Vendég a háznál
2001.március. 21.
Kossuth rádió, 13.05

- Véleményüket elmondhatják, kérdéseiket bármilyen témában feltehetik ma is 13 és 14 óra között a 328-8972-es telefonszámon.

Szabó Éva: - Eszter konduktornak készülsz a Petõ Intézetben, ahol mozgássérült gyerekekkel majd foglalkozni, ha ott maradsz, vagy valami olyan területen dolgozol, ahol hasonló munkád lesz. Mire kell fölkészülni valakinek? Mit kell megtanulni?
Kárász Eszter: - Hát elõször is azt hiszem meg kell tanulnia nagyon hinni az emberekben és az emberek akaraterejében és meg kell tanulni mindenkiben azt látni, ami lesz belõle. Mert hogyha nem azt látnám bele, amire majd képes lesz valamikor, akkor képtelen lennék arra, hogy nap, mint nap azt lássam, hogy még nem képes arra, amit szeretnék vele elérni. De nemcsak mozgássérült gyerekekkel, hanem pont most, ebben a hónapban felnõttekkel voltam, ami sokkal nehezebb és amihez sokkal több tartást kell megtanulni az embernek, fõleg ilyen fiatalon, hogy én 22 évesen megmondjam 40-50 éves embereknek, akiknek lebénult mind a két lábuk egy baleset következtében vagy egy agyvérzés miatt a fél oldaluk, hogy mit csináljanak, hogy hogy higgyenek abban, hogy én fiatalon adjak nekik hitet, akik pedig megéltek már nagyon sok mindent, hogy igenis hinni tudjak abban, hogy ez helyreállítható és hogy így is lehet teljes értékes életet élni.
Sz.É.: - És nyilvánvaló, hogy ehhez a munkához az embernek alkatilag is meg kell felelni, tehát feltétlenül kell egy olyan belsõ hozzáállásnak lenni, hogy ez a hite meglegyen és az a türelem is, ami ehhez a munkához kell. De szakmailag is föl kell készülni bizonyos dolgokra. Mi az, ami megtanulható?
K.E.: - Nagyon sok minden megtanulható ebbõl a szakmai oldalából. Hát mi négy évig tanuljuk ezt szinte éjjel, nappal, párhuzamosan fõiskolára járunk és gyakorlaton is vagyunk a Petõ Intézetben. És hál istennek megoldották úgy, hogy minden korosztályban teljesíthetünk gyakorlatot egészen a csecsemõ kortól. Voltam már négyhónapos gyerekkel a karomon is ott és hát egészen a felnõtt ambulanciáig, ahol most vagyunk így negyedév végén, ahol pedig negyven-ötven, nyolcvan éves emberekkel is foglalkozunk. És hát rengeteg minden igazából ez a konduktív pedagógia annyira komplex és én azt élvezem benne a legjobban, hogy annyira nyitott, hogy igazából minden meg kell hozzá tanulni, hogyha ez nem nagy szó. Tehát tanulunk orvostudományokat, pedagógiát, pszichológiát, de tantárgy pedagógiákat is, magyar irodalmat, matematikát, merthogy az iskoláskorúakat ugyanúgy fel kell készíteni akár egy felvételire, mint az egészséges embereket. Tehát annyira tág és annyira minden használható, mert az egy pedagógia, tehát én nem gyógytornász leszek, hanem egy pedagógus, aki megtanítja élni ezeket az embereket és abban, hogy megtanítani élni, abban igazából minden benne van.
Sz.É.: - Tehát gyakorlatilag, ha nem tud jól járni egy gyerek, akkor járni megtanítani, ez nem feltétlenül a te feladatod, ez orvosi feladat, ha úgy tetszik, meg gyógytornász feladat, de a lelkét járni tanítani, akkor neked kell majd.
K.E.: - Talán az a zseniális ebben, hogy ez annyira komplex, hogy én attól, hogy én a lelkét megtanítom járni, attól neki sokkal könnyebben fog menni, hogy lábra álljon. És igazából én mindig azt mondom, hogy azért is hívják konduktornak, hogy én csak rávezetem õt arra, hogy megtalálja a saját útját. Õ csak annyiban különbözik, hogy nehezebben mozog, mint a többi ember, de belül ugyanolyan értékei vannak, legföljebb ha kommunikációs problémái vannak, ezek nem jönnek ki. És én azáltal, hogy célt adok neki, hogy miért álljon lábra, hogy miért csinálja meg ezeket a feladatokat és hát emellett persze nagyon komplex foglalkozásaink vannak, amiket kívülálló úgy tekinthet, mintha egy gyógytorna foglalkozás lenne, de ezeknek is minden feladatnak megvan külön-külön a maga célja. Egy lábhajlításban már látjuk azt a lépést, ahol majd hajlítja benne a lábát. Egy karnyújtásban már látjuk, hogy azzal virágot fog leszedni, egy lépésben már azt látjuk, hogy abból futás lesz esetleg. Tehát megvan ennek ahogy õk hívják a torna része is, de mindez egy nagyon-nagy pedagógiai rendszerbe van belefoglalva, amiben minden azt szolgálja, hogy õ élni tudjon. És megtalálja saját útját. Ezekkel a nehézségekkel együtt az életben.

