|
Vendég a háznál
2001. május. 31.
Kossuth rádió, 13.05
Mv.: - Szoktál beszélgetni így felnõttekkel ismeretlenül?
- Igen.
Mv.: - És az neked jó, hogy így kérdezgetnek tõled mindenfélét?
- Igen, jó érzés.
Mv.: - Igen? Miért akkor mit gondolsz?
- Több barátom lesz, amikor felnövök.
- Vannak olyanok, akik tényleg egyszerûen, tényleg aranyos,
kedves, szép kisbaba, és nem tudják megállni, hogy ne puszilják
meg, úgy hogy én nem is szoktam azért olyan közel vinni ilyen tömegközlekedési
eszközön, vagy bárhol az utcán a gyereket emberekhez. Ha látom,
hogy közelednek, akkor úgy próbálom egy kicsit úgy megtartani a
távolságot, mert tudom, hogy késztetést éreznek arra, hogy a
gyereket megsimogassák.
Mv.: - Nem tudják az emberek, hogy hogy közeledjenek ilyen pici
babához, hogy azért vannak itt alapvetõ higiénés meg bármilyen
kérdések. A gyerek hogy reagál rá?
- Hát az én kisbabám hál Istennek nagyon közvetlen, sõt túl
közvetlen, úgy hogy õ ezt abszolút nem veszi rossz néven, de õ
is megtartja azért bizonyos szempontból a távolságot ismeretlen
emberekkel. Elfordul, ilyen kis torna mozdulatokkal hogyha épp a
kezembe van és hogyha a bal vállamnál van, akkor átfordul a
jobbra, hogyha valaki olyasmi közeledik felé, akit nem szívesen látna.
- Képzeld el, hogy az egyik bácsi nekem adott már rágót is.
Mv.: - Téged például utoljára mivel szólítottak meg, mit kérdeztek
tõled?
- Hát aztat, hogy, de szép kislány, meg egy néni nekem adott
ilyen Szûz Máriás képet.
- Amikor egyszer messzirõl láttam egy bácsit, és evett valami
csokit, azt hitte a bácsi, hogy jaj szegény kisgyerek és akkor
adott nekem egy csokit és ......... hogy jaj de szegény kisgyerek.
- A villamoson mentünk és egy néni megkérdezte, hogy hol
laktam, és mondtam hogy, azt mondtam neki, hogy én ott lakom.
Akkor én az anyukámmal mentünk venni neki egy kabátot és akkor
leszálltunk a villamosról és mondta, hogy többet ne mondjam meg
az idegen néninek, hogy én hol lakom, azért mert bármikor
elrabolhatnak.
Szabó Éva: - Jó napot kívánok.
Horányi László pedagógus: - Jó napot kívánok. Horányi
László pedagógus vagyok. Két dolog foglalkoztat nagyon, az egyik
az, hogy szinte minden hétre esik egy gyermekgyilkosság, hogy meg
kéne szólaltatni az egész társadalmat, hogy mit kéne tenni azért,
hogy mit kéne tenni azért, hogy ne öljék meg a gyermekeinket?
Én négy gyermekes apa vagyok, hát rettenetes, hogy milyen állapotban
van ez a magyar társadalom ezen a téren. Úgy elgondolkoztam
rajta, hogy hát kiket kéne megszólítani? Hát elsõsorban az egész
népet, tehát minden embert, hogy minden embernek a felelõssége
az, hogy a gyermek merre jár, milyen állapotban van, bántja-e
valaki, nem bántja valaki, hogy szólnak hozzá. Én emlékszem, a
Városmajor utcai iskolába jártam 63 õszén. Rágyújtottam egy
Sellõ cigarettára, hetedikes voltam, és odajött egy férfi, azt
mondta akkora pofont ad, ha nem dobom el azonnal. Úgy eldobtam, nem
szóltam egy szót sem, szörnyen szégyelltem magam, hogy így
lebuktam, hogy miért kell nekem cigarettázni.
Szabó Éva: - Igen, hát kétség kívül az egyik fontos dolog,
hogy nagyobb figyelemmel kell a gyerekek életének minden terepét
a felnõtt társadalomnak kísérni.
Horányi László pedagógus: - Na most én a Magyar Köztársaság
alkotmányának elsõ paragrafusába a következõ igét tenném, a
Máté evangélium hetedik részének tizenkettedik verssorát: -
"Amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is
úgy tegyetek azokkal, mert ez a törvény." Mégis azért tenném
ezt oda, mert ez annyira nem is misztikus és annyira normális, és
annyira gyakorlatias, és mondogatta is a régebbi korosztály, az
elõttem járó, tehát az apáim, nagyapáim korosztálya
mondogatta is egy kicsi áttéttel, de nagyon értelmesen és világosan,
hogy amit én akarok, hogy velem cselekedjen az embertársam azt én
fogom õ vele tenni.
