2004.07.26 15:58
Szerző: alice_cs
No, és hogy ujra on legyek, bemásolom nektek a lányom szüléstörténetét az indexről (Ő a Kósánál szült és Marika volt a szülésznő).:
Jóreggelt az olvtársaknak!
Sikerült Ivánkát (de furcsa így hívni, ksmaszattól kezdve öcsikéig mondok én neki mindent, csak a neve nem áll még a számra) alvó állapotban a férjemre meg a nagyannyára hagyni, szerencsésen túléltük az első együtt töltött éjszakát. Hát nem mondom, hogy kipihentem magam, de a tegnapi baby blue rohamom már jócskán szelidült.
A kórházban elovastam a szüléstörténetemet a'la Alice, és jót szórakoztam rajta, mert azért kicsit alízkásra sikeredett. Szóval most jöjjön az én verzióm:
Csütörtök reggel sorsomba beletörődve és meglehetősen fásultan megjelentem a dokim színe előtt, aki egy igen goromba méhszájvizsgálat után (mint utóbb kiderült, ez burokrepesztési kísérlet is volt) nem látott különösebb változást, ezért befektetett a kórházba - ahol történetesen nem volt hely, így délutánig civilben, de már fekvőbeteg státuszban kellett őgyelegnem a kórházban, és ez alatt sikerült abszolválnom két vizsgálatot. Aztán megüresedett az ágyam (nem baba-mamás szobát választottam, mert teljesen lutri volt, hogy végülis mikor indul útjára a fiúcska), és megadóan vártam a másnapot.
Este nem nagyon tudtam aludni, nagyon nyugtalan voltam, és sokáig keresztrejtvényt fejtettem, aztán lezuhanyoztam, és harmatosan efeküdtem a baromi kényelmetlen ágyba. Már az álom határán voltam, amikor éreztem, hogy mocorog a gyerek feje, és volt egy olyan pukkanásszerű érzésem is, nem hallottam ugyan, de pukkanás volt kétségtelenül - és elkezdett belőlem ömleni a magzatvíz. Erre rögtön olyan éber lettem, mint egy vizyla, és olyan gyámoltalan, mint egy nyuszi. Hívtam a nővért, és remegő hangon vázoltam neki a helyzetet, majd riadóztattam a családot, hogy asszem, megindult a szülés (de a magzatvíz biztosan).
Rákapcsoltak a ctg-re - egy hármas szülőszobában két vajúdó nő volt rajtam kívül - és bár én rendszeresen éreztem fájásokat, nem túl erőseket ugyan, de olyanok voltak, mint a menstruációs fájdalmak - a ctg csak apró kis szisszenéseket mutatott ki, amit a szülésznő nem értékelt fájásoknak, ezért engedélyezett nekem még 15 percnyi beszélgetést Kálmánnal és a nővéremmel, akik időközben megérkeztek a kórházba, és azzal engedett ki, hogy majd reggel hatkor megiundítják a szülést, mert ebből nem lesz baba hajnalig, az biztos. Valamint hozzátette azt is, hogy küldjem haza a rokonságot, hadd aludják ki magukat. Engem hajnalig tartó ctg-n szundikálás várt volna.
Nekem közben egyre fájdalmasabb görcseim voltak, különösen a derekamban éreztem őket, de hát nem volt mit tenni, ha egyszer azt mondják, hogy nem is vajúdok. A negyedórásd beszélgetésből végülis egyórás lett, már rég nem tudtam ülni, csak mászkálni a görcsök miatt, amikor is a nővérem kijelentette, hogy ő mérte az arcom eltorzulásai között elételt időt, és ezek szerint már háromperces fájásaim vannak. Egy ideig még hagytam magam győzködni, aztán bementem a szülésznőhöz, hogy szerintem én igenis vajúdok, mert rendszeres fájásaim vannak. Megnézett, és vi9doran közölte, hogy "nohát, igaza van, kétujjnyi a tágulás", és kiadta az ukázt a staffnek, hogy készítsék elő a szülőszobát, mert ebből lesz valami.
