2008.06.13 15:20
Szerző: sirkici
Szüléstörténet:
NIKI BABA MEGÉRKEZETT...
2008. május 14-én hajnalban arra keltem, hogy elment a nyákdugóm, legalábbis akkor még azt hittem. Az a valami olyan kocsonyás, sárgás valami volt, és egy darabban jött ki belőlem. Ezzel együtt kedd este óta (egyébként kedden volt a betöltött 40. hét) szivárgott, csöpögött belőlem valami, de szintelen volt. Erre azt hittem, hogy a magzatviz szivárog, ezért 11 óra körül felhivtam anyut, hogy jöjjön ki hozzám, bár akkor már nem észleltem csöpögést. Anyuval elmentünk anyósomékhoz telefonálni a kórházba, hogy megkérdezzük mi lehet ez, és mit tegyünk?! Mondták, hogy mindenesetre menjünk be egy ctg-re és egy vizsgálatra, mert igy látatlanból nem nagyon tudnak mit mondani. Ez meg is történt, a ctg tökéletes volt, nem mutatott fájásokat, a doktornőm megvizsgált, a méhszáj teljesen zárt volt, de a betétem sárga volt, és a doktornő is észlelt fehér folyást is, igy azt mondta, hogy maradjak bent éjszakára, hogy megfigyeljék, hogy esetleg mégis a magzatviz szivárog-e?! Persze nem az volt, igy másnap reggel mivel a ctg és az uh is jó volt, hazaengedtek. A méhszáj még mindig zárt volt, és kaptam kúpokat, mert azt mondták, hogy fertőzésem van, azért volt sárga a betétem. Persze ezt előbb nem tudta volna megnézni, de mindegy, a jó a rosszban, hogy igy legalább a kúpok segitettek, és a szülésnél a baba nem kapta el a fertőzést.
Ezek után nem történt semmi egészen szomban hajnalig, amikor is éjjel 3:30-kor amikor elmentem wc-re észrevettem, hogy elfolyt a nyákdugóm, de mostmár valóban. Ez is olyan kocsonyás nyák volt, de már véres. Egész délelőtt többször volt, hogy tapasztaltam vért is, de egyébként egészen vasárnap hajnalig távozott a vérmentes, kocsonyás nyák. A doktornőm azt mondta, hogy a nyákdugó távozása után 48 órán belül meg kell, hogy induljon a szülés, de én már annyira ideges voltam, hogy még mindig nem szültem meg, hogy nem nagyon reménykedtem, mert a fájások sehogyan sem akartak megindulni. Nem is az idegesitett, hogy még mindig terhes vagyok, hanem már a babát féltettem, nehogy baja legyen, mert akárhogy is nézzük, akkor már túlhordott baba volt. Majd szombatról vasárnapra éjjel alig aludtam, mert fájt a derekam és az alhasam. Egyébként a derékfájás a nyákdugó távozása után már elkezdődött, és szerencsére nem múlt el, de nem is volt vészes. Vasárnap egész nap ugyanolyan fájásaim voltak, de nem voltak rendszeresek, és teljesen kibirhatóak voltak, ezért nem tulajdonitottam nekik nagy jelentőséget. Próbáltam mérni az időt, de jöttek 7, 10, és 5 percenként is, igy feladtam az idő figyelését. Hétfőn reggel kellett volna mennem a kórházba ctg-re, és akkor már be is fektettek volna, mert már egy hét túlhordásnál befektetnek. Nem tudtam mit csináljak, mik ezek a fájások, de mivel már nagyon féltettük a babát, és a rúgásait sem éreztem egyáltalán szombat óta, igy délután 4 óra körül rászántam magam, hogy bemenjünk a kórházba. Ott megcsinálták a ctg-t, természetesen tökéletes értéket mutatott, de a jó hir az volt, hogy tényleg elkezdődött valami, mert már bő 1, majdnem 2 újjnyira nyitva voltam, de még nagyon nem tudtam, hogy mikor lesz ebből baba. Haza már nem engedtek, igy a párom behozta utánam a kórházi cuccot. Elbúcsúztunk, mondtam neki, hogy nyugodjon meg, innen már a lányunkkal fogunk kimenni, és én elfoglaltam az ágyamat, és vártam a nagy bummra. Este fél 9-kor csináltak még egy ctg-t, ahol már voltak 40-es fájások, ami a szülésznő szerint semmit sem jelent, de már haladás, legalább kimutatta a ctg a fájásokat, amiket éreztem. Közben odaért a doktornőm is, megvizsgált, 2 újjnyi tágulást mondott, és hogy a baba feje még mindig nagyon fent van, de megbeszélték a szülésznővel, hogy reggel megcsinálja a beöntést, és azután a doktornő meginditja a szülést, valószinűleg nem lesz szükség császárra, mert igaz, hogy nagy babának igérkezik, de az adatok alapján nem áll fenn téraránytalanság, igy valószinű, hogy természetes szülés lesz. Visszaküldtek a szobába, hogy nyugodtan feküdjek le aludni, hisz ebből úgysem lesz szülés az éjszaka.
