2001.03.24 17:44
Szerző: Anonymous
Sziasztok mindenki
Elõször is köszönöm a jókivánságokat.
Huhh
Hát nem is tudom mit irjak illetve hogyan, hogy ne paráztassak be mindenkit, aki még a szülés elõtt van.
Kezdem azzal talán, hogy ami velem történt rendkivül ritka, a terhesek 4 % lesz toxémiás, hivatalosan preéclampsiás, ezek közül pedig csak 15 % kapja meg a legsúlyosabb formát, amibe nekem sikerült beletrafálnom.
Isten keze volt, hogy a SOTEI re jártam terhesgondozásra és már a28 héten amikor felment a vérnyomásom, Dopegytet kezdtem szedni, ami rendbe tette úgy 5 hétre. A bajok igazán a 33 hét végén kezdõdtek, amikor ismét magas lett a vérnyomásom, baromira bedagat a lábfejem, bokám és lábszáram és a vizeletemben megjelent a fehérje. A klasszikus tünetsor. Mivel a dokim köv héten vizsgázott és utána pedig síelni ment, jobbnak látta , ha befekszem a kórházba.
Na innen jött a pokol. Utólag már kicsit szebb a dolog, de ott és akkor ... Nem akarom túl részletezni, de az lehet, hogy a klinikján szakmailag szuper dokik vannak - ennek köszönhetem az életünket - de emberileg... Persze megértem , rengeteg a beteg , nem érnek rá még a lelket is ápolni, de ez vonatkozik a NIC intenziv új és koraszülött osztály dolgozóira is. Remélem ezt nem olvassák vagy csak miután Emma hazajött...
Nos, a kórtermek még hagyján, arróül nem tehetek, hogy a 4 szobatársból 1 rendkivül primitiv kivagyit is sikerült kifognom, aki ikreket várt és ezért azt hitte magáról neki duplán nehéz, mint másnak stbstb, elnézést a normális ikres anyukáktól, de ez a nõ tényleg eszméletlen volt, - hatalmas vitánk volt, amiben mindennek elmondott, mert kértem hogy éjszakára ne hagyja nyitva az ablakot , ugyanis én nem megfázni jöttem ide, és márciusban még hajnalban 0 fok körül van a hõm. de ez nem történt meg, így monden éjjel fél óránként átizzadva a sok takarótól szálltam ki a zimába ablakot csukogatni, aztán a fõnövér rendre utasította nagyságát, de ez sem segített. Mind1 már..
Én túlérzékeny tipus vagyok, ráadásul nem olyan buta, aki csak hagyja , hogy történjenek vele a dolgok, szeretem tudni mit miért, fõleg hogy nemcsak magamért voltam/vagyok felelõs.
Mindennap újabb bizonytalanság várt rám, senki nem mondott igazán semmit, csak azt, hogy ugye preeclampsia, nyújtani kell az idõt, de ez sok mindentõl függ, a koraszülés valószínû stb stb
Aztán derült égbõl a villámcsapás, a betegség tipikus következménye, hogy a magzat nem fejlõdik tovább a méhben, visszamarad. Enyhe sokk...
Az UH a 34 héten 1810 grammra saccolta a picuromat, amirõl azonban tudni kell, hogy +-10%
Aki végül mûtött a betegség nagy kutatója egy adjunktus, 2 kg ra tippelte tapintás és pocakméret alapján...
Én is 1,80 nal születtem 28 éve és szépen kifejlõdtem - kezdem azt hinni, aki kis súllyú volt annak az elsõ szülöttje is az lesz...
Szóval 1 hét a kórházban, csomó vizsgálat vérvétel, infuzió, steroid /magzati tüdõérlelõ/ injekciók, 24 órás pisigyûjtés, napi 2 CTG, flowmetriai UHk, után egyszercsak jött a vég..
3 éjjen át iszonyatos görcsös fájdalmak, nem is tudom mihez hasonló, mintha valaki ülne a rekeszizmodon, nem kaptam levegõt, csak nagyon aprókat tudtam lélegezni és pokoli fájdalom a hasam felsõ részében, elõször azt hittem, a méhem nyom és okoz légzési nehézségeket, de persze az azért gondolom nem ilyen. Este 6 kor kezdõdött, éjjel fülhalgatón mindenféle CD-t végig hallgattam, azokra most rá se bírok nézni/Vivaldi, Ella Fitzgerald - terhesen végig ezen pihentünk/, de a harmadik 14. re virradó éjjelen már több órán át a zuhanyozóban a fogasba kapaszkodva bõgtem és imádkoztam, kértem a kicsimet, hogy bocsásson meg , de nem bírom tovább még egy éjszakát nem bírok így ki és mondtam neki, hogy szerintem nemsokára megismerkedünk egymással...
Másnap reggel a vizitnél az adj. azt mondta még egy leletre vár, de valószinû ma be kell fejeznünk ezt a terhességet, még bepánikolni sem volt idõm, az infúziót is féllbeszakították és kérték ,hogy menjek gyorsan az elõkészítésre...Annyi idõm volt, hogy kétszer /elõre megbeszélt jel volt/ rácsörrentem a férjemre , és tudta jönni kell. Szegény folyton azt kérte csak két hetet bírjunk ki, mert márc 19 én van egy határidõ, iszonyat mit dolgozott éjfél után járt haza+ hétvégén is, szóval aznap is épp egy Westeles nagy tárgyalást hagyott ott, hogy szülni jön...
