- Jó napot kívánok Ané V. J. vagyok. Azt hiszem csütörtökön hangzott el egy beszélgetés Vekerdy Tamással és akkor a szöveges értékeléssel kapcsolatban tett elismerõ megjegyzéseket, hát sajnos én az ellenkezõjérõl szeretnék beszámolni ennek a dolognak. Nekem a nagyobbik fiam nyolcosztályos gimnáziumba jár, ott hetedikes és náluk magatartás és szorgalom jegy helyett van szöveges értékelés és bizony nekem nagyon rosszak a tapasztalataim ezzel kapcsolatban. Ez a szöveges értékelés ez nagyon sokszor egy - egy undok megjegyzésre korlátozódik. Én úgy érzem, hogy egyáltalán nem buzdítják a gyerekeket, hanem minõsítik, ami egy kis kamasz, egy tizennégy éves gyerek esetében szerintem nem is csak, hogy nem célravezetõ, hanem idõnként kifejezetten megalázó.

- Igen, na most ugyebár én ezzel a szöveges értékeléssel találkozom, találkoztam én a jó szöveges értékeléssel is, hozzáteszem. Ugyanennek a gyerekemnek az elsõ, második osztályban egy nagyszerû tanítónénije volt és ugye õ az elsõben, ahol még nem voltak jegyek, szöveges értékeléssel értékelt. Nagyszerû volt. Õ tényleg pontosan beszámolt róla, hogy melyik tantárgyból hol tart, mit kellene egy kicsit megnyomni, mi amiben nagyon jó. Én ezzel a szöveges értékeléses rendszerrel a fiam iskolájában, az nem értek egyet, mert úgy érzem, hogy nem tájékoztat, hogy mi történik, hanem mondom a gyereket minõsítik, de azzal sem értek, hogy egy otthon maradt füzet, vagy egy órai pusmogás egy szaktantárgyi egyessel jár.

- És különösen nem értek egyet egy olyan iskolában, ahol egy tanár azt mondja a gyerekeknek a félévi osztályzás elõtt, hogy csak annak ad ötöst, aki egyébként ötösre áll, aki elindult egy bizonyos versenyen, mert különben minek ül itt. Hát egy ilyen iskolában, ahol ez a szellem, ne kapjon egyest valami olyasmiért, amit egy ejnye-bejnyével, vagy egy magatartási egyessel, vagy nem tudom, el lehet intézni. Szóval én úgy érzem, hogy ez a szöveges értékelés az egy kétélû fegyver, értõ kezekben nagyon jó lehet, nagyon hasznos lehet, nagyon egyet értek Vekerdy Tamással benne, de ugyanakkor pedig nagyon - nagyon vissze lehet vele élni.

- Én se tartom annak, sõt az osztályfõnöknél én tavaly próbáltam eljárni, hogy nem lehetne- e ezen a rendszeren változtatni valamilyen módon, mert bizony kapott a gyerekem olyan év végi bizonyítványt, amit szerencsére nem õ vett át, mert éppen táborban volt, meg sem mutattam neki. Egy olyan megjegyzés volt benne amirõl úgy ítéltem meg, hogy jobb, ha nem látja.

- Nem egy szó, hát egy mondat volt. Én már így visszaidézni nem tudom, de kimondottan bántó volt.

- Hát nincs is erre szükség. Ezek a gyerekek már nem olyan aprók, hogy a piros ponttal, meg a fél nyuszival lehessen õket motiválni.

- Igen, az az igazság, nekem ez az iskola sokféle tekintetben csalódás és gondolkoztam is róla, hogy esetleg elvigyük a gyereket máshova. Azért nem tesszük, megmondom õszintén én nem nagyon bízom. Most már többedik iskolával van alkalmam megismerkedni és nem bízom abban, hogy igazán sokkal jobbat találok és azért kaptam föl ennyire a fejem ezen a szöveges értékeléssel kapcsolatos beszélgetésen, mert én azt gondolom, hogy nagyon jó lenne, ha minden szöveges értékelés olyan lenne, amit Vekerdy úr elmondott, de sajnos az a sanda gyanúm, hogy bizony elõfordul sok olyasmi, ami velünk is megesik.