A fájások úgy söpörtek rajtam végig, mint valami vihar, így elég hamar megtapasztaltam, milyen is az, amikor a kismama az utolsó fázis előtt holtpontra jut és feladja a harcot; no, legyünk őszinték, végignyavajogtam az egész procedúrát. Az eleje azért még mókás volt, mert Kálmán és melinda társaságában vártuk a fejlemeényeket, és közben persze richtig nem feküdtem be a ctg-szobába, ahogy meghagyták. A beöntésnél még viccelődtem is, hogy "ez jó volt, iléyet kéárek karácsonyra is". A szülésznő meg csak ámult-bámult, mert úgy tágultam, mint a kisangyal.
A vajúdást utolsó fél óráját már az egyszemélyes szülőszobában töltöttem Kálmánnal, "labdáztam" (egy bazi nagy labdán lovagoltam, hogy lejjebb menjen a gyerek feje), meg bizonygattam Kálmánnak, hogy én ezt TÉNYLEG nem tudom végigcsinálni, ő meg roppant higgadtan nyugtatott, hogy dehogyisnem, hiszen mindjárt vége.
Közben befutott a doki, megállapította, hogy még nagyon fenn van a gyerek feje, de akkor már a tolófájások jöttek, én meg olyan bénán kapkodtam levegő után, mint egy parra vetett hal, így félő volt, hogy a kispuki nem kap elég oxigént. Innentől kezdve jött egy elég kényelmetlen átvezető fázis, amikor 5-5 tolófájással először a bal, aztán a jobb oldalon fekve le kellett tornáznom a gyerek fejét. Ez borzasztó hoiszzúnak tűnt, és közben folyamatosan izomgörcsbe rándult az egész testem, úgy kellett lazítgatni a rostokat. Kálmán közben adagolta az oxigént, szerintem nagyszerűen viselkedett, bár később emesélte, hogy többször majdnem kiszaladt, de utólag nem bánta meg, hogy végigasszisztálta a szülést...
Aztán egyszercsak a doki közölte, hogy oké, akkor most szülünk. Hátrafeszítették a lábaimat, szemet behuny, és nyoooomnnni, mint az istennyila, kivételesen a légzés is jól ment, és miközben én azon elmélkedtem, hogy micsoda hazugság, hogy a gyerek hüvelyen keresztül érkezik, míg én MINDENT a s*ggemben érzek, három tolófájással kirepült Pongrácz Kálmán Ivánka, én meg hirtelen olyan nyugodta lettem, hogy csuda.
Nem kellett sírnom, és tudtam, hogy a nyekergő, aprókat kapálózó kis féreg a lábaim között jól van és egészséges. "nna... kapott egy kisfiút", mondta a doki - Brmmm, ezt neked mondom, borzasztó jó, hogy a Kósánál szültem, mert egész végig viccelődött a szülés alatt, és nem hagyta, hogy elhatalmasodjon rajtam a pánik - én meg kinyitottam a szemem, és mondtam valami olyasmit, hogy "hát szia, kisember" - pedig nem is ezt akartam mondani, hanem valami olyasmit, hogy "mit sírsz, hát szerinted én hogy érzem magam", vagy "boldog születésnapot".
Egy pillantra odatették a mellemre, aztán kiküldték a férjemet, mert spriccelt belőlem a vér, és elég gyorsan össze kellett stoppolni.
Hát a varrást azt nagyon untam, dühös voltam, hogy mért nem hagynak már békén. Mikor a végire értünk, elnézést kértem a szülésznőtől és az orvostól, hogy annyit hisztiztem, mondták, hogy ááá, elég halkan csináltam, oda se neki.
Aztán még megkaptam Ivánkát egy negyed órára - csodálkoztam, hogy ez a szép kisfiú belőlem jött ki.
Mikor magamra hagytak az őrzőben, kinéztem az ablakon. Reggel volt, gyönyörű világos reggel - virradatkor született a kisfiam. Ez jelent valamit - gondoltam, és nagyon-nagyon boldog voltam.
Hát, ennyi. Most leszaladok, mert sír a kisfiú, aztán majd még jelentkezem... A gratulációkat és a drukkokat mindenkinek nagyon kö9szönöm...
