2001.02.28 11:54
Szerző: Anonymous
Kedves Alma!
Az ötleted szerintem is jó, de nem tudom, nem sért-e szerzõi vagy publikációs jogokat. Talán a legjobb az lenne, ha megkérdeznénk a szerkesztõ Gabit, hogy hogyan lehetne kivitelezni. Az is jó megoldás lenne, ha õ fel tudná rakni mondjuk a publikációk rovatba részletekben... Mi a véleményed?
Kedves Lányok!
Arra gondoltam, leírom ide nektek a saját tapasztalataimat és kétségeimet a kapcsolatanalízissel kapcsolatban. Amikor elõször mentem a foglalkozásra, már kezdtem elbizonytalanodni, valóban szükségem van-e az analízisre, mert ugye már van egy kisfiam, akivel kezdettõl nagyon jó a kapcsolatom, és ezzel a második babámmal meg ösztönösen megtaláltam a kapcsolatot már a fogantatása után pár nappal (errõl írtam is az Ami a szülés elõtt van c. témában). Ezenkívül a környezetem, barátok, sõt, a férjem is szükségtelennek tartotta a kapcsolatanalízist. Én is sokat töprengtem, milyen pluszt fog majd adni ez a foglalkozás, de úgy gondoltam, mindenképp ki szeretném próbálni, elsõsorban egy traumamentes szülés érdekében.
Az elsõ órán máris tapasztaltam a különbséget aközött, amikor én magam foglalkoztam a babával, illetve amikor kapcsolatanalízis keretében történt mindez. Amikor otthon magam próbáltam kapcsolatba lépni a babámmal, akkor csak érzelmeket tudtunk cserélni egymással. Vagyis szeretetet sugároztam felé, és éreztem, hogy õ is visszasugározza ezt énfelém. Ez nagyszerû érzés volt, fõleg, mert TUDTAM, éreztem, hogy a kapcsolat valóban kétirányú, vagyis érzékeltem a babám reakcióit. Volt olyan is, amikor hiába sugároztam a szeretetet felé, neki nem volt kedve válaszolni, így meg tudtam különböztetni azokat az alkalmakat, amikor tényleg reagált a babám azoktól, amikor csak én szerettem volna, ha reagál.
A kapcsolatanalízisen is így kezdtem a kapcsolatfelvételt a babámmal, hogy szeretetet sugároztam felé, és azonnal válaszolt is. Ami megdöbbentett, az az volt, hogy ezúttal gondolatokat is sugárzott felém. Zavarbaejtõ gondolatokat. Megkérdezte például, hogy az apja szereti-e. (Érdekes módon elõzõ este a férjem tett egy olyan kijelentést egy hisztis kifakadásom után, hogy ez a baba miatt van, miatta vagyok ilyen ingerlékeny.) Aztán megkérdezte, egyek vagyunk-e. Hazudni már ilyenkor se szabad a babának, így aztán azt feleltem, nem, de nagyon szeretem, és mindaddig vele maradok, amíg csak akarja, amíg szüksége van rám.
A babának legkésõbb a születésekor meg kell emésztenie, hogy nem azonos az édesanyjával, különben pszichés problémák merülnek fel benne a késõbbiek során. Ha a baba már magzat korában meg tudja emészteni és le tudja küzdeni azt a traumát, amit ez a tény benne óhatatlanul kelt, akkor a szülés megpróbáltatása kevésbé fogja megviselni (nem a születésekor kell még ezzel is megbirkóznia).
Most biztos felmerül bennetek a kérdés, vajon hogyan zajlott ez a kommunikáció a babám és köztem, és honnan tudom, hogy nemcsak saját magammal beszélgettem.
Nehéz ezt szavakkal megfogalmazni, mert a kommunikáció gondolati úton történt. Ha van gondolatátvitel, az ilyen lehet. Én gondolatokat fogtam fel a babám felõl, és saját magam fogalmaztam meg. Sokszor beletelik kis idõ, amíg meg tudom fogalmazni magamban a babám gondolatait. Néha elõször csak érzetek formájában kapom meg, pl. szorongás, felrémlõ képek és reakciók a babámtól, aztán lassan körvonalazódik a valódi mondanivaló, és érzem, amikor helyesen fogtam fel a baba mondanivalóját - mintha pozitív visszajelzést kapnék tõle, hogy igen, ezt akartam mondani, kérdezni.
