- Ühm. Hát nem elég sokat.

- Ühm.

- Hát például este megnézem a Barátok köztöt, az egy érdekes film.

- Reklámokat, a reklámok a kedvenceim, mert olyan hosszúak, mint a filmek például és olyan reklám is van, hogy már van CD-n és kazettán. Tényleg.

- Dehogyis.

- Reggel például a híradót nézem, mert az apukám azt nézi. Amikor hazajöttem és tévézhetünk a Bumi néz tévét, szóval a testvérem

- Vagy tíz vagy nyolc, másodikos.

- Ühm.

- Ühm.

- Hát mert legalább nem unatkozom a szobámban.

- Ühm.

- Hát nincs, mivel nincs számítógép ott, csak a másik szobában van és én nem csinálhatok, szóval én nem számítógépezhetek, csak a Bumi számítógépezhet.

- Hazamegyünk, átöltözünk, az anyukám megcsinálja a vacsorát, de megvárjuk az apukámat.

- Hát addig legalább én könyörgöm, hadd nézzek tévét.

- Aztán köszöni, hogy elnyomod

- Ühm.

- Nem hagyják.

- Ühm.

- Az apukám szokta nézni és az anyukám kint takarít a konyhában, mi meg a Bumival veszekszünk.

- Hát nem szoktuk megbeszélni.

- Vele sem. Neki egy titkot sem lehet elárulni, legfeljebb az anyukámnak és ma össze fogjuk kenni magunkat, krémezünk, kifestjük magunkat, meg ...

- Anyuval, hát igen, azt beszéltük meg.

- Ma tévé helyett fogunk összekenni magunkat.

- Nem bánom, legfeljebb a Barátok köztet nézek. Mindennap kell nézni Barátok köztet, szóval azt nézzük.

- Én.

- Ahá.

-Kósa Éva pszichológus, a Szemben a képernyõvel címû könyv szerzõje: A televízió valóban családtaggá vált. Ma már azt lehet mondani, hogy kultúrákon keresztül is tekintve a földgolyót, majdnem mindenhol a családokban jelenlévõ a televízió. Csak egy érdekes példát hadd mondjak erre, egy olyan afrikai település, ahol valami generátorral áramat biztosítottak a fûkunyhóban lakó lakosoknak, azok nem frizsidert vagy egyéb elektromos eszközt szereztek be, hanem televíziót. Ami persze jó dolog is. Hiszen valóban azt lehet mondani, amit sokszor a televízió jelzõjeként szoktak mondani, hogy ez a világra nyitott ablak. Különbözõ helyszíneket, helyzeteket, élményeket szerzünk anélkül, hogy tulajdonképpen részesei lennénk. Csak éppen a veszélyei is ugyanilyen nagyok.

K.É.: - Sokféle árat fizetünk érte. Az elsõ kérdésre visszatérve vannak olyan adatok, amik bizonyos értelemben úgy elringatják az embert, mert kedvezõnek tûnnek, hogy a családban akár összetartó erõ is lehet a televízió. Kevesebb például a veszekedés azokban a családokban, ahol a televízió többet megy.

K.É.: - Nagyon gyakran igen. Persze az igaziból nem egyfajta mûködõ családi együttlét, hanem csak egy együtt nézés, majdnem azt mondanám, mint a moziban a szomszédommal. Nagyon gyakori - ezt is felmérések mutatják - hogy a közbeszólót lepisszegi a többi családtag. Hallgatnak. És ülnek egymás mellett.

K.É.: - A számok nagyon meglepõek. Tudniillik azt mutatják, hogy nyolc-kilenc hónapos gyerekek több, mint egy órát nézik a televíziót. Már a szülõk úgy találják esetleg, hogy az a vibráló képernyõ elvonja a gyerek figyelmét és ezzel lekötik. Azt tapasztaljuk statisztikákat tekintve, hogy a televízió nézéssel töltött idõ, az az iskolás kor elõtt fokozatosan nõ. Általában öt-hat-hét éves korig eléri a három órát.