Torda Ágnes
pszichológus: - Hát a világ valóba egyre veszélyesebb a
számunkra, és a híradások, mindaz, ami a médiából egy
pillanat alatt eljut a családi otthonokba, az olyan rémületet,
ijedtséget vált ki a szülõbõl, ami érthetõ, teljesen jogos
és érthetõ. De ugyanakkor, hogyha õ kizárólag ilyennek tudja
a világot megmutatni, hogy a világ tele van veszélyekkel, akkor
ez egy idõ után a gyermek számára olyan félelmessé válik,
hogy már nem tud eligazodni, nem tud különbséget tenni a jó közeledés
és a rossz közeledés között. Hanem nekem az az érzésem,
hogy
minden kezd egy kicsit félelmessé válni a számára és ez a félelmesség
másfajta tünetek, másfajta problémák forrásává válik egy
idõ után. Tehát ha túlságosan veszélyesnek mutatjuk meg a
világot, akkor a gyerekünk félelemmel fog abban a világba
élni, még mellettünk is, velünk együtt is, és nem hiszem,
hogy ez lenne a célunk, hogy õ ne tudjon örülni annak, hogy
valaki rámosolyog, vagy egy finom, kedves gesztussal közeledik
hozzá. Ez egy mûvészet, ez a nevelésnek, a szülõi nevelésnek
a mûvészete azt megmutatni, hogy innentõl kezdve veszélyes.
Ezt vegyük komolyan és ez egy nagyon szigorú szabály, amit be
kell tartani, és idáig még nem veszélyes, még idáig van egy
kis szabad mozgástér, amiben engedem, hogy te magad is önálló
legyél, tevékenykedõ legyél, kezdeményezõ legyél, de a nevelés
számos területén hasonlóképpen kell eljárni. Kijelölni a
határokat, betartatni a határokat, szóban is értelmezni a
gyerek számára. Egyszer fõiskolai hallgatóknak errõl
beszéltem és egy fiú hallgató egyszer csak fölnyögött és
azt mondta, hogy hát ha ez ilyen nehéz, hogy leszek én apa. És
én úgy megijedtem, hogy el ne riasszam õt az apaság vállalásától,
tehát ne túlságosan tegyem ijesztõvé számára azt a
szerepet, amit majd szülõként neki be kell tölteni. Én azt
gondolom, hogy a szülõ ösztöneire nyugodtan támaszkodhat,
arra, hogy milyennek éli meg a világot és õ milyennek akarja láttatni
a gyerek számára. Én nem gondolom, hogy a gyermek számára egy
idegen közeledése ijesztõ lenne, hiszen mi tanítjuk meg õket
megijedni, félni, tehát a viselkedésük elsõsorban azt mintázza,
amit a szülõ mutatott neki korábban. Ha a szülõ jelzi, hogy
az idegen veszélyt is jelenthet, akkor ezt õ nagyon hamar
megtanulja és a közeledés valóban egy veszély élményt kelt
fel benne. Hogyha a szülõ maga is nyitottan, barátságosan
tudja az idegen közeledését fogadni, akkor ez a gyermek számára
is egyértelmû. Ha végig gondoljuk, hogy hány éves korig
fogdosható egy gyerek, körülbelül öt és fél éves
korig, mert már egy iskolás gyerekhez senki nem nyúl
hozzá, annak valahogy már megváltozik a minõsége. Most ha
elgondoljuk, hogy hány olyan gyerek van körülöttünk, aki még
a jelzett életkor alatt van és erre hány felnõtt jut, egyszerûen
tömegében, népességében, akkor valóban az édesanyának az
az érzése, hogy mindenki az õ gyerekét fogdossa,
holott ezek elvétett alkalmak, tehát nem rendszeres alkalmak, de
mégis ez a benyomás, ez az élmény, hogy mindenki hozzányúlhat
a gyerekéhez. Én azt gondolom, hogy a felnõttekben egy
elemi vágy, egy elemi szükséglet az, hogy megérintsen egy
kisgyereket, a szagát, a bõrét, a közelségét élvezze és
van aki ennek ellent tud állni, és van aki nem. Hát természetesen
az anyuka, ha tapintatosan, de nyugodtan szabjon határt annak,
hogy mennyire közelítik meg a gyerekét. Érthetõ,
hogy az anyák nem szívesen fogadják azt, hogy bárki a gyerekükhöz
nyúl. Ma a gyerekek nyitottak, a gyerekeknek a szíve
hatalmas, mindenki helyt kaphat benne, és mi vagyunk a felelõsek
azért, hogyha onnan valaki kiszorult.
|
