egymást, hanem érdekbõl.

- Az egyik a harc, az bennünk van, és a gyerekekben benne van. Szerintem a fiú gyerekekben még benne van, és még ráadásul nem élhetik ki pozitívan, legfeljebb a sportban, de hát tudjuk, hogy mennyi sport van az iskolában, és csupa-csupa nõi nevelõ veszi õket körül, akik bármiféle versengést köztük azonnal a rosszaság tüneteként büntetnek. De az iskolákban, mint a kis palánták ott el vannak ültetve és a kislányok, akik jó, azok díjazva vannak, mert a nõi nevelõ ugye, a saját magatartás mintáját viszi tovább és ezt várja el. A fiúkban ez el van gyapálva, aki bármit, nekem persze mondjuk jó gyerekem van hozzá képest, de amelyikben egy elevenebb...

- Egy fiam van, igen.

- 9 éves.

- Szerintem is, az iskolák azok ezzel, szóval jó a koedukáció, mert nyilván persze ne legyenek elzárva a kortársaktól, a lányoktól, az ellentétes nemûtõl, de gyakorlatilag minden féle szempontból az értékelésben egyszerûen nem veszik tudomásul, a nõi tantestületi gárda azt, hogy másmilyen fázisban érnek, és azt követelik tõlük, amit a kislányok etalonmércéje fölállít. És hát ami elmondtam, szóval ez a harc dolog, ami persze, hát ez viszi elõre a világot, hát ez élteti, és akkor ez az elem, ez mint egy üldözendõ rossz.

- Tulajdonképpen én is, igen én is, csak néha nem merek ennyire messze menni, de általában van, hogy ezt gondolom.

Molnár D. József néprajzkutató: - Persze a bicska, a kard, a dárda, minden fegyver lényegében a férfiséget erõsíti benne, egyáltalán a fegyvernek a birtoklása. A fegyvernek a használata meg különösképpen. Mondom nagyon fontos az, hogy ........ harcra kerül a sor, õ tudja azt, hogy milyen szabályok vannak. A harc nem azért van, hogy a ............. a harc azért van, hogy a másikat megregulázzuk.

Molnár D. József néprajzkutató: - Meg, meg. Gyönyörû látni õket, ahogy megértik, mert a karddal is bökni nem lehet, vágni nem lehet, csak érinteni lehet a lándzsával is, és olyan nyilak vannak, olyan íjak vannak és olyan nyilak, amelyeket õk maguk készítenek, túl messze nem mennek és a nyíl végére tompítót teszünk, bodza fából és ezzel sérülés nem fordulhat elõ természetesen. Megértik és mindenkinek három élete van. Ha háromszor érinti az ellenség karddal, akkor ki kell állnia a játékból. Egyik alkalommal egy kisgyerek, óvodás korú kisgyerek, jött át a patakhídon a várvédõk közé, sírva jön oda hozzám .... Nem az fájt neki, hogy meghalt, hanem hogy nem segítheti a csapatát. Nem szólva arról, hogy ezek a harci játékok arra is jók, hogy minden alkalommal tudja az ember ki az, akit Zrínyi Miklósként viselkedik, de minden alkalommal meg tudja az ember azt is, hogy ki az, aki áruló, aki ha úgy adódik a csata, hogy az ellenfél van gyõztes helyzetben, akkor átszalad hozzájuk. Nagyon fontos ezt tudni a gyerekrõl, meg tudni a gyereknek is, mert legtöbbször az áruló az elárulja ......................

Molnár D. József néprajzkutató: - Ez a nevelésnek a legfontosabb eleme, hogy az ember olyan helyzetet teremtsen, hogy a gyerek maga jöjjön rá, hogy hibázott. A szülõ tapasztalhatja azt, amikor a gyerekét szidja és jogosan szidja valamiért, nem szívesen teszi. Nincs türelmünk ma már ahhoz, hogy megvárjuk, hogy a gyerek rájöjjön arra, hogy rosszat tett, rosszat cselekedett, és itt a harci játéknál bizony majdnem kivétel nélkül minden gyerek rájön, aki gyáva, a harcban árulóként viselkedik, hogy rosszat tett, és az óriási dolog, mikor õ maga jön rá, mert akkor ez alapja lehet annak, hogy megváltozzon.

Molnár D. József néprajzkutató: - Két szélsõ helyzetet említettem, Zrínyit meg az árulót, de kettõ között megszámlálhatatlan sok árnyalat van, ahány gyerek az, annyiféle személyiség. És nagyon jó, ha kicsi korában, gyerekkorában jön rá arra, hogy benne milyen hiányosságok vannak, benne mi az, ami túlteng, mert találkozunk néha olyan gyerekkel is, aki annak ellenére, ritkán fordul elõ, de annak ellenére, hogy tudja a szabályt, nagyobbat csap a másik gyereknek a kezére. Egyik alkalommal történt az, hogy természetesen mi felnõttek ott vagyunk, kiállítottam a harcból ezt a gyereket és oda ment az egyik fához, sírva fakadt, aztán megkérdeztem tõle, hogy az bánt, hogy kiállítottalak a harcból? Mire mondta, hogy nem, az bánt, hogy fájdalmat okoztam másnak.

Molnár D. József néprajzkutató: - A lányok eközben, hát asszonyi dolgot végeznek, mint ahogy minden kislány anyáskodik már, szeret sütni, fõzni, azok tényleg sütnek, fõznek. Minden táborban, majdnem minden táborban kenyeret dagasztanak, kenyeret sütnek és természetesen lángost is sütnek és fontos az, hogy a harcosokat, azokat ellássák élelemmel és ne akármilyen élelemmel lássák el. Ezen kívül számos párkeresõ játék van kicsi gyerekkorában is. A lány már társkeresõ játékokba tette magát, és készülnek a nagyobb lányok a avatására, mert minden táborban, olyan 14-15 éves lányokat mi nagylánnyá avatjuk, ahogy a fiúk megkapják a harci avatást. A nagyobb gyerekek azok rangot is kapnak természetesen, a vitézzé avatást, és a rangba való beavatást, ugye a lányokat nagylánnyá avatjuk régi szokások szerint, és öröm látni, hogy jórészt városi nagyobbacska lányok milyen örömmel teszik a rétesnyújtást, holott anyjuk nem tud rétest nyújtani, régen ugyanis nem mehetett férjhez az a lány, aki nem tudott tiszta húslevest fõzni és nem tudott rétest nyújtani. Aztán õk készítik el a ruhájukat. Az egész tábor alatt készülnek arra, hogy önmagukat öltöztessék majd a lányavatáshoz. Lányavatást is nagyon komolyan veszik. A nagy lányokat a kislányok mindig utánozzák. Anélkül, hogy külön szólni kéne nekik, õk maguk kérik azt, hogy csinálhassák õk is a körtáncot, az avató körtáncot például. Csinálhatják, csak az õ fejükön még nem lehet koszorú, mint ahogy a nagy lányokén van, õk a kezükbe fogják a koszorút, mint ahogy régen is tették ezt a kislányok.