- Ez a mai mûsorunk a 2179-ik. Csak azért említem ezt, mert igen-igen ritka, hogy úgy induljon egy adásunk, hogy a szerkesztõ megszólal. Tehát új idõszámítás kezdõdik. Jó napot kívánok Horváth Ida vagyok.

- Jó napot kívánok! R. M. vagyok, önöknek miért nincs hosszantartó mûsoruk, ami egy óráig tart? Biztos vagyok benne, hogy nagy igény van rá, mert hát a gyerekeinkrõl van szó.

Horváth Ida: - Szóval igen. Mától kezdve hosszabb ideig szól mûsorunk, napi 25 percben. És minden hétköznapot számolva, ez már majdnem heti egy óra többlet. Beleférünk így is a napjukba? Bízom benne. Tehát mától kezdve az egyórás hírek után egészen fél kettõig:

VENDÉG A HÁZNÁL - Gyerekekrõl felnõtteknek

- Ez egy döntés volt, ez nem áldozat volt. Volt egy kérdés, amikor az ember megkérdezi magától, hogy melyik a fontosabb? És akkor ehhez a döntéshez viszont következetesen ragaszkodni anélkül, hogy különösebben problémázna rajta az ember. Én végzettségem szerint építõmérnök vagyok, három hónapig dolgoztam, mert akkor szükséges volt a gyedhez és utána nem.

- Én úgy érzem, hogy nekem így is teljes az életem. Amikor a második gyerekünk volt pici, akkor én azért, hogy ne essek ki a szakmából, elvégeztem a szakmérnökit és gondolkoztam azon, hogy esetleg a harmadikig még visszamenni dolgozni. Kerestem is állást. A következõ volt a helyzet: nagyon tetszett az állás, amit találtam, a probléma az volt, hogy közölték velem, hogy a munkaidõ nyolctól ötig tart, tehát öt elõtt semmiképpen nem tudok hazajönni. Elszámoltam gyorsan, hogy akkor mire én hazaérek, hat óra után van, az óvoda az fél hatkor bezár, tehát ez már úgy helybõl. És ugye van valaki, aki vigyáz a két gyerekre? Mondtam, hogy persze, hát az édesanyám az természetesen, hazudtam már akkor is, és hogy nem akarunk harmadik gyereket. Mondtam, hogy hát dehogy, aztán hazajöttem és mondtam a férjemnek, hogy na látod! Nem is probléma az, hogy én elmenjek-e dolgozni vagy sem, mert úgyse vesznek föl így, úgyhogy ...

- Hát ilyen munkahelyre semmiképpen nem mennék.

- Hát rengeteg minden érdekes dolgot én itthon is csinálok, mialatt én itthon voltam a gyerekekkel, ez mondjuk a férjemnek is köszönhetõ. Négy évet jártam a Katolikus Teológiára ami fõiskolai szintû, tehát sosem éreztem azt, hogy most én itthon ülök és csak butulok. És szerintem ez nagyon sokat segített abban, hogy ne fájjon a szívem azért, hogy valami szellemi munkát nem tudok végezni. Végül is az hiányzik az embernek, hogy szellemi munkát végezzen. Most, hogyha elég ügyes az ember, akkor itthon is megtalálja ezeket a munkákat.

- Nem mondanám, hogy nem éreztem otthon magam, végül is már a második gyermek születése után is bizonyos rutinnal végeztem a dolgokat és hát nagyon szeretem a gyerekeket, minden percem az övék volt. Persze nagyon fárasztó is volt, én nem mondanám, hogy napi feszültségek voltak, inkább az állandó kialvatlanság, fáradtság, ami megviselt minket és esetleg emiatt voltak kisebb konfliktusaink a férjemmel. Mindegyik nagyon rossz alvó volt úgy 2-3 éves koráig, tehát éjszakánként többször föl kellett kelni, ez mondjuk elég fárasztó volt és megviselt minket fizikailag. De úgy érzem, hogy akkor se volt különösebb probléma velem, meg a gyerekeimmel való viszonyomban. Tehát sokat jártunk játszótérre, tehát mindent megtettem értük, sokat meséltem, játszottunk együtt. Tehát minden percem az övék volt, úgy érzem.