Majd éjjel 11-kor valóban elkezdőtött...
Délután is fájdogáltam, este 9 körül már úgy egyre többször, egyre erősebben, egyre hoszabb ideig voltak fájások, úgy saccoltam, hogy már rendszeresek, de nem mértem az időt, igy nem tudom hány percesek lehettek. Nem akartam mérni, mert azt mondták úgy sem lesz semmi, igy már nem is igazán biztam abban, hogy szülni fogok, úgy éreztem az én kis babócám annyira jól érzi magát odabenn, hogy nem akar kijönni. Már azt hittem örökre terhes maradok, abban sem biztam igazán, hogy a doktornő másnap meginditja majd a szülést. De szerencsére tévedtem, Niki baba mégiscsak meggondolta magát, és úgy döntött, megnézi magának ezt a csúnya kinti világot is! Szóval, éjjel 11 után valamivel megintcsak csináltak egy ctg-t, ami közben voltak fájások, de persze „csak” 40-esek, de azért a szülésznő tovább rajtam hagyta a ctg-t. Közben egyszercsak éreztem egy ütést a hólyagom körül, és erre elfolyt a magzatviz. Azt hittem bepisiltem, szégyelltem is egy kicsit magam, szóltam a szülésznőnek, de ő csak mosolygott, megvizsgált, és azt mondta, hogy ez nem pisi, ez a magzatviz, és már 3 újjnyira nyitva vagyok. Ezután megcsinálta a beöntést (na, ennél rosszabbra számitottam, bár nem volt kellemes), és azután mivel mondtam, hogy nem igazán birok háton feküdni, mert nagyon fáj a derekam és szédülök úgy, ezért hajnal fél 5-ig nem is csinált velem semmit. Addig vajúdtam, hol a wc-ben, hol a folyosón sétálgattam, hogy megpróbáltam leülni az ebédlőben, hol pedig megpróbáltam lefeküdni az ágyamba, mert már hulla fáradt voltam, de valahogy sehogy sem volt jó. A fájdalmakat akkor még szó nélkül tűrtem, és csak az járt a fejemben amit anyum mondott, hogy igaz, hogy ez nagyon fáj, de csak az legyen előttem, hogy a végén a karomban tarthatom majd azt, akit úgy vártam 9 hónapon át. Ez adott erőt ahhoz, hogy szó nélkül el tudjam viselni a fájdalmat. Az volt a nehéz, hogy lassan tágultam. Fél 5 előtt még valamikor volt egy röppke ctg-m, amit csak azért nézett a szülésznő, hogy ellenőrizze minden rendben van-e a babával. Majd amikor fél 5-kor csinálta a ctg-t, már a gép is erősebb fájásokat mutatott, kis tenyérnyire ki voltam tágulva, igy már nem is engedett le a szülőágyról. A ctg a szülés végéig folyamatosan rám volt kapcsolva, jöttek a fájások rendesen, akkor már a tolófályások is. A szülésznő felhivta a doktornőmet, hogy jöjjön be, mert nemsokára szülünk. Ő akkor azt mondta, hogy 6-ra meglesz, hát nem igy lett, nagyon nehezen tágultam, és a baba feje is nagyon magasan volt. Mondjuk ezt furcsának találtam, el sem tudom képzelni, hogy hogy állhatott a hasamban, mert már a 34. héten lement a hasam, a feje pedig mégis fent volt, ami nagyon megnehezitette a szülést. Nemsokára odaért a