Sziasztok,
Köszi az érdeklődést, akkor tessék.
Először is: terhesség. Mivel már a hatodik héttől kezdve kiírt a doki táppénzre - az előző vetélésem miatt - így eleinte sokat unatkoztam. Aztán elkezdtem járni terhestornára, meg intimtornára, és attól kezdve tök jó volt minden. Maga a terhesség elég jó volt, nem hánytam, nem égett a gyomrom meg hasonlók. Persze a vége felé már kezdtem türelmetlen lenni. Az az igazság, hogy 20 kilót híztam a 9 hónap alatt, amit azért elég nehéz volt cipelni, és ahogy nőtt a pocakom, egyre nehezebbé váltak a mindennapjaim. Emlékszem, hogy majdnem agyvérzést kaptam, amikor be kellett kötnöm a cipőmet. Mivel nagyon nagy volt a pocóm, nehezen jutottam el a bokámig és tulajdonképpen vakon kötöttem be a cipőfűzőt, de ennyi idő alatt az összes vér a fejembe szállt, és majd eldurrant mire végeztem. Ráadásul a terhességem 38. hetében a dokim elment egy hétre síelni a Tátrába. Totál be voltam parázva, hogy nem nála fogok szülni. No, de a végén minden megoldódott. A 40. hét szombatjára voltam kiírva szülésre, de a doki már kedden befektetett a kórházba, mivel első baba inkább legyek ott, akkor tutira elérek időben a szülőszobára. Szóval kedd reggel 7-kor felvettek az osztályra. Tök jó volt mert egy olyan "csajjal" voltam egy szobában, akivel együtt jártam terhestornára (ő túlhordás miatt feküdt bent). Kedden délután úgy indult haza a dokim, hogy reggel addig nem reggelizhetek, amíg ő azt nem mondja, hogy lehet. Ez teljesen felvillanyzott, gondolván, hátha másnap megindítaná a szülést végre valahára. Este bejött a férjem meglátogatni, és mondtam neki, hogy lehetséges, holnap megindítják a szülést, de azért ő csak induljon el munkába (mint máskor), nehogy ezen múljon. Másnap osztották a reggelit, én persze kivettem egyet magamnak, márcsak babonából is, nehogy a végén még éhen maradjak. Aztán jött a doki, hogy akkor menjek a vizsgálóba megnézzük mizújs. Kiderült hogy már 3 ujjnyira kitágultam, úgyhogy szedjem a holmimat, megyünk szülőszobára. Ne tudjátok meg, majd kiugrottam a bőrömből örömömben. Első dolgom volt, hogy telefonálja férjemnek - apa, megyünk szülni! Persze előtte 2 perccel indult el a gyorsvonat Ceglédről, így kénytelen volt elutazni Kőbányáig, és onnan vissza az első vonattal. Szóval minden para nélkül, lelkileg felkészülve, örömmel csomagoltam, vártam a továbbiakat. Ja, tudni kell, hogy ekkor még nyoma sem volt fájásoknak, vagy összehúzódásoknak. Szóval lementem a szülőszobára, felvették az adataimat, vért vettek, előkészítettek szülésre, meg ami még ilyenkor szokás. Mire ezzel végeztem, lejött a doki is, megvizsgált, burkot repesztett, hogy beinduljanak a fájások, és ment dolgára. Ez volt olyan 8 után valamivel. Nos, a fájások szépen be is indultak. Ja, azt elfelejtettem írni, hogy amikor mentem le a szülőszobára, találkoztam a gyógytornászommal, akihez jártam terhes- és intimtornára. Egy tök aranyos 22 éves kiscsaj, de nagyon jól képzettnek tűnt, és nagyon lelkes. Szinte barátnők lettünk a tornák során, azóta is tartjuk a kapcsolatot, néha meglátogatja Orsit, vagy mi őt. Szóval mire túlestem a burokrepesztésen - ami meglepetésemre egyáltalán nem volt fájdalmas - lejött a gyógytornász Heni is hozzám, és nemsokkal utána megérkezett Péter is. Szóval a vajúdásom alatt ketten felügyeltek. Közben