Zeldácska, Kriszti,
üdvözöllek benneteket,
Mindenkit üdvözlök persze, csak őket külön is a pocakosság apropóján.
Nem tudok mostanában írni, mert a lányaimtól nem relatíve, hanem abszolút értelemben nincs időm. Pedig annyi minden hullámzik itt.
Szilvi,
sokat gondolok arra, hogy bevonzás és megérzés között hogy lavírozzak. Melyik mi volt az addigi életem során.
De a szüléssel kapcs.-ban: tudom, olyan kategorikus volt, ahogyan leírtam fentebb a szüléseim kapcsán, hogy "agyban dől el minden". De tényleg így érzem. Ismételni fogom magam, csak a most szülni fogók kedvéért akarózik leírni mégeccer.: Az én szüléseim ugyanúgy indultak és alakultak (magzatvíz el, lassan, szépen fokozatosan erősödő fájások, semmi komplikáció, csak annyi, amennyit én okoztam magamnak azzal, hogy féltem az első szülésnél és a végén még össze is zártam Melinda előtt és nem akartam engedni.). Már ez is, hogy hasonló volt a forgatókönyv: én folyton arra gondoltam Eszter születése előtt is, hogy mi lenne, ha úgy indulna, mint Melindával... Mint valami "még egy előadás". Egyszerűen nem volt fantáziám másképp elképzelni. Persze azt is mondogattam, hogy érhetnek meglepetések, ne ringassam magam rózsaszín álmokban. (A harmadik érdekes lesz ebből a szempontból...) Mint ahogy olvastam én hogy mire kell figyelni, mik lehetnek a komplikációk, de az már Melinda születésekor is bennem volt, hogy "ez csak a könyvekben van leírva, ezt csak más mesélte". Tudtam, hogy ez nem racionális gondolat, de valami hárítás-féle lehetett. Pl. amikor éreztem, hogy elpukkan a burok, egyiknél sem merült fel bennem, hogy pl. nem fogok tágulni. Szinte elfelejtettem, hogy van olyan. (Ezért ért egyébként a második szülés után meglepetésként az utófájások erőssége, pedig olvastam, mégse számítottam rá.)
Óvtam magam a horror-szüléstörténetektől meg a rózsaszín álmoktól, az Ina May könyv azért kellett, hogy lássam: annyi féleképpen mehet ez, hogy teljesen nyitottnak kell lennem mindenre, nem szabad elvárnom semmit. Évuska története kapcsán idéződött ez fel bennem.
Emlékszem, Melinda születése előtt, amikor az orvosommal beszélgettünk, mondtam neki, hogy azért félek, mert ismeretlen dolog és nem lehet rá felkészülni, mint egy házi feladatra. Mégis, a második előtt minden nap elgondoltam dolgokat és ebből a legfontosabb az volt, hogy "Engedd majd át magadon, ami jön". Ebből a férjemnek az jött le szülés közben, hogy "Most nem szenvedtél". Aztán amikor ott a szülőszobán jött-jött lefelé Eszter és azúttal éreztem a fájások értelmét és nem éreztem én, hogy "istennő" vagyok, hanem azt, hogy most tényleg az vagyok aki vagyok, és ez a három ember ( a férjem, a szülésznőnk és az orvosunk), aki segít nekünk, nagyon érez engem.
És ezt az állapotot nagyon szeretem. Olyan ősbizalom-szerű és Melinda születésekor is ez lendített túl és ezért vártam a már a szülést és várom most is, hogy majd eccer', még... És van a várakozás mellett irigység bennem a vonalzók láttán.
Persze minden más utólag és más előtte. Ahhoz, hogy valahogy tudjak érezni a szüléssel kapcsolatban - és ne félelmet - ahhoz az kellett, hogy szüljek. Viszont már az első szülés előtt is jól jött az a hebrencs naivitás, nemtudás. Épp tegnap idéztük fel a férjemmel, hogy amikor a második szülés előtt megint érztem az a kis pukkanást, odamentem hozzá és mondtam, hogy "Na, ittt van", nem ment fel az adneralinom még kicsit sem.
Egyébként aznap én is nagytakarítást csináltam a lakásban, ahol megszálltunk, ágyneműt mostam, porszívózás, felmosás, és csak akkor éreztem magam "kész"nek.
Szóval nekem azóta a kulccszó sokmindenben nem az "akarni", hanem az "engedni és várni".
Orsi, Zeldácska, Kriszti - nem is azt mondom, hogy megy a drukk, hanem, hogy várunk...
Bocs, h hosszú voltam.
. szoval, ha tudtok errol valamit szivesen "meghallgatom".
.
Ha úgy éreznénk, hogy az orvosok nagy részével is ugyanolyan jól meg lehetne beszélni a dolgainkat, mint pl. Veled, akkor nyilván nem lenne szükség trükközésre, édes-kis-hazugságokra, amiket amúgy sem szeretek.