- Igen, én is úgy érzem, hogy ez volt a fõ problémám, nagyon szerettem a szakmámat és úgyhogy ezt is egy kicsit úgy éltem meg, hogy valamirõl le kellett mondanom a gyerekek kedvéért, de hát most már semmivel nem cserélném ezt az idõszakot el, ami akkor volt, amikor õk kicsik voltak és egymás után születtek a picurok.

- Azt szeretném kérdezni, hogy nekem van egy kislányom, 15 hónapos vagy 14 hónapos volt most, itthon vagyok vele. Volna egy lehetõségem, hogy elmenjek két hétre egy munkaügyben külföldre. A kislány nagyon bizalmas és teljesen jó barátságban van a papájával, sokat is vannak együtt, tehát én úgy gondolom, hogy az õ lelke teljesen rendben van. És az a kérdésem, hogy elképzelhetõ-e az, hogy ez a bizalom, amivel az emberek felé fordul azzal, hogy most két hétig engem nem lát, az megtörik. Tényleg attól félek, hogy ez a bizalom a többi emberek felé ez emiatt megtörjön.

Vekerdy Tamás pszichológus: - Sajnos a mamának pechje van, hogy engem talál itt a mikrofonnál, mert én csak azt tudom mondani, hogy bizonyára volnának engedékenyebb kollégák is, de nem is csak, mint szakember, mint szülõ is csak azt tudom mondani, hogy ne menjen el erre a két hétre. Nagyon sok ilyet láttam már, ahogy a mama megérkezik és a gyerek elbújik a papa mögé és nem akar odamenni hozzá. És nem akarja látni, ami önmagában még nem volna baj, mert ez késõbb feloldódik, de különbözõ tünetekkel kerültek már hozzám gyerekek, amiknek az eredeténél ezek a két hetek, egy hetek, három hetek is fellelhetõek voltak. Kóros szorulásoktól kezdve nagyon sok minden. Tehát én a régi konzervatív, bizonyára sokak szerint elavult felfogást vallom, tapasztalati alapon, hogyha egy mód van rá, 3 éves korig ne menjünk sehova. Maradjunk a gyerekkel, legföljebb a gyerekkel együtt menjünk valahova. Tehát én csak azt tudom tanácsolni, hogy mondjon le a mama errõl a két hétrõl és ne menjen el.

V.T.: - Igen, de az igazság kedvéért azt kell mondanom, hogy szerintem azzal az édesanyával is fognak történni dolgok, akinek meg se fordul a fejében

V.T.: - Vannak olyan családi feltevések, hogy ilyen kis korban még nem baj, majd késõbb nem megy, mert akkor már tudja. Ez nem igaz. Egyáltalán nem. Sokkal jobb olyankor elmenni, amikor a gyerek már keservesen sír, hogy én elmegyek, mint akkor, amikor még nem olyan nagy probléma. Mert most jobban traumatizálja, inkább okoz sérülést a gyerekben. Gondolom én. De egyébként itt a mama, ha én jól értettem, üzleti ügyben akar elmenni.

V.T.: - Még csak nem is mulatságból.

V.T.: - Igen, feltétlenül. Az ilyen áldozatok még azt is mondhatnám rejtélyes vagy mágikus módon még valahogy plusz kamatot, erõt, örömet is szoktak hozni egy család életében. Ezt nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de hát Goethetõl is tudjuk, hogy az eredmények csak áldozatokból születnek. Valamirõl le kell, sõt azt mondja, hogy lemondásból, ha valamit el akarunk érni, ahhoz csak lemondásokon keresztül vezet az út. Ez egy lemondás, ami gyümölcsözõ lesz majd a gyerek életében. Szerintem.