Henitől érdeklődtem, hogy a szülésznő milyen, akihez éppen kerültem, és mondta, hogy fogadni sem tudtam volna jobbat. Bizonyára igaza volt, mert amikor már nagyon erősek voltak a fájások, akkor elkísért zuhanyozni, mivel állítólag a melegvíz csökkenti a fájdalomérzetet, meg szinte végig masszírozta a derekamat, segített a légzésben stb. Tényleg nagyon rendes volt! Olyan 11 lehetett, amikor már fájások alatt elég rendesen éreztem a székelési ingert. Akkor megvizsgált a szülésznő, hogy mennyire szedődött fel a méhszáj, de mondta, hogy még nem szabad nyomnom, mert még tönkreteszem magam belülről, úgyhogy fájások alatt lihegjek, és NE nyomjak. Na és innen volt nekem maga a pokol. A fájások annyira nem voltak vészesek, de az, hogy NEM nyomhattam, az borzasztó volt. Dél körül már sírva könyörögtem, hogy hadd nyomhassak. Akkor megint megvizsgált a szülésznő és áthívta dokit, hogy inkább mondjon ő valamit nekem. Akkor a doki is megvizsgált, és azt mondta, hogy nem látja értelmét, hogy nyomjak, mert a baba feje még nem illeszkedett be a szülőcsatornába. Én meg mondtam a dokinak, hogy már a kezemmel szorítom össze a fenekemet, mert annyira kell nyomni, és szinte érzem, hogy ki akar jönni. Akkor megint megvizsgált, és azt mondta:
-Tudja mit? Ha jön a fájás nyomjon úgy, ahogy terhestornán tanulta.
(Ja, elfelejtettem, hogy Heni a gyógytornász végig velem volt, de amikor a doki megjött, akkor Péter kiment a szülőszobából, mert így beszéltük meg. Valószínűleg neki a kitolás már sok lett volna. Így utólag szerintem jobb is volt így.) Nos, akkor jött a fájás, felhúztam a térdeimet, nagy levegőt vettem, benntartottam, és minden erőmmel toltam. Amikor vége lett a fájásnak, tök megkönnyebültem, és felsóhajtottam:
- Na, ez jólesett!
Erre a doki, a szülésznő, meg Heni is elkezdtek nevetni, hogy ilyet még nem hallottak. A fájás után megint megvizsgált a doki, és megdicsért, hogy jól elkaptam, mert már megindult a baba. Tehát ezután minden fájásra nyomhattam, és az utolsó fájás előtt mondta a szülésznő, hogy már a kis feje búbja kint van, már a hajacskájából egy tincset meg tud tekergetni. És hülye dolog, de az volt az első gondolatom, hogy:
- Úristen, gyorsan jöjjön már egy fájás, még megfullad!!!!
Következő tolásnál segített a doki, mégpedig úgy, hogy felült a szülőágyra a fejem mellé a vállamhoz, és mikor jött a fájás, akkor megfogta egyik kezével a lábamat, maga felé húzta, a másik kezével (alkarjával) meg a bordáimtól a combok felé szinte kimasszírozta belőlem Orsit. És ez tök nem fájt, nem is éreztem, csak azt, hogy valami ott lent, ami nyálkás és meleg, kicsúszik belőlem. Ez volt Orsi, és ekkor fél egyet mutatott az óra. Azt hiszem nagyon szerencsés vagyok, hogy nem egész öt órai vajúdás után meglett Orsi minden fájdalomcsillapító vagy gyorsító nélkül. Persze Orsi már akkor is huncut volt, mert a doki jobb oldalt végezte el a gátmetszést, természetesen az én gyönyörű kislányom meg a buksija mellé rakta a kezét (a kis Superman), így bal oldalt végigrepesztett (ezt csak onnan tudom, hogy mondták, meg varrták, de érezni ebből sem éreztem semmit). Nos, ahogy Orsi kibújt, egyből fel is sírt, nekem meg az volt az első, hogy megkérdezzem: - Hová tűnt a hasam????
Mire a szülésznő valahonnan a lábaim közül válaszolt:
- Mindjárt odaadom.
