Jó reggelt!
Bennem is érik napok óta sok-sok gondolat... Hosszú lesz és "lelkizős", bárki nyugodtan ugorja át...
Ősanya: szubjektív fogalom. A világon mindenki számára mást jelent. Ergo ezzel dobálózni, vagy ezt magunkra venni nem más, mint a félreértések hegye lehet. Olyan mintha azt mondanám valakinek, hogy szép, de az a valaki a "szép" szót "ronda" jelentéssel ismerné.
Fejlesztés: mindannyian, minden pillanatban amikor csak a babáinkkal vagyunk és törődünk velük, fejlesztjük őket. Pár évtizeddel ezelőtt nagy divat volt túlzásba vinni és túl korán elkezdeni a "fejlesztést", ma pedig ennek okán nagy divat ezt a szót mumusnak tekinteni. Pedig a fejlesztés elkerülhetetlen és szükséges. A végletektől, persze, nem árt tartózkodni, hisz számos kutatás bebizonyította már, hogy inkább károsak mintsem hasznosak lennének. De ettől még mind fejlesztünk. És sem mi, sem a szakemberek nem vagyunk (és soha nem is leszünk) tisztában azzal, hogy pontosan hol is húzódik az az "ideálisnak" nevezett határ a túl sok és a túl kevés között.
Zöld békának, piros helikopternek és kék nyúlnak nevezem a játékait, mert nem jut eszembe jobb név, mert ez jön a számra. Tanítom akkor a 9 hónapos (sőt féléves) gyerekem a színekre? Nem hinném. Tudatosan biztos nem. Más szemszögből nézve meg mégiscsak tőlem hallja a színeket... Aztán itt van az öltözés... akaratlanul is mondom neki: "nyújtsd a jobb kezed", "jaj, várj, beakadt a hüvelyk ujjacska"... vagy végigpuszilom a kis testét, és közben mondom hova kap puszit... ez korai fejlesztés? Szintén nem hinném, hisz nem ülök le vele szemben, nem fogom meg százszor a kis kezét meg a lábát, hogy "nézd, ez a kéz, ez a láb".. és mégis, nap mint nap többször hallja tőlem, mert valahogy így alakult ki magától a napi rutinunk. Vagy vegyük szintén az öltözést, hogy leveszi egyedül a felsőt, ha kibújtatom a pulcsiból (most már csak az egyik) kezét. Egyszer észrevettem, hogy meg akarja egyedül tenni, azóta hagyom minden alkalommal, had játsszon vele. Azóta napról napra ügyesedik. Akkor most korai fejlesztem?
Hol van a határ a határ a sok és a kevés között? Sem én sem más, senki nem tudja pontosan. De szerencsére nem is kell egy vékony határvonalat megcélozni, mert sem a kicsit többől, sem a kicsit kevesebből nem lesz baja a babáknak. A túlzásokat meg úgy is igyekszik mindenki kikerülni...
Viszont olyan könnyű aláásni egymás önbizalmát, egymás hitét abban hogy jó anya, azzal, ha vékony határokat definiálunk, és megpróbáljuk e saját határvonalainkat ráhúzni mások nevelésére. A parázást tekintve is: egészséges, jólelkű, normális emberek nőhetnek fel kicsit lazább és kicsit aggódóbb szülők mellett is. Szerencsére, mert ha nem így lenne, sokan egész életünkben nem találnánk normális embereket, hisz annyira különbözőek a szüleink.
Egyetlen embert sem ismerek, aki azt mondaná: "anyám tönkrevágta az életem, mert nem a megfelelő hónapban kezdett el hozzátáplálni, nem a jó időben tanította meg nekem a színeket, vagy nem megfelelő fejlesztő játékokat vett nekem". De ismerek olyan embert, aki azt mondja,ía gyerekkorát tönkretette, hogy az anyja depressziós volt, és minden karácsonykor öngyilkos akart lenni.
Elkanyarodtam... Szóval arra akartam kilyukadni, hogy olyan jó, hogy itt van nekünk ez a korunk adta lehetőség, hogy fórumozhatunk. Tudunk emberi szót váltani a gügyögések mellett még mielőtt hazaérnek a párunk, tudunk tapasztalatot cserélni, segítséget/tanácsot ha bajban vagyunk, egymásnak örülni, egymást támogatni. Ha viszont e lehetőséget arra használjuk, hogy kritizáljuk, megbántsuk egymást, akkor az egésznek a lelkéből veszítünk el egy darabot. Ha definiálatlan "ősanyás" kifejezéseket dobálunk meggondolatlanul, vagy veszünk magunkra feleslegesen; ha nyugtatás helyett kritizáljuk egymás aggódását, ha nem vesszük jó néven, hogy van aki szemérmesebb a többinél és neki igenis kényelmetlen elővenni a mellét nyílt színen természetesség ide-vagy oda... (vagy ugyanezt a témát fordítva is mondhatnám), szóval ha nem építjük hanem romboljuk egymásban az anyaságunkba vetett hitünket, akkor ott ette meg a fene az egész fórumozást. Akkor nincs értelme ennek az egésznek.
Én Próbáltam felállni és mosolyogva továbblépni a "vihar" után, de pocsékul érzem magam a konfliktus óta. Szégyellem magam azokkal szemben akiket megbántottam, és - bár már nincs bennem sem megbántottság, sem sértettsége - ezer sebből vérzik az amúgy is bekrepált önbizalmam. Azóta nem mertem semmit sem publikálmi a blogomban, mert bármit akartam volna írni, érezni véltem a hátamban a kritikát mint valami kést. A büszkeség mögött a "túlfejleszted" szót, az aggodalom mögött a "parázol"-t, stb. És ne értsetek félre, ez most tényleg nem mártírkodás akar lenni, és hibáztatni sem akarok senkit, mert tudom, hogy ebben jócskán ott van a konfliktus mellett a saját nyomorom is: a depim, a túlérzékenységem, stb. De nem én vagyok az egyetlen aki megbántott másokat, és aki megbántva érezhette magát az elmúlt napokban. És ha nem figyelünk oda csajok, mindannyian, egy kicsit jobban arra, hogy ez a hely ne a kritikáról, hanem a jóindulatról szóljon, akkor egy szép nap nem csak az én kis hisztis túlérzékeny lelkem fogja napokig pocsékul érezni magát.
Mindenkitől elnézést a hosszú és érzelgős monológért