Felgyorsultak az események amugy is császár lett volna a szemem miatt, ezzel a betegséggel tripla okom lett rá, így spinális érzéstelenítéssel szültem, a férjem benn volt végig, még fotózott is egy hõs volt, soha nem gondoltam volna, rengeteget jelentett, hogy nem egyedül kellett végigcsinálnom. Maga a császár nudli, semmi nem fájt, de komolyan, az érzéstelenítéstõl sem volt fejfájásom, persze kis nyugatatót kaptam közben, igy az egész olyan álomszerûnek tûnt. 11,48 kor kiemelték Emmát 40 cm, és 1640 grammal, a férjem ment utána , nem õ vágta el a zsinórt , de ott volt a lefürdetésnél és õrült boldog volt, a baba a méretei ellenére 9 es APGART kapott, gyönyörû és formás. Nem kellett lélegeztetni sem és ma vették le az infúzióról is , amiben vitaminokat és cukros vizet kapott kiszáradás ellen, visszafogyott /10% minden babánál megtörténik/, de mára a papa névnapjára Mimi újból elérte születési súlyát, 40 grammot eszik napi 8 szor , monitorozni sem kell/ sziv frekvenciát és szaturációt néznek/, és mosolyog ha simogatjuk vagy ha azt az altatót énekelem neki , amit minden este mig a pocakban volt. Elõször rémisztõ volt, de most már megszoktam mindennap megyünk hozzá sajnos a nagyszülõket nem engedik be, de csináltunk róla fényképeket és tényleg nagyon jól van, legkésöbb húsvétra kb hazavihetjük. A dokim azt mondta Emma a NIC en nem "eset" , ott a 0,5 kg os babák és olyanok, akiket rögtön szülés után mûteni kell az esetek, a miénk totál jól van, tök esgészséges csak híznia kell, a nõvérek egyébként feneketlen bendõnek nevezik. Tényleg vannak ilyen picik és olyan nagyobbak, akik betegek. Hozzájuk képest is szerencsések vagyunk.
Ja a szülés után én az intenziven dorbézoltam, de csak egy éjszakát - jópofa volt, 190/120 volt a vérnyomásom, nyomtak belém mindent, amikor a legcsodásabb nõvérke a fülemhez hajolt és megkérdezte ideges vagyok tulajdonképpen? - mire én IGEN, mire õ : nézze , mindkettem meghalhattak volna, a baba jól van és a legjobb helyen, ön is túl van az életveszélyen, de ha nem nyugszik meg, más baj is lehet... 5 perc múlva nem hitteka szemüknek , a vérnyomásom 130/90 lett és így is maradt... Másnap mivel az intenzivrõl nem mehettem megnézni a babát, reggel egybõl felkeltem - a fájdalom érdekes volt, nem olyan amire számítottam , inkábbb csípett a seb , mint fájt/, felálltam , sétáltam egy kicsit összeszorított fogakkal Emmára gondolva...aztán már toltak is le a régi szobámba... Mindenki ledöbbent, irtó hamar regenerálódtam, kisebb csodaszámba mentem...
Aztán megtudtam, hogy nálam kialakult a legsúlyosabb változat, un HELLP szindróma, 24óra alatt meghalhattunk volna mindketten /vidéki kórházakban évente 15-20 terhes nõ hal ebbe bele, csak ezt nem propagálják/, a hasgörcsöm is jel volt a májenzimjeim elszálltak....
A tejem elkezdett mindezek ellenére bedurrani, azt hogy mennyire durrant volna mugy is be, soha nem fogom megtudni,mert amikor büszkén vittem vasárnap a kicsinek, hogy adják oda, bevallottam, hog yvérnyomáscsökkentõt szedek - ami az adj szerint nem árt a kicsinek - a docensnõ nem engedte odaadni neki a tejet, amikor a kezembe nyomták és és öntöttem kis a csapba, éreztem , hogy valaminek vége, és másnap mikor felkeltem , tök laza volt a mellem , lerohantam a csecsemõs nõvérhez akitõl elõzõ este megvettem egy fejõt, megnézte és azt mondta kész ennek befellegzett neki is a stressztõl ment el 1 óra alatt az összes teje.
Hétfõn amikor hazaengedtek a szakadék szélén álltam, a hét iszonyú volt , folyton bõgtem, férjem dolgozott végig azon rágódtam miért pont velünk történt mindez , és hogy mennyire kéne az én pici lányomnak a tej és én még ezt sem tudom neki megadni. Aztán beszéltem a dokimmal, aki közben hazajött és azt mondta õ majdnem biztos volt abban , hogy ezek után elmegy a tejem, és az a fontos hogy én meggyógyuljak , Emmának anya kell, aki imádja és felneveli, és a tápszer is kitûnõ. És nem csoda hogy kivagyok, mert egy sima szülés után is minden nõn rajta van ez, de nekem szó sem volt sima szülésrõl és még a babám sincs velem ...
Nem tudom miért, de valahogy megnyugodtam, azt hiszem mára túlléptem a válságon, kifelé tartok belõle, de ezt senkinek sem kívánom...
Még rengeteget tudnék írni és még részletesebben a Nicrõl is, de kívánom, hogy senki ne legyen érdekelt a témában.
Egyet viszont tegyetek meg, ti ne legyetek olyanok, akiknek elsõ kérdéseük egy friss anyukához az, hogy "És ugye van elég tejcsi?????"
Én már felvértezõdtem, de ez nem az anyaság fokmérõje, viszont iszonyú szarul tud esni a hozzám hasonló anyukáknak.
Na minden jót nektek, nemsokára megyünk Mimihez.
És mindenkinek tényleg csupa jót kívánok!!!
Ja és én is minden további nélkül vállalom majd a következõt mindezek ellenére is, akkor is ha mindez megismétlõdik!
sok puszi
Soma
alias Somos Magdi ,
Somos Emma igen büszke anyukája
! En azt erzem, hogy kislany, mert ilyen bujos, es eddig akinek nem tudtak a 18. heti UH-n megmondani, annak lanya lett. 
