- Hát ennek sok oka van, nem is gondoltuk, hogy háromévesen
elkezdi az ovit, de akkor költöztünk el a régi lakásunkból,
akkor született a kistestvére is és mivel otthon voltam a
kicsivel nem is gondoltunk rá, hogy óvodába írassuk. Megmondom
õszintén nem is kívánkozott. Gyakran sétáltunk az ovi mellett,
látta a gyerekeket, de sose kívánkozott, úgy hogy megvártuk
ezt a kötelezõ ötéves kort és akkor könnyû is volt
beszoktatni, mondván, hogy ez kötelezõ, ez a törvény, minden
gyerek jár, könnyen is vette ezt az akadályt.
R.: - Akkor amikor óvodába jött milyen csoportba érkezett?
- Nagycsoprotba került, hat és félévesek közé, sõt volt
olyan ovistársa aki a hetet töltötte a tavaszi hónapokban.
R.: - Hogyan sikerült a beilleszkedés, hogyan fogadták õt a
gyerekek?
- Azt hiszem azzal nem volt gond, bár õ most az idén, hogy másik
csoportba jár, most már azt mondja, hogy ott nagyon rossz volt
neki. Az figyeltem meg, hogy ott az óvónõt szerette nagyon, vele
jó kapcsolatban volt, gyerekekkel is, de úgy igazán a közösségbe
a csoportba nem tudott beilleszkedni.
R.: - Lehetséges, hogy ez azért történt mert egy évvel idõsebbek
voltak a többiek?
- Arra gondoltunk, igen. Meg hogy ez egy összeszokott társaság
volt három-négy éve együtt jártak már ebbe a csoportba és elképzelhetõ,
hogy ezért is.
- A véleményem változik az idõvel meg kell, hogy mondjam,
mert az elsõ kislányomnál, õ olyan személyiség volt, akinek
nem is lett volna szüksége beszoktatásra és akkor nyilván azt válaszoltam
volna, hogy hát nem is kell. De azóta megszületett Szonja, aki
egy nagyon ragaszkodó alkat és én azt hiszem, hogy mindenkinek
meg kell adni ezt a lehetõséget, hogy ha ilyen a kisgyermeke,
akkor ne kényszerüljön arra, hogy esetleg napokat sír a
megszokott anyukája után. Szerintem a módszer az gyermekenként változik.
Milyen és mennyire szoros a kapcsolata a szülõvel és hogy reagál
ezekre a számár úgy és ismeretlen helyzetekre, hogy sok
gyermekkel van egy csoportban, hogy ott konfliktusok lehetnek.
Biztos másképp reagálnak azoka gyerekek, akiknek már van
otthon egy nagy testvére, tehát jobban tûrik a gyerekek
közti konfliktusokat. Õk biztosan hamarabb megszokják az új
helyzetet, de én ezt a módszert, hogy együtt tölthetek egy vagy
kéthetet a gyermekemmel az õ igényei szerint, én ezt nagyon
hasznosnak tartom és hát köszönöm, hogy ilyenre lehetõség van
manapság.
R.: - Nem gondolja, hogy túl hosszú egy-két hétig beszoktatni
egy kisgyermeket?
- Hát most hogy kérdezte, hát lehet, hogy túl hosszú, majd
ezt is megbeszélem az óvónénivel, de hiába ott a pedagógusok
talpraesettsége, meg mindenféle szakértelme és kedvessége, hogy
ha a gyermek õt nem ismeri és anyukát már megszokta, én úgy érzem
és most a két napban, hogy láttam ma már sokkal magabiztosabb
volt a kislányom, mert bejártuk mindazokat a helyeket, az õ kis
munkahelyeit, a játszószõnyeget, az udvarnak a szegleteit. Megnéztük
tegnap is, megnéztük ma is, hogy ugyanolyan, nem történt benne
komoly változás, csak amit a gyermekek játékai eszközöltek és
hogy mennyi érdekes dolog van itt és mennyi állandóság is van
és neki ezek az állandóságok fontosak abban, hogy biztonságba
érezze magát. Megismerje a pedagógusokat is, akik nagyon
aranyosak és most már õ is úgy érzi, hogy jó helyre jött.
