Kérdeztétek a szüléseim, milyenek voltak. Részben különböztek, részben pedig ugyanúgy zajlott mind.
A Zsófival úgy indult, hogy elfojt a magzatvíz éjjel 1 órakor, és szépen betaxiztunk a klinikára.
Ott a szokásos rituálé után felfektettek az egyik szülőágyra, egy félreeső boxba, és ott hagytak. Fájásaim nem voltak, csak a hátamban, a kellemes fekhelytől. A dokimat sem láttam reggelig. Úgy 9 óra körül kezdték az oxitocint, de nem igazán indult be 2-ig. Viszont addigra a hátam kikészült, hisz oldalra sem fordulhattam. Akkor kikönyörögtem a szülésznőtöl egy kis oldaltfekvéses pihenést. Fél órát engedélyezett, aztán visszafordított fél 3-kor. Na akkor beindultak a fájások, talán a pihi miatt. Elkezdtem tágulni, szép lassan. Aztán hirtelen eltünt a méhszáj, és futottak a dokiért. Majd 3/4 5-kor meglett Zsófi, a harmadik tolófájásra. A legszörnyűbb a gátsebem volt, 6 hétig nem tudtam ülni.
A másodiknál csak szivárgott a víz, így a megfigyelőn töltöttem a hétvégét. Hétfőn du-án előkerült a dokim, hogy megvizsgál. Úgy megvizsgált, hogy csőtörés lett, elfolyt a magzatvíz. Oxitocin ismét. Itt 16 órakor kezdtem, és 21.40-re lett meg Orsi. Annyival volt másabb, hogy rögtön reagált a gyógyszerre, nem tartott olyan sokáig. De a vége ugyanúgy felgyorsult, és ugyanolyan könnyen kinyomtam.
A harmadik volt a legrázosabb lelkileg, és a legkönnyebb egyébként.
Vele 4,5 hónapot töltöttem a klinikán, mert állítólag kevés volt a víz, és haránt volt a baba.
Minden rosszat elmondtak, amit lehetett. Volt orvos, aki kerek perec megmondta, nem hiszi, hogy ki tudom élve hordani. Féltem is nagyon, mert gyógyszerek mellett estem teherbe, még a Ceizel-nél is voltunk emiatt. Végül 1 hónappal az UH-n számított idő elött azt mondták, mostmár meg kell szülni, mert nem fejlődik egyáltalán. Jó, ha van 1,5 kg. Így másnap hajnal 5-kor burokrepesztéssel indítottak. Oxitocin megint. Ebből a szülésből nem maradt meg más, mint a félelem, ill. a megkönnyebbülés. Itt volt egy kellemes afférom egy szülésznővel, mert megint begyorsult a vége, és nem hitte el, hogy nyomnom kell, és nem szólt a dokinak azonnal, pedig az épp hazaugrott ebédelni. Mindenáron be akarta nekem mesélni, hogy biztos kakilni kell, még nem tünhetett el a méhszáj, hisz nem rég vizsgáltak. Mire sikerült meggyőzni, a doki pont hazaért. A kedves megvizsgált, és csodálkozva közölte, hogy jé, tényleg itt az idő. Egy csomó fájást vissza kellett tartanom, mire odaért a dokim. Mindezt úgy, hogy ott vártak mellettem a hordozható inkubátorral, hogy rohannak az én beteg, fejlődésben elmaradott, kissúlyú babámmal a gyerekklinikára. Du 1/2 -ra megszületett az én makk egészséges, 2850 grammos gyönyörű kislányom.
A gyerekorvos mosolyogva csomagolt, hogy rájuk itt már nem lesz szükség. Akkora kövek estek le a szívemről, hogy szerintem tatarozták utána az épületet.
Határtalanul boldog voltam, és nem fájt semmim, hisz vágásom sem volt. Szülés után 2 órával már fent a 3.-on telefonálgattam.