És akkor a mellkasomra tették Orsit. Úgy dzsuvásan, véresen, hangosan sírva, de nekem gyönyörű volt, és csak a fejét láttam, meg a pici ökleit. Pár perc múlva a csecsemős nővér elvitte megfürdetni, megmérni stb, amíg engem összevarrnak meg lemosdatnak, hogy aztán Orsit is felöltöztetve engem is rendberakva még megkapjam pár másodpercre. Amikor elvittiék, akkor jutott eszembe, hogy ÉN NEM IS LÁTTAM, hogy VALÓBAN lány-e. De mindenki megnyugtatott, hogy lány. Nagyon egybehangzó volt, úgyhogy tovább nem is kételkedtem. Aztán bekötötték az infúzitót (valószínűleg abban volt fájdalomcsillapító, meg méhösszehúzó is), összevarrtak, lemostak, szóval viszonylagos emberi külsőt varázsoltak, hogy aztán amíg lecsöpög az infúzió (2 óra) bent lehessen velem Péter is. Eközben Orsit inkubátorba tették, és már vitték is fel a csecsemő osztályra. Kint a folyosón megkérdezte Pétert a csecsemős nővér:
- Maga vár Orsira?
Ő meg zavarában majdnem azt monta, hogy NEM, ő Beára (ez vagyok én) vár. De aztán gyorsan kapcsolt, hogy igen, és megkérte a nővért, segítsen neki, hogy hadd készítsen néhány fotót Orsiról. Aztán bejött hozzám, beszélgettünk meg minden, és nagyon boldogok és fáradtak voltunk. Fél háromkor engem felvittek a gyermekágyas osztályra, őt meg hazaküldtem enni, aludni, telefonálni, emilezni, stb. Az is tök jó volt, hogy 3-kor már újra láthattam Orsit, mert ugye eljött a szoptatási idő, és hozták a babákat. Azon a napon olyan fáradt volt szegénykém, hogy minden szoptatást végigaludt, nem is szopizott semmit. Másnapra már magához tért, és estére már mérhető mennyiséget evett. A következő naptól már végig velem volt. Szombaton hazaküldtek minket (meg még sokan másokat is) mivel a melegfront miatt aznapra csak az osztályról 11 szülés volt várható, plusz még aki otthonról fog érkezni, szóval kellett a hely. Itthon az első két hét meglehetősen nehéz volt, pedig Peti is itthon volt velem, hogy minél többet tudjak pihenni. Ő gondoskodott arról, hogy egyek-igyak rendesen, lehetőleg minél többet pihenhessek, egyszóval ne legyen gondom semmire. Ez alatt az idő alatt senki nem jöhetett hozzánk látogatóba (kivéve a gyerekorvost), de nem is bántam, annyira hullámzó volt a hangulatom, de inkább sírtam mint nevettem. Később ez sokat javult, a 4. héten már barátok is jöttek, belefértem a régi dolgaimba is. Egyszóval kezdtem emberré válni egy zombiból.
Tápi kérdésében: Annak idején nagyon el voltam keseredve, hogy nekem nem megy, pedig ennek KELL működnie, ez természetes kell, hogy legyen. Még írtam is egy LLL-s tanácsadónak, aki legnagyobb sajnálatomra olyan értelemben későn írt vissza, hogy akkorra már megbarátkoztam a tápival. Meg aztán amit leírt, akkora macera lett volna (a lányom meg már jóval túl a 4 hónapon), hogy a férjemmel úgy döntöttünk, inkább most nem. Talán önző dolog a részemről, de az a pár (?) nap, amíg újra vissza tudnám szoktatni Orsit a cicire, szóval az a pár nap üvöltés, meg nem alvás azt hiszem teljesen padlóra tenne lelkileg meg fizikailag is. Egyébként ez is olyan fura. 2 hónaposan 4900 g volt, 3 hónaposan meg 5000. Tehát 4 hét alatt nőtt 5 cm-t és "hízott" 100g-ot, viszont az én lányom kaja miatt (kivéve az első heteket) SOHA nem sírt. Ezt abból gondolom, hogy ha sírt és felvettem, akkor kb 20 másodperc alatt lenyugodott, esetleg el is aludt. És ha nem figyelem az órát, lehet, hogy egész nap sem kérne enni. Sőt néhány hete a napi öt evéséből 3x ébreszteni kell. Szóval ha adok neki enni, elfogadja, be is vágja mindet, de ha nem adok, viszont a kezemben van, úgy is jó.
Ja, és UUUUUTÁL öltözködni! Hallotttok már ilyet??? Milyen lány ez??? Az apja persze örül, hogy legalább ezzel nem lesz gond. Hááááááááát, ezzel nem is, viszont IMÁD vetközni és pucérkodni
Na jó, eldugultam. Ja, és köszi, hogy befogadtatok
heppi
) 
Ma pl. a baby-gymet rugdosta ezerrel, de nem ám véletlenszerűen, hanem célirányosan! 
; és nem csak a listára írtok! 
