2004.07.16 07:42
Szerző: alice_cs
Jóreggelt mindenkinek! :-)))) DDDDD
Pongrácz Kálmán Iván:
születés: 2004 julis 16. 4 óra 57 perc.
Fej: 35 cm
Mell: 34 cm
Hossz: 58 cm
súly: 3500 gramm.
Nagyon mozgalmas éjszakánk volt, most elmesélem mi hogyan éltük meg, aztán majd manojoe elmondja ő mit élt át, ha hazajön.
Tán már emlitettem, hogy lányunkat letudván a kórházban kényelembe helyezkedtünk és lazultunk egy kis vörösborral. Gondolván: ma már nem kell sehová fuvarozni senkit, hiszen már benn van a kórházban. A magzatvizes telefon után viszont annyira éber lettem, hogy nem bírtam elaludni, és bevettem egy Xanaxot. Legmélyebb álmomból telefoncsörgés ébresztett (illetve inkább úgy mondanám, hogy azt álmodram, hogy csöng a telefon), de mire felrázódtam, és hasraestem az ágy előtt heverő kutyában, majd káromkodva felvettem a kagylót, csak fax hangot hallottam, és rögtön el küldtem magamba a faxba aki ilyenkor faxol. Visszafeküdtem, de egy idő után ujra telefon (érdekes, hogy akkor nem számítottam erre), azt sikerült felvennem különösebb nyaktörések nélkül. Melinda lányom telefonált, hogy Juditnak már 4 ujjnyi a méhszája, és hogy megindult a szülés. Kérdeztem, honnan tudja. Miután telefonáltál nekem este, felhívtam a Juditkát, hogy ne menjek-e be pótlásnak, ha esetleg a Kálmán kidőlne - felelé. Még mindig hótt álmosan átkapcsoltam automatába, és gépies hangon feleltem: "jól van kislányom nagyon aranyos vagy, majd értesíts minden fejleményről" - majd vissza az ágyba. Olyan 2 és 3 közt lehetett ez.
Aztán csak midőn visszafekvém, kezdett el forogni agyam kereke, hogyaszondja hé!!! Négyujjnyi tágulás az már szülőszoba te dinka nőszemély!!! No erre azonnal felkeltem, és felébresztettem a férjem, hogy gyerünk be a kórházba, szül a Juditka!
Innentől én már éber voltam, ám a férem nemigen, kb. fél órába telt, míg teljesen felébredt, kávézott, hideg zuhany stb... olyan negyed 4-re értünk a kórházba, közben Melinda többször telefonált, hogy "már behívták az orvost" stb.
Melinda azzal fogadott, hogy ő bejött éjfél körül, várakoztak a Judittal, és ő szólt rá, hogy figyelj Judit, neked fájásaid vannak - ugyanis megfigyelte, hogy szabályos időközönként eltorzul az arca. Ezek lennének a fájások? -így Judit, majd bement és megnézette magát, akkor mondták, hogy 4 ujjnyi és beküldék Kálmánnal a szülőszobába. Nagyobbik lányom közben kinn hallgatózott, ebbéli tevékenységében innentől osztozni keztem, míg szegény férjem közben az ott lévő asztalra fektetve fejét bóbiskolni kezdett. Nem lehetett semmit hallani, bár nyitva voltak résnyire az ajtók - egy külön folyosón vannak a szülőszobák, közvetlenül az ujszülöttosztály mellett, és a folyosót elválasztó üveg csapóajtó résnyire hagyott résén hallgatóztunk - mert az ujszülöttek közül az egyik egész éjjel annyit ordított, hogy nem lehetett tőle hallani semmit, orditása hol macskanyávogásra, hol kakaskukorékolásra emlékeztetett, de inkább csak ordított. Mikor ezen ujszülött épp lélegzetet vett két orditás között, akkor viszont a kihangosított szívhangokat lehetett hallani, amik az unokámtól származtak, ugyanis akkor csakis ő szült.
Aztán láttam az orvost (olyan fél 4 körül) amint bement, aztán hallottam a szülésznő hangját: "nyom... jólvan... megint nyom.." -oppá mondom magamban itt mingyá meglesz minden! De nem így lőn, ugyanis láttam megint kijönni a szülésznőt, aztán az orvost, aztán ujra bemenni a szülésznőt, aki nagy kegyesen ránk mosolygott, és annyit mondott, "már nincs sok hátra, egy óra mulva meglesz a gyerek".. Egy óra??? kérdezem magamtól - ez kicsit fura, nyomni a végén kell... de mivel nem láttam odarohanó orvosokat és egybeket, nem nyugtalankodtam, csak volt egy olyan érzésem, hogy ez a szülés nem az a "nagy szarás" amit én anno végigéltem, ez azért kicsit meredekebb.