Hogy nem magammal beszélgetek, arra bizonyíték számomra a babám viselkedése, pl. ezután a trauma után, amit a "nem vagyunk egyek" felfedezése okozott (akkor én még nem éreztem, hogy ez trauma neki), a következõ héten végig nyomott volt a hangulatom, kellemetlenül éreztem magam, szorongásos álmaim voltak, amelyeket semmilyen külsõ hatásra nem tudtam ráfogni.
A következõ foglalkozáson még mindig nem sejtettem, hogy a babám szorongása vetült át belém. Az viszont azonnal feltûnt a kapcsolatfelvételnél, hogy a babám szokatlanul heves ragaszkodással fordult felém. Mintha csimpaszkodott volna a nyakamba, olyan érzelmi vihart zúdítva rám, hogy sírni kezdtem. Ekkor jöttem rá, hogy még nem dolgozta fel, hogy nem vagyunk egyek. Ezen a foglalkozáson végig vígasztaltam õt, és próbáltam erõsíteni az önbizalmát, azt sugalltam felé, hogy õ külön egyéniségként is értékes, pótolhatatlan, szeretetre méltó lény, akit én feltétel nélkül szeretek. Olyan furcsa módon közvetítettem neki ezeket a gondolatokat, mintha én egy tükör lennék, amelyen keresztül õ, a babám láthatja magát, és éreztem, hogy tetszik neki, amit lát, kezdi õ is elfogadni magát. Már nem "csimpaszkodott" annyira, éreztem, hogy gondolkodik, emészti a hallottakat. Sajnos az a foglalkozás nagyon hamar elrepült, és a búcsúzáskor még rémületet éreztem átsuhanni a babám gondolatain, nem szívesen eresztett el.
Utána még pár napig kellemetlen volt a hangulatom, de próbáltam sokat foglalkozni a babával, szeretgettem, játszottam vele, és az egyik reggel arra ébredtem, hogy újra visszaköltözött a derû a pocakomba, és így belém is. A szorongásos álmaim is megszûntek.
A következõ foglalkozás igazolta a megérzésem. Amikor felvettem a kapcsolatot a babámmal, mintha egy lelkileg sokkal érettebb baba lett volna, és már nem ragaszkodott annyira. Ennek nagyon örültem. Látszott rajta, hogy még élvezi is önálló egyéniségét. Elõjött viszont egy újabb kérdéssel, ami ismét zavarba ejtett, mert azt próbáltam magamban is az agyam leghátsó zugába számûzni. Elõször azt a gondolatot közvetítette felém a baba, hogy szeretne olyan okos, ügyes, szép nagyfiú lenni, mint Olivér fiam. Miután megvizsgáltam ezt a gondolatot, és próbáltam rájönni, mi állhat mögötte, megdöbbentem. A babám érzékelte a bennem a nagyfiamról élõ idealizált gyerekképet, és úgy érezte, azt várom el tõle, hogy õ is ilyen legyen, és ha mélyen magamba nézek, igaza is volt (gondolatban korábban már felmerült bennem, hogy mi lesz, ha a második gyermekem nem lesz olyan "tökéletes", mint az elsõ, fogom-e tudni õt ugyanúgy szeretni stb.). Ezen a foglalkozáson megpróbáltam elõször magamban tisztázni õszintén, hogy a babámat feltétel nélkül elfogadom úgy, ahogy van, és nem fogom összehasonlítgatni Olivérrel. Persze ezt mindigis így gondoltam, de más tudatosan így gondolni, és megint más ténylegesen, õszintén, teljes szívbõl el is fogadni és megvalósítani ezt a dolgot. Tehát elõször magamban tisztáztam, mert a baba megérzi, ha nem õszinte gondolatot sugárzunk feléje, hanem "csak mondjuk", amit helyesnek tartunk.
Ezen az órán végül sikerült tudatnom a babámmal, hogy úgy szeretem õt, ahogy van, feltétel nélkül, tiszta szívvel. Ez alkalommal mosolyogva búcsúztunk el egymástól az óra végén.
Azért írtam le ezeket a saját tapasztalatokat, hogy láthassátok, egy nagyon várt, tervezett babának is lehetnek oldásra váró feszültségei, traumái, amirõl az anyuka nem is gondolná, hogy léteznek. És tudunk segíteni a babának ezek feldolgozásában. Én õszintén hiszek benne, hogy ezek a kapcsolatteremtõ órák nem hiábavalóak, és segíteni fogják a babámat abban, hogy traumamentes, kiegyensúlyozott, boldog gyermek lehessen.
Üdv: Krisztina