Mv.: - Ez az a kérdés, amirõl gyökeresen ellentétesen
gondolkodnak a családok. Képes ezt a bölcsõde figyelembevenni?
Tehát ha én azt mondom adott esetben a bölcsõdében, hogy nekem
az a véleményem, hogy a gyereket nem kellene szoktatni, majd õ
magától kérem, hogy pelenkázzák be, akkor ezt a bölcsõde
megteszi?
K.M.: - Egy bizonyos mértékig megteszi. Hogy ha eljutnak egy
olyan pontra, hogy a gondozónõ szakmai tudása, tapasztalata alapján
úgy gondolja, hogy most már nem kellene, akkor megvan az a lehetõség,
hogy a szülõvel megbeszéli, hogy most már ajánlják fel a
gyereknek a bilit, de ez nem erõltetés. És a gyereknek végül
is ez a jó és ez az érdeke.



Mv.: - Van egy kisfiad, aki most elsõ osztályos és az elsõ félévben
még egyáltalán nem beszélt az iskolában senkihez. Most már
beszél rendesen. Hogy indult ez a történet, hogy kezdõdött?
- Az óvodában kezdõdött, ott indult úgy, hogy az egyik nap még
beszélt, meg semmi problémája nem volt, és a másik nap meg már
nem és meg se mozdult egésznap, semmit nem csinált nem játszott
semmivel. Hiába raktak elé bármi játékot.
Mv.: - Hány éves volt akkor?
- Akkor hároméves volt. Még csak akkor kezdõdött ez a óvodai
beszoktatás. Hát akkor úgy két hete járt az óvodába, mikor én
már nem voltam ott a napokban akkor történt valami, de az nem derült
ki, hogy mi történt.
Mv.: - Úgy fogadtak az óvónõk, hogy a Valentin nem beszél?
- Igen, úgy. És nem mondták el, hogy mi történt, szerintem
õk se tudták pontosan, hogy mi történt, mert hiába kérdeztem
nem tudták megmondani. Annyit tudok, hogy ideadták a kis váltóruháját,
hogy a Valkó bepisilt. És valószínû, hogy ekkor történt
valami zûr vele, mert õ ezt nagyon komolyan vette ezt a dolgot, már
akkor is és most is.
Mv.: - Õ már szobatiszta volt amikor bekerült az óvodába.
- Igen, csak hát idegen helyen soha nem volt hajlandó elmenni
WC-re és még máig is megvan ez a problémája, hogy ha nem itthon
van vagy rokonoknál, akkor õ nem.
Mv.:- Elképzelhetõ, hogy ott az óvodába se ment el WC-re és
ott bepisilhetett és lehet, hogy szóltak neki, ki tudja, hogy
milyen módon.
- Igen, valószínû, hogy ez volt.
Mv.: - Na és akkor az óvodába már másnap se beszélt, meg a
következõ napokon sem. De itthon és azokkal, akiket szeretett és
ismert, tehát veletek beszélt?
- Igen. Persze, otthon semmi gond nem volt, sõt attól kezdve,
hogy kiléptünk az óvodából elkezdett beszélni, be sem állt a
szája egyszerûen.
Mv.: - És a többi gyerek társaságában, tehát nem óvodában
hanem játszótéren vagy boltban, vagy bármilyen közösségben,
amely nem az óvoda volt, ott azért beszélt másokkal?
- Igen, bár nem túl szívesen, de azért beszélgetett, pláne,
ha összebarátkozott valakivel, akkor pláne beszélgetett velük.
Mv.: - Ezt úgy hívják, ha jól tudom, hogy válogató némaság,
tehát akkor ez óvodára korlátozódott a némasága.
- Igen, így volt és utána hiába vittük át másik óvodába
ott is folytatódott ez a dolog. Szóval ott is ugyanígy nem beszélt
és nem csinált semmit. Sõt még az iskolában is folytatta ezt a
dolgát, de ott mégis végül is csak sikerült megszólalnia.
Mv.: - Hány év telt el azóta az elsõ hallgatásától, némaságától?