A legszebb élmény a kisfiam születése volt. Egy szerdai napon nagyon rosszul voltam. gyengék voltak a lábaim, szédültem. De vidéken volt a férjem, így otthon feküdtem. De másnap azért bebuszoztam a klinikára, biztos, ami biztos.
Ez volt az első alkalom, hogy a párommal készültem a szülőszobára. Ő akkor ért oda, amikor épp megvizsgáltak, és közölték, hogy szülünk, 6 centire nyitva a méhszáj! Majd elájultam.
A doki elment vizsgáztatni, én meg életemben először, sétálgathattam a folyosón. Így jó vajudni, nem ágyhoz kötve. 2-kor fektettek fel az ágyra, és 1/2 4-re megszületett a kisfiam, akit lánynak mondtak az UH-án. Megint olyan gyorsan, hogy az új szülőágyat, az új papásszobába, nem sikerült összerakni, így keresztben volt a lábam a lábtartón.
Akkor voltam talán életemben a legboldogabb. Mert fiút szülhettem a férjemnek 3 lány után.
De olyan fiút, olyan elevent, vásottat, hogy el is ment a kedvem a további gyerekektől.
Bocs, de miután leírtam a következő sorokat, és visszaolvastam rájöttem ez sokaknak felkavaró lehet, és nem is kiváncsiak rá. De ha már leírtam, akkor itt hagyom. Kérem, akiket felkavar egy terhesség elvesztése, ne olvassák el a következő bekezdést.
Elsős voltam az egyetemen ( a fiam pedig 5 éves), amikor terhes maradtam.
Életem nagy álma volt, hogy matektanár legyek, és végre felvettek. Nem örültem a gyereknek igazán.
De persze, hogy elvetessük, meg sem fordult a fejemben. Viszont a 2. hónapban elkezdtem vérezni. Az addigi dokim elment Fehérvárra, az ügyelet meg hazaküldött. Aggódtam, így utána mentem a dokimnak. Fehérváron feküdtem a kórházban, és ott készültem a vizsgáimra. Megszüntek a panaszaim. De 19 hetesen, egy írásbeli vizsga után, elkezdett folyni a magzatvíz. Kétségbeestem, nem is akartam bemenni a klinikára. Persze a férjem bevitt, amikor hazajött. Ott azt mondták, nincs tovább, meg kell szülnöm. De hisz élt még!!!! Éreztem ahogy mozog, küzd. Az életéért. Olyan volt a nyomás, az orvosok, a férjem részéről, hogy belementem. Indítsák meg. Halálra ítéltem a gyerekemet. Olyan lelketlen volt mindenki. Csak egy nem sikerült terhesség, mondták, és legyintettek. Úgy éreztem széthasít a fájdalom, miközben énekeltem a kicsimnek. Este 8-kor feltették a tablettát, és éjjel 2-kor kellett menni a következőért.
A baba végig mozgott a hasmban, és ahogy fogyott a víz, mert folyamatosan folyt, én egyre jobban éreztem. Mialatt ő a haláltusáját vívta, én a lelkiismeretemmel viaskodtam. Biztos azért ver az Isten mert nem akartam őt. Az én álmaimmiatt kell meghalnia, ha nem mentem volna el a vizsgára! Vagy nem kellett volna beleegyeznem az inditásba. Hátha termelődött volna víz, újra. Nekik nem számít, ők azért nem küzdenek. De én miért adtam fel? Miért hagytam cserben a gyerekemet? Fájt a lelkem.
Jöttek már a fájások is, és kimentem leülni a folyosóra. Mikor közeledett a 2 óra, elindultam levenni a bugyimat, miközben tüsszentettem egyet, és kicsúszott valami.
