Marcsi, tényleg nyugi!
Az én 'élményeim' a császárral kapcsolatban: először is, én nem tudtam előre, előzetesen semmi jel nem mutatott arra, hogy császár lesz, eléggé sokkolt, amikor a doki közölte. Amikor elkerülhetetlen lett, onnantól kezdve olyan volt az egész, mintha nem is velem történne, de azért emlékszem mindenre. Még a szülőszobában leborotválták a hasam alsó részét is, és betették a katétert. Bepróbálkoztam, hogy nem lehetne-e ha már nem érzek, de nem lehetett, és nem is volt vészes. Átbattyogtam a 10 méterrel arréb lévő császáros műtőbe, ott eljátszottuk a szúrást: elmondta a doki, és elpróbáltuk, mi lesz, hogy homorítsak (egy több mint 4 kilós gyerekkel a hasamba homorítani, vicces), hol tapogat, hogy lesz egy szúrás, ami az érzéstelenítés, és az 'igazit' már nem is nagyon érzem. Mondta, hogy szóljak, ha jön egy fájás, de lehetőleg akkor se mozduljak, nehogy rossz helyre menjen. Aztán tényleg olyan volt, ahogy Susy írta, pillanatok alatt lezsibbadtam, azonnal fektettek. Fertőtlenítés, közben piszkálták a hasam, hogy most érzem-e, de nem éreztem. Aztán infúzió (addigra volt branülöm, mert kaptam előtte ezt-azt), meg még egy csomó mindent rámkötöttek, vérnyomásmérőt, meg kaptam oxigénmaszkot. A nem-lebénított részeimmel rettenetesen remegtem, így jött ki a pszichés sokk, műtét után majdnem 3 órával múlt el. A műtét tényleg olyan, mintha rángatnák a hasad, illetve a vége felé, talán amikor már varrnak, és a hashártyán matatnak, akkor attól olyan, mintha felfordulna a gyomrod, kicsit émelygős. Odahozták a fejemhez megmutatni a fiamat már felöltöztetve, aztán elvitték az osztályra, majd engem is áttoltak a császáros őrzőbe. a fejemet jobbra-balra mozgathattam, meg a karomat is, de a fejjel fel-le tiltva volt. Szép lassan tért vissza az élet úgymond az alsó felembe, először nem volt benne sok köszönet, nem volt elég a fájdalomcsillapító az infúzióban, kaptam egyet a fenekembe is. Azt már éreztem
de aztán jobb lett. Az első felkelés hajnalban tényleg életem legnehezebb feladatai közé tartozott, de azért sikerült feltolni magam (no hasizmozás, ugye), kicsit lemosakodni alul, a katéter eltávolítása sem volt vészes, rosszabbra számítottam. Aztán megkaptam a gyereket
és akkor már kevésbé érdekelt, hogy fáj, csak azért max, mert csak ülve tudtam fogni, mert mire felkeltem volna, ha pl sír, az 5 perc. A 3. nap már tényleg szinte fut az ember, csak akkor nagyon kell figyelni, hogy ne erőltesd meg magad, mert aztán még rosszabb lesz. Nekem sajnos utána voltak gondok a sebemmel, így két egész jó nap után megint fájt. De aztán elmúlt. Összességében a fizikai része nem is lett volna annyira gáz, csak én nagyon megzuhantam, amikor kiderült, hogy nem tudom megszülni a babát. Ja, 12 órát kell utána feküdni, ami nekem szerencsére pont az éjszaka volt. Nem tudom, hogy rutinból kihozzák-e a babát azalatt is, mindenki mást mondott, de nekem a férjem direkt megkérte őket, így egy órára otthagyták a karomban, és a nővér segített még cicire is tenni, ami nem volt egyszerű, mivel csak fekhettem, hátom, a gyerek meg pólyában volt, assz'em.
Na, ennyi jut eszembe, de ha konkrét kérdés van, kérdezzen, akit érdekel valami.