- Jó napot kívánok, én egy hároméves kisgyerek anyukájaként
szeretnék kérdezni. A véleményüket, illetve hát nem tudom, ha
lehet akkor esetleg késõbb majd Vekerdy Tamás véleményét, a
diavetítõrõl, diafilmekrõl, hogy mikortól ajánlott, nem ajánlott?
Na most mi nem nagyon tévézünk, illetve a gyerek sem. Tehát
ennek a tekintetében mi a véleményük?
Mv.: - Gyerekkori emlékei azok, amelyek errõl vannak, vagy
pedig miért gondolja, hogy a diavetítõ jó lehet?
- Én nem gondolom, a férjem gondolja.
Mv.: - És egyáltalában találkozik ma az üzletekben diavetítõvel?
- Van nekünk, ez régi.
Mv.: - Értem, megvan a régi. És a férje az mit mond?
- Hát hogy az milyen jó, mert hogy olyan, mint a mesekönyv. És
hogy milyen jó együtt ülni a félhomályban, mert az olyan varázslatos.
Ilyeneket. Én attól tartok, hogy ez talán kicsit hasonló a tévéhez.
Tehát, hogy szájába adja a képek alapján a történetet. Nem a
fantáziára van bízva.
Mv.: - Nem gondolja Vekerdy Tamás, hogy itt két dologról van
szó. Az az érzésem, hogy egy papáról van szó, akinek boldog
gyerekkora volt.
Vekerdy Tamás pszichológus: - Igen. Diavetítõ. Három éves
kisgyereknek semmiképp nem vetítenék diavetítõvel. Általában
tudni kell, hogy a hallott mese az igazi mese, amihez a gyerek önmagában
készít képeket. Ez segít feldolgozni igazán az õ szorongásait,
vágyait, düheit, ismereteit, mindent.
Mv.: - De kiegészítésképpen Ön a tévé elé sem ületi a hároméves
gyereket?
V.T.: - Hallani kell a mesét. A háromévesnek különben is még
csak az õ kis napját mesélem vissza, én nem vetítem neki még
Jancsi és Juliskát vagy Hófehérkét, semmi ilyesmit. Vele mit történt.
Arról mesélek, vagy kis állatok rövid kalandjairól. Zseniális
angol könyvet ismerek, Patrickról a pici medvérõl. Az egyik könyv
arról szól, hogy elmegy anyukájával kabátot venni. Másik könyv
arról szól, hogy este lefekszik. Ez egy kis könyvecske. Remek,
egy este végigolvasható. Harmadik könyv, villamoson utazik. Ilyen
jellegû könyvek azok, amelyek elmondják, hogy a kismackóval mi történik,
ami a gyerekkel és ezek a jó mesék ekkor. A nagy mesék
azok négy és fél, ötéves kor körül kezdenek jönni és akkor
nagyon fontosak, de nem diavetítõn. A diavetítõ fázisrajz.
Pontról pontra. Most kilép a házból, most már szalad, most a sûrûbe
került, tépi a ruháját az ág. Ez súlyos hiba, mert ez elveszi
a gyerektõl a kép, a belsõ képkészítést, miközben a gyerek
nagyon örül neki, mert nem tud különbségek tenni külsõ és
belsõ kép között, ahogy errõl sokat beszéltünk. Persze a
diavetítõ még mindig jobb, mint a televízió. A mesét hallgatni
kell. Most ezzel együtt természetesen a mi családunkban is volt
diavetítõ és vetítettünk is a négy és fél, ötévesnek néha.
Mv.: - De nem is volt televízió.
V.T.: - Televízió nem. És akkor azt megnézte és, de nagyon
keveset vetítettünk a diavetítõn. Ez nem helyettesítette az
esti mesét. Este mese van, de ha például nyaralunk, esik az esõ
és akkor a báty vetít a húgocskájának és jól szórakoznak.
Igaza van a papának, jó félhomályban ülni, sötétben.
Mv.: - És családiasabb, mint a televízió, ami intézményes.
V.T.: - Családias. És még azt is el tudom képzelni, hogy kibírja
egy gyerek a diavetítõt, vetítek neki és annak is megvan
a maga bája és varázsa, ugyanúgy ahogy a tévétõl sem tud
elszakadni. Egyik rosszabb, mint a másik, vagyis a tévé a
rosszabb ezekbõl. De minden esetre az esti mese helyére én a
diavetítõt semmiképp nem tenném, miközben dogmatikusan ki sem
tiltanám a lakásból. Nem mondanám azt, hogy ez kizárt dolog,
lehetetlen.
Mv.: - De mindenesetre ez még egy-két év múlva ráér és
akkor majd érdemes megnézni, hogy egyáltalán a gyerek hogy
viszonyul hozzá. Ha õ nagyon szereti, hogy egy-egy mesét együtt
megnéz a család diavetítõn, hát akkor az biztos nem árt.
V.T.: - A hallgatott mese a jó és elõször mindenképp hallva
kell a mesét megismerni. Az az egy-két illusztráció, ami a régi
mesekönyvekben volt, amilyeneket most újra kiadtak, a kitûnõen
kidolgozott illusztráció ami, egy-kettõ egy meséhez, az segíti
a gyerek fantáziáját.
