Spórolás:
Anyu otthon volt velünk a húgom 3éves koráig, mert a születésemkor költöztünk Szolnokra és akkor már nem kapott munkát. Apu viszonylag jól keresett. Állatorvos volt. Egy összegben hazaadta a fizetését, de mivel ő nem volt nagy spórolós, kb a kétszeresét kérte volna vissza. Anyu meg mindig mondta, hogy elfogyott. Ha apán múlott volna, minden nap sonkát eszünk. De így ki lett fizetve a lakás, lett új tévé, új bútor meg minden.
Nem voltunk gazdagok se, szegények sem. De boldogok voltunk.
Aztán haza kellett költözni, mert anyu átvette nagyapám vállalkozását. A fulltime anyuka helyett lett egy vasárnap 14h után szolgáló verzió. Minket a nagyanyám nevelt. Annyi pénzünk volt, mint a szemét. Na jó, inkább gyerek szemmel. Anyu a foglalkozást pénzzel próbálta megoldani. Minden szart megvett. Márkás cipőt, Budmil táskát (státusszimbólum volt).
Pont, amikor foglalkozni kellett volna velünk, akkor nem volt velünk. Aztán egy időben annyira rosszul ment anyunak, meg apu is meghalt, hogy alig volt miből élni. A legrosszabbkor, gimi alatt, amikor tényleg jól jött volna egy jobb gönc.
Szóval 17évesen beálltam pultozni a helyi discóba (utáltam volna oda járni, így nem okozott gondot melózni) és megkerestem az igényeimnek megfelelő cuccra valót.
És azóta végig melóztam a fősuli alatt is. Hajnali 4-kor keltem és éjfélkor feküdtem 3 éven keresztül. Aztán amikor a saját szakmámban dolgozhattam, egyre jobb lett. De spórolni akkor sem tanultam meg. Biztos apám vére vagyok!
Mondjuk a húgom sem jobb. Többet keres, mint sok "felnőtt". Több, mint nettó 200-at. És elbulizza. Én "legalább" ruhára, meg a gyerekre költöm.
Ő meg elsörözi drága helyeken!
Kész vagyok tőle!