doktornőm, folyamatosan vizsgáltak, nézték a tágulás mértékét a tolófályások hatására. Arra már nem emlékszem, hogy hány óra volt, amikor azt mondta, hogy teljesen ki vagyok tágulva. Azt sem tudom mikor kezdték el adni az infúziót, csak annyit tudok, hogy már teljesen meg volt nyitva az infúzió, és a fájások nem hogy szaporodtak volna, inkább ritkultak. Ezeket a tolófályásokat már nem igazán birtam hang nélkül, próbáltam úgy lélegezni, ahogy a doktornő mutatta, de az már inkább csak a fájás lecsengésekor sikerült. Csak szoritottam az ágyon a vasat, és vártam, hogy egyszer vége legyen. A baba feje pedig csak nem akart lejönni. A vége felé már mondták, hogy fájáskor tartsam bent a levegőt, nyomjam lefelé a hasamba, és eközben a doktornő megpróbálta lefelé húzni a fejét vagy csak nézte, hogy mennyit jön le, nemtudom. Ez sem igazán jött össze, a fájások pedig csak tovább ritkultak. Végül már úgy éreztem nem birom tovább, nemtudom miért döntöttek úgy, hogy mostmár kinyomják belőlem a babát, de a végén fájás nélkül nekem nyomnom kellett, és kinyomták belőlem a kislányunkat. Nem emlékszem mindenre tisztán, csak annyit tudok, hogy nekem nyomnom kellett fájás nélkül, mindenki a hasamat nyomta, és egyszercsak hallottam egy sercegést, az volt a gátmetszés (ez azért fájt, mert nem fájáskor csinálták), és utána egyszer csak kint volt Niki baba. Ekkor reggel 7:30 volt. Itt már egy kicsit zavaros minden, de arra emlékszem, hogy szoritottam a doktornő kezét, és kérdeztem, hogy sir-e, mert már azt sem hallottam, meg mondták, hogy kislány, és én visszakérdeztem a könnyeimmel küszködve, hogy tényleg kislány?! Annyira boldog voltam akkor, pedig nehéz szülés volt, a sokáig tartó tágulás, és a 3 óráig tartó tolófályások nem voltak kellemesek, de megérte, hisz ezek nélkül most nem lehetne itt a kislányom, aki mindennél többet jelent számomra, és tényleg az ember csak akkor érti meg mit jelent anyának lenni, és hogy mennyire lehet valakit szeretni, amikor ténylegesen anyává válik. Utána még vártuk, hogy megszülessen a méhlepény, azt a szülésznő nyomta ki, de azt már nem éreztem, az előző fájdalomhoz képest az már semmi volt. Akkorra megfürdették a lányomat, és odahozták, rátették a mellemre, egymásra néztünk, és azt a pillanatot, azt az érzést nem is tudom leirni, sem kifejezni szavakban. Utána leöntöttek jóddal, és a doktornő bevarrta a sebet. A varrás sem volt egy kellemes dolog, akkor lett jobb, mikor már odaért az érzéstelenitőhöz (amire nem is emlékszem, hogy mikor adták be), de az vigasztalt, hogy ezek után már vége a fájdalmaknak. Közben mellém tették Niki babát a kiságyba, és én nem tudtam róla levenni a szemem. Olyan jó volt végre találkozni! Igy lett 2008. május 19-e életem legboldogabb napja...