Sz.É.: - Betegségtudata van ezeknek a gyerekeknek? Most maradjunk a gyerekeknél vagy pedig állapotként fogadják el, hogy rosszul mozog a kezük, rosszul, nehezen mozog a lábuk?
K.E.: - Nagyon változó. Most beszélgettünk a gyerekekkel, hogy mik akarnak õk lenni? Van egy évfolyamtársam, aki ebbõl írja a szakdolgozatát, hogy mi a jövõképük és nagyon-nagyon változó válaszokat mondtak. Volt, aki teljesen reálisan látta, hogy hát õ számítógépes munkát szeretne, mert arra lesz képes. De valami irodalmi munkát a számítógépben, mert érzi, hogy a lelkében mocorog valami. De voltak olyanok, akik egyáltalán nem tudták fölmérni, hogy õk mire lesznek valamikor képesek, rengeteg olyasmit mondtak, ami például repülõgépvezetõ, ami nemcsak azért nem lett belõle, mert mozgássérült, de hát egészséges embereknek is nagyon nehéz, vagy nagyon komoly fizikai adottságaik kellenek, hogy legyenek.
Sz.É.: - Meg lehet nekik mondani, hogy bizonyos dolgokra sose lesznek alkalmasak? Vagy pedig hagyni kell õket álmodni?
K.E.: - Talán hogyha álmodnak valamit, akkor azt kell megtalálni, hogy azt az álmot hogyan tudják õk lefordítani a saját képességeikre. Tehát hogyan tudja az álmát megtartani úgy, hogy mondjuk nem repülõgépvezetõ lehet, de akármi más, amivel ugyanezt az álmot beteljesítheti és ugyanúgy repülni tud általa.
Sz.É.: - Te csináltál versmondó versenyt vagy nem tudom, versekkel való találkozót egy délután, amelyen én is ott voltam és az volt az érzésem, végig, hogy ezek a járni nem tudó gyerekek, ezek sokkal jobban rá vannak utalva a versekre, mint az egészségesek, mert a versek áltl repülni lehet.
K.E.: - Igen, õk sokkal érzékenyebbek mindenre, ami õket segíti abban, hogy lépéseket tegyenek, merthogy fizikailag nem képesek, vagy sokkal nehezebben képesek erre. És ezért képesek õk azt hiszem akkora szeretetet adni vissza, amekkorát adnak, sokkal többet, mint az egészséges gyerekek, pedig hát minden gyerekbõl sugárzik a szeretet. És ezért van nekem egy régi, még amikor én oda kerültem négy éve a Petõbe, akkor még ott volt, most már egyetemista mozgássérült barátom, akivel én ott foglalkoztam, utána elment a Bölcsész Karra és most verseket ír, sõt már kötete is megjelent és vele nagyon sokat beszélgettünk, hogy amikor õ verset ír, abban minden megtörténhet. Abban õ olyanokat is meg tud csinálni, amiket lehet, hogy soha az életben nem fog tudni fizikailag.
Sz.É.: - Ebben a környezetben, ebben a közegben, milyen hétköznapi örömök teremnek, mert arra is gondolhatok, hogy különösen reménytelen esetekben ez egy nagyon szomorú és lehangoló munka is lehet és nagy erõfeszítéseket kívánhat, hogy bizonyos hiteket erõsíts, amik reálisak ugyan, de korlátozott lehetõségek jelentenek.
K.E.: - Mi már annyira ki vagyunk élezve azokra a helyzetekre, amiknek örülni lehet, hogy igazából mindenben örömet látunk. Hogyha egy gyerek tesz egy lépést kicsit önállóban, mint máskor vagy egy gyerek kinyújtja a kezét és egyedül sikerül megfogni azt a poharat, amit eddig mindig csak segítséggel, akkor ott az egész nap örülünk neki. Tehát ha ez reggel sikerült, akkor még este is azt emlegetjük, hogy micsoda nagy lépést tett most elõre az a kislány vagy kisfiú és igazából ezek a gyerekek is olyan érzékenyen reagálnak minden örömre, hogy náluk egy egészen picike, hogy ha ráhull egy levél a tenyerükre, az nekik egy akkora élmény, amekkora másnak nem is tudom mi lehet. Tehát elmondhatatlanul tudnak örülni minden egyszerû pici szépségnek, minden szép szónak, minden tekintetnek és hát borzasztóan érzékenyek ennek az ellenkezõjére is. Tehát már hogyha nem olyan jókedvûen megyek be, vagy nem sugározom ugyanazt a szeretetet feléjük, egyszerûen azért, mert fáradt vagyok, akkor azt már õk élik meg, mintha valami nagyon rosszat csináltak volna.