Várakozás, séta fel alá, lassan vánszorgó álmos percek... de aztán kijön az orvos a szülőszobából és beszól az ujszülöttosztály ajtaján: "szülűűűűűnk!!!!" - mire kijött onnan egy nővér, és mind a ketten bementek. Melindával akkor már rá voltunk ragasztva az üvegajtóra, vártuk a csecsemősírást, de nem hallottuk, a fentebb említett ujszülött orditása miatt - vagy talán mégis? Érdekes, hogy Melinda ismerte fel először, hogy most hall távolabbról egy másik édes kis sírást is, rögtön ránézett az órájára: 4.58 volt. Majd kisvártatva kihoztak és elvittek messzire egy kis csomagocskát, nem lehetett látni belőle semmit, mert nagy fehér sapka volt a fején, alatta meg egy ráncos arcocska olyan mint 12-ből egy tucat. De aztán mégis kiderült, hogy ez a mi gyerekünk, mert hozták visszafelé, az üvegen túl vagy 5 méterre egy pillanatra felénk is forditották.... aztán megint a semmi, illetve nem! Jön ki Kálmán a szülőszobából (utcai ruhában csak a lábán volt egy nylonzacskó) mi meg lelkendezve fogadjuk, kérdésekkel bombázzuk, de ő úgy viselkedett mint egy zombi, mindenre csak azt felelte: nem tudom... nem tudom...
addigra már ott ült egy másik apuka is egy görcsölgető kismamával, aki szintén jul. 8-ra lett kiírva, szintén ma fektették be, és szintén elment este a magzatvize - no ő kezde el aztán kérdezgetni, és neki válaszolta a vejem, hogy "nem tudom... rémes volt... ha tehettem volna kiszaladok..." - teljesen sokkos állapotban volt, ennyit az apás szülésekről, és akkor a másik apuka is beismerte, hogy biz ő sem szeretne ott lenni, de az asszonynak ez biztonságot ad, és hát ha ez van megpróbálja kibírni.
Végül is megkérdeztük, hogy mit is csinált a szülőszobában, mire azt válaszolta, hogy nem tudom... fogtam a kezét... nem tudom... (Közben ugye ő is hazajött velünk, most álomba zuhant, remélem sikerül feldolgoznia ezt az élményt és később majd mást is mesél..)
NOmármost már többen várakoztunk, telik múlik az idő, az unokámról közben kiderült, hogy benn van egy inkubátorban mint minden ujszülött egy ideig. Innen kicsit összefolyik már az idő, kijön az orvos, kiadja azt a cetlit, amiről az adatokat bemásoltam a beírásom kezdetén, és arra kérdésünkre, hogy a lányunkat mikor láthatjuk, azt válaszolta: összeszerljükamit szétszedtünk, tisztába rakjuk, utána be lehet hozzá menni... később olyan háromnegyd 6 körül megélénkül az élet, mert az ujszülöttes szobából kezdik rápakolgatni a kétszintes "kamionra" a babákat, mindegyiket bal oldalra fordítva, azokat nézegetjük, nekem orromba tolul a régen érzett ujszülött-illat, majd az egyik csecsemős megszán minket és pár percre az üvegablak elé hozza a bepólyázott Ivánkát... hát... nem a lányomra hasonlít az biztos, de senkire és semmire nem hasonlít gyönyörű szabályos fiús feje van és békésen nézelődik... Melinda csinált egy két képet a mobiljával, a mi gépünk éppen akkor mondta fel a szolgálatot.
Végre úgy fél 7 körül beengedtek minket egyesével a lányomhoz, aki fáradtan, és meghatottan (mindenesetre sírás előtt után...) fekszik a szülőágyon, hasán jeges zacskóval, kiderült, hogy a szülés után valami elpattant vagy mi, de sugárban spriccelt ki a vére, és azt "ki kellett maszírozni"... remélem nem lesz ebből baj.... később odavitték neki a babát is, de nem tudta magához ölelni, mert nem mert megfordulni, kérdeztem, hogy mellre tették-e , mondta, hogy nem, mert ővele kellett foglalkozni... no akkor szépen a hasára tettem a panaszosan kornyikáló csöppséget, megmutattam neki, hogy az ujjával nyomja le a bimbót, hogy a gyerek orra levegőt kapjon, és a kis jószág azonnal szopni kezdett, olyan ygakorlottan, mint egy professzor, mondtam a lánynak, hogy ezt tedd fiam mindig és kész, majd elbúcsúztunk és hazajöttünk...
Most meg épp csak írok, írok, és még mindig nem fogtam fel, hogy mi történt...