Sziasztok!Eddig csak olvassgattalak Titeket,de most már rászántam magam az írásra is.Sajnos Mi is megtapasztaltuk,hogy mit jelent egy baba elvesztése,de Istennek hála azóta azt is,hogy milyen csodás dolog szülőnek lenni!Történetünk 12évvel ezelött kezdődött.Friss házasok voltunk amikor kiderült,hogy babát várok.Úgy éreztük,hogy miénk a világ.Gondtalan 9 hónap után,spontán szülés,10/10 Apgar,szóval minden renben.Legalábbis azt hittük!A 4. napon nem hozták ki reggel a babánkat,mondván,hogy nehezen lélegzik és el is kell vinni egy másik kórházba.Minden olyan gyorsan,váratlanul történt.Nálam gyors varratszedés,hogy mehessünk utána.4 kórházból küldték tovább,mondván nagyon rossz az állapota/ne rontsa a statiszitát/.Végül a Tűzoltó utcai klinikán befogadták,de mivel az intenzívre került,minket nem engedtek be hozzá.Óránként telefonáltunk,de egyre csak romlott az állapota,vérátömlesztést is kapott már,mivel fertőzésre gyanakodtak.Este 9-kor kért az orvosa/?/,hogy legközelebb ha lehet már ne én telefonáljak.Szegény férjemmel közölték a szörnyű hírt,Bálintkánk meghalt!Szinte percre pontosan 4 nap adatott csak meg nekünk,hogy családosak legyünk.Másnap felkerestük a kezelőorvost,de addigra elment.Legalább még 4-5 ilyen alkalom volt,a mai napig nem találkoztunk vele.Egy kollegája megsajnált minket és Õ vette a fáradságot/?/,hogy leüljön velünk beszélgetni.Semmi konkrétat nem tudott ugyan mondani,vártuk a boncolási jegyzőkönyvet.Itt az szerepel,hogy 3 üregű szíve volt.Mikor rákérdeztük,hogy ez mitől lehetett azt mondta a boncoló orvos,hogy "lehet,hogy roszkor fésülködtem."Mondta ezt egy orvos,2 olyan szülőnek,akik akkor vesztették el a gyermeküket.Hozzátéve,hogy a temetéssel nem fontos törődnünk,mivel van náluk egy tömegsír!Még ma sem értem,hogyan éltük túl ezeket a heteket,hónapokat.Természetesen tisztességesen eltemettük a kisfiunkat,akihez eleint naponta kijártunk a temetőme.Aztán már csak hetente,havonta.Elfelejteni sosem fogjuk,hiszen Õ az elsőszülött gyermekünk.Szegény férjem sajnos a mai napig pszihiáterhez jár,mert annyira magába folytotta fájdalmát,hogy pánik beteg lett.Szerintem muszáj róla beszélni,amikor jól esik sírni miatta és idővel el kell engedni a mindennapjainkból.Mondom ezt 12 év távlatából.Pedig most sincs olyan nap,hogy valami v.valaki ne juttatná az eszembe.Nagyon hiányzik és nagyon fáj a hiánya.De mi legalább annyiban szerencsésebbek vagyunk néhányatoknál,hogy van egy 11éves nagylányunk és egy ma 17 hónapos kislányunk!Remélem történetünk leírásával segíthettem olyanoknak,akik elvesztették a reményt.Én esküszöm rá,hogy csak az idő és a megszületett testvér/ek segítenek legalább enyhíteni az utánuk lévő űrt.Kívánom,hogy Ti is megtapasztaljátok a szülővéválás csodáját!Gabi