- Végül elmentem, lerövidült az út hat napra. Valójában arról volt szó, hogy egy tolmácsoltam Japánban, ami egészen fantasztikusan jó út volt abból a szempontból, hogy minden új volt és egy kicsit a mindennapi rutinból kilépve nekem egy fantasztikusan nagy élmény volt. Most még azt hiszem az nem derült ki teljesen a riportból, hogy a kislánynak a környezete nem változott, ugyanúgy ment a napi menetrendje, mint korábban, csak nem én voltam vele, hanem a papa legfõképpen, meg a nagyi. És az volt, hogy hazajöttem, késõ este értem haza, tehát aznap este már nem találkoztam vele és másnap reggel, amikor ébredt, akkor én mentem be hozzá és derült mosoly volt az arcán, azonnal bemutatta a kedvenc rókáját, amit minden reggel csinál, amikor megyünk hozzá, gyorsan megmutatja, hogy mi van az ágyban a kis környezetében és teljesen ugyanúgy folytatta a menetrendjét, mint elõtte. Tehát sem örömkitörés nem volt, se sírdogálás, semmi.

- Így van, igen.

- Nem, ugyanazt a menetrendet, tehát a papával amúgy is elég szigorúan követjük a Petrának a menetrendjét és mind a ketten, sokat is beszélünk errõl menetközben, hogy ez jó-e vagy sem és teljes egyetértésben csináljuk ezt így. A másik pedig, ami még én szerintem egy nagyon fontos dolog, hogy a mi családi kapcsolatainkban is egy nagyon jó hatású dolog volt egyrészt az, hogy én érezhettem azt, hogy nem vagyok hozzákötve egy ilyen nagyon más szerephez, mint amiben az ember korábban volt és én szerintem még a papának is nagyon jót tesz az, hogy egy kicsit, tehát az õ kapcsolatuknak is nagyon jót tesz az, hogyha csak együtt vannak és hogy van egy magánviláguk, ami a kettõjüké és nem állok ott a szigorú mama, aki nézi, hogy mindent jól csinálnak-e vagy sem és szépen tudják a kis magán dolgaikat csinálni. A nagyival való kapcsolatra szerintem ez ugyanúgy érvényes.

- Hát mindig telefonáltam és mindig megbeszéltük, hogy mi történt aznap. Arra odafigyeltünk, hogy ne beszéljek a Petrával telefonon, mivel ez volt az elsõ eset, hogy elmentem, így próbáltuk nem összezavarni ezekkel a dolgokkal.

- Mert még nem volt ilyen, tehát most volt elõször az, hogy én nem voltam ott.

- Ezért is telefonáltam, mert én aggódtam, hogy itt mi lehet, meghallgattuk a tanácsokat, beszéltünk errõl, de nem lett volna borzasztó nehéz lemondani, igazából azt hiszem az volt, hogy így nem láttuk akkora veszélynek ezt a dolgot az alapján, amilyen a Petra, meg ahogy gondolkoztunk ezen az egészen, hogy azt mondjuk, hogy ez a kockázat belefér. Én megkockáztatom, hogy ez igazából jó hatással volt az egész családnak az életére, mert azáltal, hogy nekem ez az élményem volt, tehát én nem tudom, én ki merem azt mondani, hogy én legalábbis és amennyire beszélgetek más anyukákkal, nagyon sok mindenki szembesül azzal az érzéssel, hogy valamelyest õneki fel kell áldozni a szabadságát, meg a magánvilágát a család oltárán vagy valami ilyesmi gondolatok. Hogyha egy ilyen kiegyensúlyozatlanság vagy egyenlõtlenség a családban fölmerül és a mama boldogtalanul otthon csapkodja a lábast, az nyilván a gyerekre is visszahat.

- Ez az érzés, ez sok mindenkiben szerintem megfogalmazódik. És azáltal, hogy nekem volt ez a lehetõségem, hogy el tudtam menni és fantasztikusan jól érezni magamat és érezni azt, hogy otthon van a család és hiányoznak és tényleg az volt, hogy már nagyon-nagy szeretettel jöttem haza és utána egyrészt mit tudom én hálás voltam az egész családomnak ezért, hogy ez nekem jött ez a lehetõség és ebben részt tudtam venni egyrészt. Másrészt meg sokkal kiegyensúlyozottabb ezáltal a kapcsolatunk is a gyerekkel, hogy nem azt érzem, hogy teljesen föl kell áldozni a világomat érte. Én azt látom a világban most, hogy nehéz a mamáknak ezzel az állandó otthonléttel, fõleg úgy, hogy nem tudnak sokszor elmozogni vagy nehezen tudnak olyat csinálni, amitõl õk, mint nõk jól érzik magukat és ami nagyon fontos szerintem egy hosszú távú kapcsolatban, hogy a papa mit tudom én 15 év múlva is úgy tudjon ránézni a mamára, hogy õ az én nõm, vagy nem tudom