K.É.: - Napi három órát. Valahol többet, természetesen ezek átlagszámok. Általában az iskola kezdésével ez a nézés mennyiség egy picit csökken, de ez nem tart sokáig. Egy-két évig tartó visszaesés után meredek emelkedés történik és 13-14 éves korban négy és fél, öt óra is lehet, de ebben már valóban benne van a számítógép használat is. Meg a videó.

K.É.: - Ez egy újabban intenzíven vizsgált kérdéskör, mert televízió-függést arra szokták használni, aki csoportjához, kultúrköréhez viszonyítva aránytalanul többet néz. Ma már viszont valóban beszélnek egy olyan jelenségrõl, ahol az elõbb említett kábítószerhez hasonlóan egy más lényeges dolgot föladó, amikor egyre inkább más tevékenységek rovására megy a televízió nézés mennyisége.

K.É.: - Ez pontosan így van, a saját vizsgálatunk adatai is azt mutatták, hogy a szülõknek több, mint 70 százaléka a televíziót ilyen értelemben használta a kontroll eszközének. Nem azt nézték és nem azt ellenõrizték vagy javasolták, hogy mit nézzen vagy ne nézzen a gyerek, nagyon sok szülõ felmérésünk szerint is nem is tud róla, hogy mit néz a gyereke. És tulajdonképpen átengedjük egy olyanfajta kontrollálatlan erõnek a gyerekünket és olyanfajta benyomás halmaznak, amivel valószínûleg nem mindig értünk egyet.

- Jó napot kívánok! Én V. Zné vagyok Ócsáról telefonálok önöknek. Egy elég felháborító dologgal találkoztam. Bizonyára nagyon sokan ismerik szülõk, nevelõk is, egyre többen ezeket a mai rajzfilmeket, különösen ezt a Pokémon õrületet, ami dúl. És már bocsánat, lehet, hogy közönséges leszek, de tömeges hülyítés folyik és amíg csak a televízió nyom és hát látja, aki látja, esetleg szülõk megengedik otthon a családi házban, mindenkinek magánügye. De amikor bemegyek az iskolába, a saját gyerekemért és azt mondja nekem a kislányom, hogy anya jó, hogy jöttél most éppen, egyébként mindig hazahozom, de kicsit késõbben mentem, jó, hogy jössz értem, mert mindjárt Pokémont néznek. Benn ül két napközis csoport, negyven gyerek egy elsötétített rosszlevegõjû teremben, mikor odakint süt a nap és a nevelõk szinte a szájuk elé teszik a mérget, szinte sírni tudnék, mert a gyerekeinket méreggel etetjük.

- Szóltam, megkérdeztem másik nevelõt, fiatal kolléga, aki nem volt épp benn, csak ugye õ mégiscsak illetékesebb, hogy megkérdezze, hogy na mégis mit néztek, õ kérdezett rá. Hát ezután már odaszóltam, hogy hát hogy lehet ilyet a gyerekeknek vetíteni? És egy nevelõ, akinek az lenne a dolga, hogy a jövõ nemzedékét nevelje azt mondja, hogy hát otthon is ez megy. Hát legalább az iskolában ne vetítenék már. És amikor én megkérdezem a hittanos csoportban a gyerekeket és huszonöt gyerekbõl van egy, vagy kettõ, amelyik fel meri vállalni, hogy õ nem nézi és õt nem érdekli.

- De látom, ahogyan gyûjtik ezeket a cit-cetliket, papírokat, meg ahogyan mondják is, hiszen visszajelzés van, hogy nekem már ilyenem van, nekem már olyanom van, meg ezt és ezt lehet nyerni, hogyha nekem ennyi van, meg ezt veszem. Tehát látom. Tehát ez nem egy valótlan adat, hogy 90-95 százalék egy ilyen csoportban a nézettség.