Sz.É.: - Az õ helyzetükbõl kiindulva elképzelhetõ, hogy idõnként nagy indulatok vannak bennük, mert nem sikerülnek bizonyos dolgok úgy, ahogy õk szeretnék. Türelmetlenek, követelõzõk ezek a gyerekek vagy hálásak?
K.E.: - Mind a kettõ. Ez helyzettõl függ. Saját magukkal elég sokszor türelmetlenek, fõleg a negyedik, ötödikes korosztály addigra már jövõképük van, már álmaik vannak, hogy mik szeretnének lenni. Van például a volt csoportomban egy kisfiú, aki folyamatosan veszekszik lábaival, hogy csináld már azt amit én akarok, hát mozduljál már meg, hát lépjél már egyet, hát miért ilyen nehéz? És borzasztóan türelmetlen saját magával és úgy gondolja, hogy õ csinál valamit rosszul, amiért nem megy és ilyenkor borzasztó nehéz megértetni azt, hogy ez szépen lassan fog menni és egyszercsak azt fogják csinálni a lábaid, amit te szeretnél. De azért mindennap, minden percében meg kell dolgozni és el kell felejteni, hogy ott bajok vannak ott lent a lábaknál. De vannak olyan gyerekek, akik teljesen beletörõdtek, náluk meg pont azt kell erõsíteni, hogy igenis akarják azt. Van egy másik kisfiú a csoportomban, aki meg azt mondja, hogy igen, hát ezt nem lehet, mert én mozgássérült vagyok, de majd lehet a másikat. És vele meg azt próbáljuk mindig megértetni, hog de lehet, mert ne nyugodjon abba bele, hogy õ mozgássérült, hanem akarja elérni azt, hogy õ ugyanolyan életet élhessen, mint a többiek.
Sz.É.: - A segítségetekért, a szeretetekért hálásak?
K.E.: - Borzasztóan. Nagyon sok szeretet adnak vissza és én bármikor, amikor bemegyek a gyerekek közé, akkor egy olyan melegség vesz körül akkor is, hogyha nem csinálok semmit, egyszerûen azért, mert szeretem õket, õk olyanok, mint a tükrök, egyszerûen visszasugároznak mindent és felnagyítva.

- Az elhangzott mûsort Szabó Éva készítette.