Borzasztóan megijedtem, és féltem. teljesen egyedül voltam. Bementem a nővérkéhez, ő megnézte, és mondta hogy hívja az orvost, mert a baba született meg. Ott álltam vagy 10-15 percet, mire előkerült a doki. Indításképpen elkezdett üvölteni, hogy miért van rajtam bugyi, majd utasította a nővérkét, hogy vegye ki a babát. Szegény nem bírta egyedül, így nekem kellett fogni a hánytálat, benne az én kis magzatommal, míg ő elvágta a köldökzsinórt. Mindezt állva, a 3. emeleti kezelőben. Azt hiszem én egy kicsit megőrültem akkor, vagy sokkot kaptam, vagy nem tudom hogyan sikerült végigcsinálnom.
Mindenesetre végre elaltattak, az megváltás volt.
Majd azzal ébresztettek, hogy képzeljem el, kisfiam volt. Soha, de soha, amíg élek, nem fogom elfelejteni a kis lábát, az angyali arcát.
Valami megszakadt bennem. Ezt a "szülést" észre sem vettem, mégsem fájt még semmi ennyire. Képtelen voltam abbahagyni a sírást, és ott mindenki terhes volt, vagy gyereke volt. Menekültem. Először haza, az emlékek elől, aztán a tanulásba a gondolataim elől. Két nap múlva volt az utolsó vizsgám. Meg akartam csinálni, mert nem akartam félévre otthon maradni, és elsüllyedni a depresszió legmélyebb bugyraiba.
Sikerült, levizsgáztam. Ma sem értem, hogy ment be akkor az algebra a fejembe.
De az űr megmaradt, és megvan ma is.
Mostmár tudom, hogy semmi nem tudja pótolni, és nem tudja őt elfelejtetni velem.
Akkor, és utána 5 évig, állandóan az járt az eszemben, hogy vissza akarom őt kapni. De nem estem teherbe.
Majd jött az én kicsi Annám. Bár közvetlen elötte volt egy elhalt terhességem, és közben daganatot is találtak a méhemben, ami talán magyarázat a vetélésekre. Féltem, hogy őt is elveszítem, hisz alig volt helye a mióma mellett, és véreztem megint, de szigorú fekvéssel kihúztuk.
Volt ugyan néhány hét bentfekvés a vizesedés, és vérnyomás miatt, de végül az is rendeződött.
Annyira, hogy ő volt az első gyerekem, akit kihordtam. Majdnem a kiírt napig. Jó nagy is lett.
Az ő feje volt a legnagyobb, így kitolni őt volt a legnehezebb. Megint oxitocin, mert nem voltak fájásaim, csak vízcsorgásgyanú. Meg egy óriásbébi, így megindították.
Most úgy rémlik őt volt a legnehezebb megszülni.
Taláncsak mert még viszonylag friss az élmény, vagy mert tényleg nagy volt.
De nagyon sokat jelentett, hogy a férjem velem volt. Nem érdekelt engem se szülésznő, se orvos. Ő ott volt velem, és biztonságban éreztem magam.
Hál'isten ő felfogta, hogy így tud a legjobban segíteni, és nekem így jó. A kisfiúnál még habozott, de aztán azt mondta, nem bánta meg, egy életre szóló élmény volt. Neki nem is kellettek hónapok, hogy "felfogja" az apaságot.
Iszonyú hosszú lett, bocs mindenkinek. Talán nem is kellett volna le írni.
Mostmár mindegy.
Szóval minden szülés más volt. De hasonló volt abban, hogy nehezen indultak a fájások, még oxitocinnal is, nagyon fájdalmas, és viszonylag hosszú vajudásaim voltak, melyek hirtelen, váratlanul értek véget, egy gyors kitolással.
Tőlem kezdhetjük előröl!
Az enyem is valalmi hasonlo volt, talan nem ennyire durva. A kekfeny, sargasag + bunko csecsemosnoverek total megegyeznek. Megirnad a dokid, illetve az ugyeletes doki nevet? A cimem: nagynelakagi@freemail.hu Elore is koszi!
Hogy tudtad feldolgozni? En mar most rettegek a kovetkezo szulestol, pedig az elso terhessegem csodaszep volt.
