Sziasztok!
Nem tűntem el végleg ám
csak nincs időm - így még sosem voltam
Épp most beszéltem telefonon Nikinozsóval, aki kérdezte, hogy nehéz-e a három gyerekkel. Tulajdonképpen nem nehéz, nagyon élvezem, csak hát nem marad magamra annyi idő, amennyit megszoktam, emiatt kellett nélkülöznöm Benneteket is
Minden erőmmel azon vagyok, hogy valami normális időbeosztást sikerüljön kialakítanom, hogy a számomra fontos dolgokra mindenképpen jusson idő. Ti lesztek a tanúim, hogy sikerül-e
Viviennel elkezdtük egy hete az ovit, nem rajong érte, de elfogadta, hogy mennie kell. Egyszer megpróbáltuk az ottalvást is, ami katasztrofálisan sikerült, úgyhogy továbbra is hazajön ebéd után. Az első napokban eléggé ki volt borulva, hogy ő a legkisebb acsoportban (ő évvesztes, de ment a többiekkel, majd a nagycsoportot fogja ismételni), ráadásul a keze miatt is "diszkriminálták" időnként. Sokat beszélgetek vele, annyira jó, hogy egyre értelmesebb, felfogja, elgondolkozik mindazon, amit mondok neki. Próbálom beleplántálni azt a gondolkodásmódot, hogy el tudja önmagát fogadni, hogy megtalálja önmagában az erősségét, a tálentumait - nehéz, hiszen egy majdnem 5 éves gyereknek annyira az a fontos, hogy ki a nagyobb, ki a gyorsabb, kinek van csillogóbb cipője.... Ráadásul egy pár napra elbizonytalanodtam gyermeknevelési képességeimben is, mert többen egyszerre (egymástól függetlenül) azt mondták, azért van ennyi gond (relatív az "ennyi") Viviennel, mert úgy elkényeztettük, hogy jódolgában azt sem tudja, mit csináljon. Aztán a pár nap depi után visszataláltam önmagamhoz
és megállapítottam, hogy számomra ez a normális, hogy "ennyire" szeretem a gyereke(i)met... És még egy nagy örömhír, már lehet mesét olvasni Vivinek!!! Ez most így hülyén hangzik
, de eddig nem volt türelme a meseolvasáshoz, csak úgy tudtam neki mesélni, hogy vagy fejből valami rövidet, vagy pedig a képeskönyvet nézve, a saját szavaimmal egy-egy oldalhoz egy-egy mondatot mondtam. Most pedig egymás mellé lefekszünk az ágyba, felolvasok neki egy mesét, picit beszélgetünk még, aztán kéz a kézben, elalszik. Csoda, hogy "ennyire" szeretem????
Bálint meg elkezdett beszélni!!! Minden szót próbál utánunk mondani és már van jópár, amit tudatosan használ. Ővele is kitaláltam egy jó kis összebújósat
Ebéd után újabban nem akart aludni, így kitaláltam, hogy a nagyágyra (vagy Vivi ágyára) ketten lefekszünk, összebújunk és úgy alszunk. Na, ezt nagyon élvezi, és olyan édes, mert amikor mondom neki, hogy gyere, bújjunk össze, akkor az édes kis buksiját odanyomja a fejemhez és úgy marad
Hát csoda, hogy "ennyire" szeretem???
Veronika meg már 5 kiló és olyanokat mosolyog meg magyaráz, hogy meg lehet zabálni!!! Odamegyek hozzá, föléhajolok, elkezdek hozzá beszélni, hát jár keze-lába, fülig ér a szája, a szemével is mosolyog és válaszolgat nekem
Hát csoda, hogy "ennyire" szeretem???
Na, de hogy visszatérjünk a "földre"
képzeljétek, a házikónk terve már készen van, most arra várunk, hogy atervező elkészítse a végleges formáját, amit engedélyeztethetünk, aztán elkezdünk járni a közművekhez, szintén engedélyekért és még ősszel szeretnénk a ház alapját megcsinálni. Tavasszal pedig folytatnánk. Ugye mondtam, hogy vettünk itt telket? És hogy házat fogunk rá építeni?
És még egy jó hír: Veronika már a nevünkön van! Megkaptuk a jogerős örökbefogadási határozatot, most már csak az egyéb iratokra (anyakönyvi kivonat, lakcím-, TAJ kártya) várunk. Olyan jó
Már jelentkeztem is a Nagycsaládosok Országos EGyesületébe
Mindjárt hozok néhány képet is. Puszi!