Helló!
Kemény a téma...
És sajnos ismerős... Talán én vagyok az egyetlen, aki megérti Melischt, mégha nem is mindenben, de többségében...
Én 22 évesen hozzámentem a nagy szerelemhez, akivel 5 éve voltunk együtt, minden ok volt, építkeztünk, minden úgy volt, ahogy én szerettem volna... Aztán bekerültem a bankba, ahol rájöttem, hogy léteznek más típusú férfiak is... A nagybetűs FÉRFI! Közben a férjem otthagyta a munkahelyét, és fél évig "nem talált" állást... Várta, hogy majd én megoldom a problémát... És persze megoldottam, anyukám felvetette a munkahelyére... Én addigra már akkorát csalódtam benne, hogy rá fél évre elhagytam a félkész házzal együtt... Aztán jöttek a "férfiak", mire összejöttem a mostani párommal, aki aztán tényleg férfi...
Nálunk ő mondja ki a végső szót, ő dönt minden fontos dologban, ő kezeli a pénzügyeket, és ezt végre imádom! Felnézek a páromra, büszke vagyok rá!
De! Az ilyen kapcsolat sokkal több lemondással jár, mint egy olyan, ahol egyenrangú a két fél, vagy a nő irányít...
Az én párom nagyvezető a banknál, millió dolga van, reggel megy, este jön, akkor már a stressztől, vagy az éppen aktuális gond miatt nem mindig van kedve jópofizni még velünk is... Főleg ebbe a válságba.... Most sokkal több tolerancia, és nyelés kell tőlem is... Rámszakadt az építkezésünk, a Betti nevelése, most az újabb terhesség, de tudom, hogy a válságot ki kell bírnunk!!! Van, hogy én is veszekszem, hogy nem törődik velem, és rájövök, hogy ő észre se veszi, vagy ha mondom, akkor beismeri, de most nem tud változtatni rajta, kéri, hogy most hagyjam békén ezzel kicsit... És tudom, hogy szeret, én is nagyon szeretem, de az, hogy most kevesebbet kapunk tőle, belőle, ezt most ki kell bírnom... Ha most nem jött volna össze a baba, hiába akarnám én nagyon, nem tudnám "megerőszakolni"....
Szóval a lényeg, az én pasim "is" egy önző ember, de én szeretem, és inkább ilyen legyen, mint egy nyuszi-muszi... Vannak nők, akinek ez kell... Én is ilyen vagyok!