- De nemcsak társam, tehát nemcsak az, akivel együtt dolgozom is akár, hanem mint férfi-nõ egyenlõen tudják egymást értékelni. Amiben nemcsak a fittség, ami szerepet játszik, hanem az agyi fittség is akár, vagy az agyi szinten a társnak maradnak egymásnak. És én úgy látom, úgy tapasztalom, hogy ez az egészen tradicionális család modell, ez ebben a világban, ez nem fenntartható, mert nagyon sokszor az történik és több ilyen is történik a környezetemben, hogy ebbõl a családmodellbõl egyszerûen az, vagy lehet, hogy ezt csak én látom így, egyszerûen elveszítik egymást, mint szellemi társ. A papa kint van a világban, esetleg talál egy másik embert, aki neki szellemi társa és törnek szét a családok sok esetben három gyerekkel úgy, hogy úgy nézett ki, hogy abszolút egymásnak való emberek.

- Igen, igen. És az a kérdés, ami ezzel kapcsolatban, tehát még egyszer úgy tudva, hogy Vekerdy ebbõl a szempontból konzervatív, hogy õ hogy látja viszont, mint hozzáértõ, hogy látja itt a család, mint családmodellnek az elmozdulását. Ha egyáltalán látszik valamilyen trend abból a szempontból, hogy mi az, ami egy fenntartható családi életnek a fontos paramétere ahhoz képest, hogy régen az volt, hogy a mama teremtsen békés meleg otthont és akkor a papa meg majd hozza haza a keresetet? És ami jó a gyerekeknek is meg a szülõknek is.

V.T.: - Mivel az ember bele van ragadva önmagába és saját elõítéleteibe, ezért attól félek, hogy nem adnék más tanácsot. De erre a beszélgetésre csak azt tudom mondani, hogy hála istennek, hogy ez így volt és mindenben igazat adok a mamának. Például abban, hogy egy kipihent anya, egy megszabadult anya utána a gyerek számára is sokkal hasznosabb. Teljesen igaza van és nagyszerû, hogy ez így történt. Talán az is jó, hogy a két hétbõl csak hat nap lett és az soha nem...

V.T.: - Én nem tudom, én örülök neki. Egyrészt örülök neki, merthogy õ ellentmondott nekem, ez a rendkívül rokonszenves és érveit nagyon értelmesen kifejtõ hölgy, mert ahol élet van, ott ellentmondás van, mondja Jung és ez teljesen igaza van, azt gondolom. Miközben ha legközelebb megkérdeznek engem, hogy elmenjen-e valaki, megint azt fogom mondani, hogy szerintem ne.

V.T.: - Mert én úgy gondolom, hogy természetes az, hogy száz esetbõl nyolcvan az, ami esetleg nekem van igazam, de lehet, hogy csak húsz, én ezt nem tudom. De hogy van olyan, amikor ez nem használ és árt és ennek a rizikóját talán nem vállalnám fel, de aki felvállalja, aki érzi, aki pontosabban tudja, hogy milyen az õ családi környezete, férje, édesanyja, vagy a férjének a mamája, milyen Petra, ez például rendkívül fontos volt, hogy azt mondta, hogy mit tudtuk, hogy amilyen Petra és amilyenek mi vagyunk, hát ez hihetetlen fontos, mert rendkívül sokfélék vagyunk. És ha egy anya tudja, hogy milyen Petra vagy sejti vagy ráérez, ez a legfontosabb, ami egyáltalán lehetséges. És valóban semmilyen abszolút szabály és abszolút törvény nincs, ezért nem kell és nem szabad könyvbõl nevelni, hanem szülõi intuícióból, mert mi tudjuk tényleg azt, hogy a gyerekünk milyen vagy tudjuk többé-kevésbé és hogy mi magunk milyenek vagyunk. Az is nagyon fontos, hogy nem jó egy áldozatot hozó anya a gyereknek. Hanem a ...