V.T.: - Én azt gondolom, hogy ez nem elsõsorban kormányzati kérdés. Nálunk van egy ilyen beidegzõdés az elmúlt hosszú - hosszú évtizedekbõl, de nem is csak negyvenbõl, hanem akár nyolcvanból, százból, na az csak rossz a gyereknek, inkább kussolok, végigcsináljuk, legfeljebb elhozom közben és így tovább és így tovább. Nem tudjuk azt, hogy a mi ügyeinkben senki nem fog fellépni, ha mi magunk nem lépünk fel. Erre rémes példák vannak, a szülõk egymás között rémülten beszélnek meg egy dolgot, senki nem ért vele egyet, elkezdõdik a szülõi értekezlet, egy szülõ feláll és elmondja a problémát, a többi hallgat, a tanárnõre néz és vele egyetértõleg csóválja a fejét, hogy mit meg nem enged ez a szülõ, akivel persze én egyetértek titokban, de itt azt mutatom, mintha nem értenék. Rémes, nem is tudom, hogy nevezi ezt Illyés Gyula, talán azt mondja, hogy "cselédtempó" tehát, hogy a legrosszabb értelemben vett ilyen alattvalói beidegzettség. Jó, de hát itt messze kanyarodtunk, a dolog lényege, hogy amirõl az édesanya beszélt az õt joggal felháborítja és ahogy a kolléganõ mondta, ez nem szöveges értékelés, és amit ehhez hozzá kell fûzni, amit mondtunk, hogy ez is egy szakmának egy része, tehát ezt tudni kell, hogy ezt hogy kell csinálni.

- Részlet Tari Endre általános iskolai tanár levelébõl: " Ha nincs hatodik órám, rohanok haza, nemcsak azért mert éhes vagyok, meg édesanyám is akivel együtt lakom már várja az ételt, hanem mert az együtt elfogyasztott egy adag ebéd mellett meghallgatjuk az Önök mûsorát. E hónap elsõ napjaiban léptem át pedagógus pályafutásom negyedik évtizedébe, a mintegy harminc tanév alatt nagyon sok gyermeket megismertem. Kis városkánkban, ahol a mi általános iskolánk az egyetlen s ahol ezeregyszáz diák tanul, egyre kevesebb lesz azoknak a száma akiket nem tanítottam. Ma már eljutottam oda, hogy feladom a harcot, nem zsörtölõdöm feljebbvalóimmal. Teszem a dolgom úgy, amelyre három évtized tapasztalatai megtanítottak és örömmel hallgatom mûsorukat, mert azok a pedagógiai elvek hangzanak el gyermekek nevelésérõl, túlterhelésérõl a velük való kapcsolatteremtésrõl, amiket én is vallok. Január tizenkilencedikén elhangzott mûsoruk azonban arra késztetett, hogy tollat ragadjak és kifejezzem csalódásomat a tanulóknak félévi szöveges értékelésével kapcsolatos véleményükrõl. A félévi szöveges értékelés, melyre szép példákat is hoztak, nagyon remek gondolat. Azonban szeretném, ha belátnák, erre jelenlegi iskolarendszerünkben aligha van lehetõség, legalábbis az iskolák zömében. Nekem húsz óra a kötelezõ heti óraszámom. Ehhez nekem tizenegy tanulócsoportban kell órákat tartanom. Kétszázhetven diákot tanítok, akiknek körülbelül a felével hetente csak egyszer találkozom. Amikor elérkezik a félév, az ötödik és hatodik évfolyamban tanulókról, úgy százharmincöt gyermekrõl kellene egy öt - nyolc mondatos értékelést írnom. A mûsorukban felolvasott szöveges értékelések körülbelül egyharmad gépelt oldalak voltak. Nekem ez azt jelentené, hogy körülbelül negyvenöt oldalnyi értékelést kellene írnom. Ha ezt komolyan végezném és tényleg minden értékelés gyermekre szabottan készülne el, akkor eltölthetnék néhány tíz munkaórát ezek megfogalmazásával, mert hát minden gyerek más. Közbevetve egy kérdés. Miközben már röstellem magam, pedig még le sem írtam, szóval ki fizeti ezt meg? Mert hát hiába él benne a hivatástudat, hiába szeretek tanítani, de az ebédrevalót, a szépre, jóra, kultúrára való éhségem kielégítésére a pénzt elõ kell valahonnan teremtenem a szabadidõmben végzett más munkákkal. És technikailag hogyan történne ezen jellemzések tájékoztató füzetbe való bejegyzése. Minden szaktanár átadná az osztályfõnöknek az általa tanított diákok jellemzését, az osztályfõnök pedig bekörmölné a hat - nyolc tárgyból írt öt - nyolc mondatokat a tájékoztató füzetbe. Persze ma már van számítógép és a szövegek szerkesztése nyomtatása sokszorosítása nem olyan gond, mint évekkel ezelõtt. Közbevetve egy újabb kérdés. Mit gondolnak, egy átlagos iskolában a tantestületben hányan értenek a számítógép kezeléséhez? Mit gondolnak, egy átlagos iskolában a tantestületben hány számítógép áll a tanárok rendelkezésére? Úgy gondolom, mûsoruk az átlagembereknek szól s nem az elithez, akik megengedhetik maguknak, hogy gyermekeiket oly iskolába járassák, ahol gyermek és tanár harmonikus kis közösségekben élhet. Ahol én tanítok s úgy gondolom ez az átlag, errõl szó sem lehet. Minden gyermek munkájának szöveges értékelése azon a színvonalon, amelyen érdemes ezt végezni egyelõre csak álom. A mûsorukban elhangzottak csak növelték azt a feszültséget amely a szülõi és pedagógus társadalom között amúgy is kialakult. Megtisztelnének, ha csak néhány sorban is, de válaszolnának levelemre. Maradok továbbra is mûsoruk lelkes hallgatója. Tisztelettel: Tari Endre, Lajosmizse."