- Két és fél, három év telt el így.
Mv.: - Családban ilyen hasonló probléma nem volt?
- De velem is ugyanez volt, én se voltam hajlandó megszólalni
az iskolában, de én meg azért, mert engem kinevettek egyszer-kétszer
nagyon csúnyán és én ettõl kezdve úgy döntöttem, hogy na jó,
akkor én nem szólalok meg és ez is nálam is négy évig tartott,
mire én végre hajlandó voltam megszólalni megint.
Mv.: - És soha senkivel nem beszéltél, vagy csak az iskolában
nem beszéltél?
- Az iskolában a tanárokkal nem beszéltem.
Mv.: - És ezt te elmondtad a fiadnak, hogy veled is történt
egy ilyen eset, tehát õ tudott errõl?
-. Igen, õ tudott errõl és lehet, hogy ezzel adtam is alá egy
kicsit a lovat, hogy én ilyen voltam.
Mv.: - Mikor beszéltél vele errõl elõször?
- Hát már egész kicsi korában mikor ez elkezdõdött, de
akkor még nem sokat értett meg belõle, azért valamennyit megértett
belõle.
Mv.: - Akkor ezek szerint ült az óvodában, nem válaszolt ha kérdezték,
nem jelentkezett, hogy ha szeretett volna valamit, nem vett részt
az ilyen közös ünnepségeken, ahol verset lehetett volna mondani.
- Nem, bár látszott rajta, hogy már nagyon szeretné, de mégsem,
mégse tudta azt a dolgot megtörni.
Mv.: - És itthon nem kérdezgetted tõle, hogy vajon mi lehet az
oka, hogy mit érezhet. Nem próbáltál vele mint anya kisfiához,
hátha megtudsz tõle valamit?
- De kérdezgettem, de szerintem õ azt már rég elfelejtette,
hogy háromévesen vele mi történt az óvodában. Hát nem tudom.
Próbáltam és mindenféle szinten feloldani neki még úgy is,
hogy bementem vele, leültem vele játszani, meg a csoporttársaival,
de még akkor sem beszélt. Akkor legalább játszott.
Mv.: - És mond csak, nem féltél attól, hogy az iskola egyáltalán
befogadja így, hogy nem beszél.
- De, hát ettõl nagyon féltem, de viszont csak beszélni nem
beszélt már az iskolában. Mindent megcsinált, mert azt azért
megértettük vele, hogy muszáj megcsinálnia, sõt beszélnie is
muszáj, ha azt akarja, hogy a tanító néni tudja, hogy õ például
tud olvasni.
Mv.: - De helyesen jártak el az iskolában, mert hiszen kötelezõ
az ilyen típusú gyereket is fölvenni, hogy ha ilyen jellegû
problémája van és hát az iskola rendes is volt, a tanító néni
már be is fogadta. Valentint elõször a gyerekek nem csúfolták,
nem bántották azért, hogy nem beszél?
- De, sokat csúfolták sajnos õt, úgy hogy ebbõl sok verekedés
is származott aztán, de aztán úgy egyszer csak elkezdett beszélni
végre és akkor megszûntek ezek a verekedések, meg minden bántás
megszûnt.
Mv.: - Én arra emlékszem amikor elõször találkoztam
vele, hogy akkor még csak nem is mutogatott és nem is suttogott.
Tehát egész egyszerûen nem csinált semmit, bármit kérdeztek tõle.
Utána következõ fázis volt, hogy egy hét múlva már
mutogatott, utána jött az az idõszak, amikor boldogan jöttek az
osztálytársai, hogy na megszólalt a Valentin és a fülükbe súgta
a választ az órán, ha kérdezett valamit a tanító néni.
- Igen, de hát errõl a részérõl én nem sokat tudok, mert
itthon nem dicsekedett el azzal, hogy õ már beszél, csak egyszer
csak a tanító néni mondta, hogy a Valentin röfögött órán. Na
gondoltam, hogy ez már valami, haladás, mert valami hangot már
csak kiadott. Mi is biztattuk, hogy hát ha kell ordítson a szünetben
az udvaron és hát erre volt az, hogy röfögött órán.