V.T.: - A kiegyensúlyozott anya jó, igen õk, mint nõk jól érzik magukat, ez fontos, mondta ez a hölgy, mármint a feleségek és ebben is igaza van és kiegyensúlyozott kapcsolat. Tehát teljesen igaza van mindabban, amit elmondott, én is azt hiszem, hogy ahogy haladunk elõre az idõben, egyre nehezebb nem kiegyenlített, nem az egyenlõségen, emberi egyenlõségen alapuló kapcsolatokat elképzelni. Nem is tudom, hogy mondjam a magyar feudalizmus vagy patriarchális gondolkodás, ami egyébként bizonyos paraszti családokban és bizonyos fõúri családokban soha nem is élt, sõt tessék olvasni Miszáthot, Jókait, nagyon sok család volt, ahol bizony az asszony volt az, aki uralkodott a családban. De persze van egy ilyen elgondolás, hogy ennek hogy kell lenni, de ez az elgondolás és ebben egyáltalán nem vagyok konzervatív, ez ma már nem állja meg a helyét. És ez a bizonyos szabadság, amit a felek vesznek maguknak saját életük formálásában, ez biztos, hogy számukra is az egyik legfontosabb és a gyerek számára is, hogy ennek a szabadságnak hol vannak a korlátai, az egy másik nagyon fontos és érdekes kérdés.

V.T.: - Hát ugye ezt számos vizsgálat igazolja, de ez nem azt jelenti, hogy Petra esetében is ez káros lett volna. Most például ilyen finomságok, a mama azt mondta, hogy õ minden este hazatelefonált, de arra nagyon vigyáztak, hogy Petrával ne beszéljen. Zseniális. Abszolút igaza van, szerintem, mert a 14-15 hónapos Petrának, hogy a mama, az ott nem levõ mama telefonból beszél vele, vagyis valahol ott van és még sincs ott, ez egy kellemetlen élmény. Tehát itt megint csak azt mondom, hogy azt lehet érzékelni, hogy finom, intuíció ösztönnel és kimunkált értelemmel viszonyult itt mindenki a dologhoz.

V.T.: - Akkor azt hiszem nem ezt tanácsolnám, bár ilyen apróságokban mindig azt kell mondani, hogy az ember a tanácsát, ha lehet tartsa meg magának és bíztassa a mamát arra, hogy járjon el úgy, ahogy õ helyesnek látja ebben az esetben.

R.: - Megkérdezhetem magától, hogy rosszul esett az a jelzõ, hogy a konzervatív Vekerdy Tamás? Tudniillik talán kihallották a hallgatók, hogy ön azt tartotta természetesnek az ön gyerekei mellett valóban otthon maradt az édesanya.

V.T.: - Ez nem ilyen egyszerû, minden gyerek után a feleségem visszament dolgozni, de egy gyermekünk után volt ez csak lidérces. A második után, amikor teljes állásba ment vissza egy rövid idõre és akkor hol õ volt otthon, hol én és fordítva dolgoztunk, hogy mindig legyen otthon valaki, amikor óvódás lett ez a gyermekem, akkor. És két, három, négy gyermek mellett teljes állásban dolgozni, ha nem muszáj nagyon, az azt hiszem az elég nyomasztó. Most visszatérve a konzervativizmusra, ha jól emlékszem én magam mondtam, hogy én ebben konzervatív vagyok és így nyugodtan vállalom a konzervativizmust.

V.T.: - Úgy van. Ez egy kellemes helyzet, én negyven éven át annak idején úgy gondoltam, hogy én tulajdonképpen konzervatív vagyok, csak a rendszerváltás után jöttem alapvetõ módon, hogy talán inkább mégiscsak liberális volnék. Tehát tõlem a konzervatív felfogás számos mozzanata és értéke egyáltalán nem áll távol, de alapvetõen liberálisnak vallom magam.

A hallgatók kérdései, a hallgatók tapasztalatai.