- Igen. A gyakorlatra átfordítva mit lehet tenni?

- Mûsorunk levélcíme: Vendég a háznál, Magyar Rádió

1800 Budapest.

VekerdyTamás pszichológus: - Úgy gondolom, hogy óvodában, iskolában, videofilmeket, tévéadásokat nézni eleve helytelen, hogy azt ne mondjam, tilos. Ezeknek a gyerekeknek és erre a mama is utalt, tulajdonképpen még rengeteg mozgásra volna szükségük a szabad levegõn. Ez az egyik. A másik pedig ismerjük azokat a szomorú vizsgálati eredményeket, hogy a rajzfilmek azok, amelyek a legnagyobb agressziós szintemelést váltják ki a gyerekben. Tehát a valóságban látott agresszió kisebbet, a rendes filmen látott valamivel nagyobbat és a rajzfilm a legnagyobbat, aminek sok összetevõje, sok oka van.

V.T.: - Valószínûleg nem.

V.T.: - Hát elvileg a szülõ a közoktatásban egy szolgáltatást vesz át. Mondhatnám azt is, vesz meg azon a tetemes adón, amit õ befizet. Õneki meg lehetne mondania, erre valók volnának az iskolaszékek és egyéb fórumok

V.T.: - Amelyek nincsenek. Ahol van, se mûködnek. Az kellene, hogy megmondhassa, hogy milyen nevelést óhajt adni, adatni a gyermekének a megfelelõ intézményben.

V.T.: - Igen, ezt tudjuk pontosan, idáig még nem jutottunk el.

V.T.: - Ha, ugye természetesen most elõbb olyan dolgokat mondok, amire persze nincs mindig lehetõségünk. Nyilvánvalóan, ha a gyermekünk nem napközis vagy ha napközibõl eléggé idõben elhozzuk, amint ahogy az a mama is, akkor még nem nézik a Pokémont csak készültek a nézéséhez, akkor ez már maga, de remélhetõleg tanítási órán ilyennek a vetítésére mégsem kerül sor.

V.T.. - Igen, ez ugyanaz, ami tulajdonképpen otthon is történik és ezért tehet viszonylag kevés szemrehányást a szülõ az iskolának, de tehet, mert az iskola más hely, tehát hogy odalököm ugye az elektromos bébiszitter tereli a gyereket és akkor nyugalom lesz. A régi iskolában ez nem így volt. Lukas órán a tanárok meséltek, saját életükbõl, vagy történetet vagy legrosszabb esetben felolvastak, de valami történt. Igen, sajnos gyakran tapasztaljuk azt, hogy rosszul fizetett és sokszor kontraszelektált tanáraink menekülnek a gyerekektõl, vagy a gyerekektõl való szabad együttléttõl ott, ahol lehet. Ennek rengeteg összetevõje van természetesen, ezért nem lehet egyszerûen azt mondani, hogy most pedig ez és ez a teendõ. Nagyon sokféle dolgot kellene egyszerre tenni. Itt nyilvánvalóan a közhangulatnak kéne módosulnia.

V.T.: - Hát én azt gondolom, hogy a háttér-információkat kéne megerõsíteni arról, hogy a képernyõ elé rögzített gyerek különbözõ károsodásokat szenved. Egyrészt testileg nem mozog. Testi mozgás közben történik meg a feldolgozás a gyerekben, a kisgyerekben még az intellektuális feldolgozás is. Lélekben sem mozog vagyis nem készít belsõ képeket, ahogy játék vagy mesehallgatás közben készít. Ebben a történik meg a világról és a magamból nyert benyomások tagolása és feldolgozása. Ez nem történik meg. Felduzzadnak az indulatok, ki fognak robbanni, nõ az agressziós szint, még a szelíd filmek nézése után is. Tehát tudnunk kéne arról, hogy testileg és lelkileg károsító a képernyõ elé való rögzítettség, minél kisebb a gyerek, annál inkább.