Sziasztok!
Köszönöm mindenkinek a gratulációkat, nem is tudom mit mondjak most, hogy is vagyok. Nem is lehet elmondani.
Behozta a párom a lap-topot, hogy kicsit bekukucskáljak. Baba besárgult picit, úgyhogy ma lámpázzák, csak szopira hozzák fel, de majd lemegyek hozzá. Egész nap itt van egyébként, este 10 kor elviszik, reggel fél hatkor hozzák, ha nem sárga. Próbáljuk a szopit, de utána mindig pohárból adom neki a tápszert, mert még nincs annyi tejem, sőt még talán ma kezdett valami, de érzem, hogy erősen dagadtak már. Talán holnapra. 3-4 órákat alszik, utána szopi próba, aztán tápszer.
Szülés.
Hát én meglepődtem, mikor az osztályos doki mondta, hogy 4 újnyira már nyitva vagyok, ne menjek már haza. Cuccot sem vittünk, férjem szaladt érte haza, mert azért már összepakoltam.
Kaptam kúpot, ctg-re tettek, hogy hogy jönnek a fájások, ott is felejtettek egy órát, mert volt két sürgős eset, a szülésznőm nem volt beosztva, de be kellett álljon....
Fél 10-kor burokrepesztés, a doki megállapította, hogy maradt az ollón egy hajszál....lesz nagy haja.
Utána kaptam egy szülőszobát, meg egy orvostanhallgató csajszit, aki mellém csapódott, mert a szülésznőm szegény be volt fogva. Labdán vajúdtam, nekem nagyon jó volt, a könyököm meg az ágyon, a férjem velem szembe, szegény akart simogatni, de mondtam, hogy hozzám ne érjen még véletlen sem. Akkor már fájt, de még mindig vártam a nagyobb rohamra, gondoltam lesz ez még brutálisabb is, bár már azok a fájások sem voltak egyszerűek.
Fél 12 körül jött a szülésznő, hogy akarok-e gázt, az csillapít egy kicsit, mondtam, hogy duplát. De ahhoz fel kellett feküdnöm a szülőágyra, ezzel a mozdulattal szerintem beilleszkedett baba és azt éreztem, hogy már nyomni kell. Mire hoztak palackot, ami elsőre elromlott, utána előkerestek még egyet, hogy na ez jó, akkor már mondtam, hogy nagyon nyomni kell, így a gázra már nem maradt lehetőségem, tolófájásnál nem lehet már.
A szülésznő megnézte, hol tartok és kiabált a dokinak, hogy de azonnal, merthogy itt nem reggelre lesz baba, hanem most. Volt nagy kapkodás, izgalom, mert igazából a burokrepesztés óta nem vizsgált senki, most akartak, de most meg látszott már a buksija….
Doki rohant, elmondta, hogy mit kell tennem a nyomásingernél, segítettek, rendesek voltak, biztattak, hogy ügyes vagyok én meg közöltem, hogy ez szar és bassza meg. Férjem mentegetett, de a doki mondta, hogy több is bele szokott férni.
Nekem a tolófájások már megkönnyebbülés volt, annyira érzetem minden nyomás után, hogy jön ki és mikor a doki mondta, hogy szerinte még 10 perc, akkor meg már mint a bolond nyomtam. Mikor meg kibújt, hát az nagyon szép érzés volt.
Rámtették, párom elvágta a zsinórt, engem összevarrtak, az nem volt jó egyáltalán, de már tudok ülni a fenekemen, gyorsan javul szerintem.
Most meg aggódom, hogy lesz-e tejem, hogy kell majd etetni, jaj, jó leszek-e, tök tudatlan vagyok mindenben és néha elkap a pánik, hogy úristen, holnap hazaviszem és mit csinálok vele?
De gyűrjük egymást, a szopit is, remélem minden rendben lesz és nem leszek idegbeteg. Majd lemegyek mindjárt megnézem a lámpa alatt és előkeresem az itteni védőnőt kicsit dumcsizni, mert már sebes a mellbimbóm, meg mi legyen holnap, ha nincs elég kaja. Mert én kisfiam eszik mint a gép, de ha nekem nincs, hozzá kell adni szerintem még.
De ami fontos, imádom, szeretem a fiamat, most, mai napra kezdem talán felfogni, mert eddig csak néztem rá, hogy jé, te ki is vagy.
Jaj, nyugtassatok meg, hogy ti is voltatok bizonytalanok, nemcsak én.