V.T.: - Magyarországon több tucat olyan iskola van, még biztos keveset is mondtam, ahol van szöveges értékelés, sõt olyan is van, ahol végig szöveges értékelés van valamilyen engedély alapján, tehát nem is csak hatodikig és ezek a tanárok, ahogy errõl már beszéltünk nem cserélnék fel ezt a szöveges értékelést osztályzásra. Év közben annyival könnyebb dolgozni az osztállyal, melyet szövegesen értékelek, kétségtelenül év végén, mert általában csak egyszer van ilyen igazi szöveges értékelés, félévkor csak rövidebb tájékoztató és általánosabb. Év végén viszont kétségtelenül munkát jelent. Nem az osztályfõnök körmöli be a gyerekeirõl a szöveges értékelést, ennek számtalan megoldása van. Akár úgy, hogy körbejár a bizonyítvány, amelybe a tanárok külön - külön beírják, akár úgy, hogy minden tanár leírja egy lapra, egy erre rendszeresített lapra, amelyet utána befûznek egy kapcsos könyvbe. Ugyanakkor kétségtelen, hogy amint a kolléga írja , hogy a tanárok nincsenek megfizetve lehetetlen ezt elvárni tõlük és legtöbb tanár külön órát ad, mellékállasa van stb., hogy valahogy megtudjon élni, de ha egy tanár többé kevésbé megvan fizetve, többé kevésbé a tanári foglalkozásából él vagy élhetne, akkor bizony azon a bizonyos év végén azt több órás, sok órás munkát ilyenkor elvégzi, amit a szöveges értékelés jelent. De fontos az, hogy ugye Magyarországon is van több, sok iskolában viszonylag ez a dolog megoldható. Ha távolról ránézek rémes, ha közel megyek hozzá, sokkal könnyebb, mint ahogy távolból gondoltam.