Sziasztok!
Az első babánkat várjuk, és nagyon izgulós vagyok... Sajnos minden hozzászólást nem tudtam elolvasni, de szeretnék néhány dolgot kiírni magamból, hátha nem csak engem aggasztanak.
Nem túl szerencsésen indult a babavárás, mert már az első vizsgálaton azt kellett mondjam az orvosomnak, hogy fájdogál a hasam, és ő egyből felírta a duphastont. Akkor még nem volt más panaszom, de ahogy elkezdtem szedni, rá 2 napra barnás vérzésem lett. Ez eltartott jó 2-3 hétig, és közben kétszer volt pecsételő vérzésem is. Szerencsére a barnázás/vérzés elmúlt, még szedem a duphastont és magne B6-ot is, és a pici is szépen fejlődik. A hasam viszont szinte minden nap fáj, hol kevesebbet, hol többet, általában ugyanúgy. Tehát nincsenek erős görcseim, meg talán ezek nem is görcsök, csak én képzelem annak... Közben van úgy, hogy a derekam is fájdogál, de arra gondoltam, hogy ez már a sok fekvéstől van, mert sokszor éjszaka is arra ébredek, hogy majd kiszakad a combom/csípőm, és ez tuti a fekvéstől van. Igazából az elejétől fogva fekvést mondott a doki, és, most, hogy múlt héten voltam UH-n, azt mondta, hogy rám bízza, ahogy érzem, már felkelhetek, a testem úgyis jelez, ha elfáradt, de a lakásból még ő sem nagyon javasolja, hogy kimászkáljak (a 4.-en lakunk).
A testi tünetekről még annyit, hogy a mellfeszülés már korántsem olyan erős, mint mondjuk 3-4 hete, de még nem is igazán nőttek, meg a hasam sem: egy kicsit mintha már dudorodna köldököm alatt/körül
. Émelygős voltam, de semmi komoly, csak a 7-8. hét körül volt durvább, akkor alig ment le egy kis kaja, így nem is híztam még, csak kb. fél kg-ot. (Pedig rám férne!)
A stresszelésről: előjáróban annyit, hogy szerintem engem nagyon megvisel, hogy itthon fekszem egész nap, teljesen egyedül. Persze próbálom magam lefoglalni, de annyira megijedtem a kezdeti bajoktól, amiket írtam, hogy nem hagynak nyugodni, és igen sokszor eszembe jut, hogy "csak nehogy valami baj legyen!" És már alig várom, hogy nőjön a hasam, és érezzem, hogy mozog a babám! Szóval még nem igazán érzem magam várandósnak, és a 3-4 hetente elvégzett UH olyan kevés, mármint olyan sokat kell mindig várni a következőre! Jajj, olyan hülyének érzem magam... és ezekkel a problémákkal sajnos szegény férjemet bombázom nap mint nap, akit sokszor nem is értek, hogy bírja. Már többször sikerült összevesznünk, én sírtam is... A helyzet az, hogy ő nagyon sokat dolgozik, nekem meg fura, hogy én nem, és itthon sem csinálhatom a megszokott dolgokat... Szegénykém, ő takarít, mármint, ha van ideje... ha meg nincs, akkor szalad a lakás, és én meg teljesen kiakadok... Nem akarom őt piszkálni, és általában nem is szólok, mert látom, hogy fáradt, de olykor kibukik belőlem, és az a baj, hogy akkor minden kis apróság is eszembe jut... Borrrrzasztó! Örülünk a babónak, de hogy ilyen stresszben vagyok, már néha úgy érzem, nem normális, és félek, hogy a kicsinek is ártok ezzel...
Van itt olyan, aki szintén tapasztal ilyeneket? Légyszi írjatok!
Szép napot!