Ovis mese
Ezt meséltem óvodába járás előtt, meg az óvodába járás kezdetén. Kata minden este kérte – idővel változott a befejezés (akkor már nem a félelmek elfogadása volt a „cél”, hanem a napirend megerősítése – na meg annak elfogadása, hogy itthon alszunk, nem az oviban...).
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, úgy hívták, hogy...
„hogy is hívták a kislányt? Elfelejtettem.” – Kata: „Akkor gondolkodj.” Anya: „Gondolkodom, de nem jut eszembe. Te nem emlékszel? Szerinted hogy hívják?” Kata: „Szerintem Katica”. Anya: „Jaj, tényleg, igazad van, az a neve a kislánynak, hogy Katica.”... , szóval úgy hívták ezt a kislányt, hogy Katica. Katica tavasszal született, és amikor kibújt anyukája pocakjából, még nagyon pici volt. Olyan picike volt, hogy a feje elfért apukája tenyerében. Ez a kicsi Katica baba nem evett még se krumplit, se almát, se kását, nem ivott se vizet, se teát, se szörpöt – anyukája cicijéből szopizta a finom anyatejet, az volt az ő ennivalója, az volt az ő innivalója. Fárasztó dolog ám a szopizás egy ilyen pici babának, úgy elfáradt Katica a szopizásban, hogy szopi után el is aludt. Ha Katica nem szopizott és nem aludt, hanem ébren volt, akkor feküdt a hasán, vagy a hátán, nézelődött, és járt keze-lába, úgy kalimpált. Ha pedig valami baja volt, nem érezte jól magát, akkor sírt. Sírt, ha éhes volt, sírt, ha szomjas volt, sírt, ha fájt a hasa, ha fázott, ha melege volt, sírt, ha unatkozott, és akkor is sírt, ha félt egyedül. Anyukája ilyenkor mindig felvette, csitítgatta, elringatta, megszoptatta, és akkor megint minden jóra fordult.
Telt-múlt az idő, eljött a nyár. Nyáron a kis Katica már meg tudott fordulni a hasáról a hátára, a hátáról a hasára – mert addig mindig csak úgy feküdt, ahogy letették: ha a hasára fektették, hason feküdt, ha a hátára fektették, háton. Na de most már, ha nem tetszett neki hason, akkor a hátára fordult, úgy nézte a falon a fénysugarakat, ha pedig megunta a háton fekvést, hasra fordult, a kezével feltámaszkodott, és úgy nézelődött. Gőgicsélni is tudott már a kis Katica, olyanokat mondott, hogy „Eööö, eööö”, és nagyokat mosolygott.
Amikor eljött az ősz és hullani kezdtek a fákról a színes falevelek, akkor a kis Katica már fel is tudott állni, ha nagyon kapaszkodott. Izgalmas dolog volt ez, mert állva sokkal több mindent el lehet ám érni, mint csak úgy, hason fekve. Ősszel érnek a gyümölcsök is, és a kis Katica nem volt már olyan nagyon pici baba, a szopizás mellett már megkóstolta a finom őszibarackot, az almát, később már zöldségeket meg gabonát is evett.
Télen kis Katica már négykézláb mászott, úgy járta be a lakást. Nem volt tőle semmi biztonságban: a konyhában kipakolta az edényeket, a szobában kipakolta a zoknikat, még a szépen összehajtogatott pelenkákat is lepakolta a polcról. Ez volt az első tél Katica életében, először látott havat, ahogy anyukája hátára kötve a hóesésben sétált, először érezte az arcán a puha, de hideg hópelyheket. És amikor már elég hó esett, apukája elvitte Katicát szánkózni. Nagyokat kacagott, ahogy siklott a szánkó a keményre taposott hóúton, és nem győzte csodálni a napsütésben szikrázó hómezőt.
Aztán újból tavasz lett, eljött Katica első születésnapja. A születésnapi tortáján egy szál gyertya égett, de kis Katica nem tudta még elfújni, anyukája fújta el helyette. Egy évesen Katica már nem négykézláb járt, hanem rendesen, két lábon, mint a felnőttek.
Kata: „Én is két lábon járok.” Anya: „Igazad van, ne haragudj, rosszul mondtam.” Mint a felnőttek és a nagy gyerekek. Beszélni is tudott már kis Katica, tudta már mondani, hogy „mama”, „papa,” „kutya”, „cica”, „pápá”, „szia”, és integetett is.
Nyáron Katica a Balatonnál nyaralt a szüleivel. Nagyokat fürdött a Balatonban, anyukája vagy apukája magához szorította, úgy pancsolt. A strandon volt játszótér is, kis Katica homokozott, hintázott, meg csúszdázott sokat.
Ősszel kis Katica zenebölcsibe ment az anyukájával.
Kata: „Én is jártam zenebölcsibe!” 
Nagyon izgalmas dolog volt ez a zenebölcsi! Volt ott egy óvónéni – persze nem olyan igazi óvónéni, mint az óvodában, de azért óvónéni, aki rengeteg dalt meg mondókát ismert, azt is tudta, hogy kell zsippzsuppolni, meg volt ott sok gyerek. A sok gyereknek ott volt az anyukája is, mert a zenebölcsibe még kicsi gyerekek járnak, velük még ottmarad az anyukájuk. A zenebölcsiben énekeltek, meg táncoltak, még hangszereken is zenéltek, a végén pedig minden gyereket megzsippzsuppoltattak a nagy-nagy színes kendőben. Onnantól kezdve kis Katica minden héten elment anyukájával a zenebölcsibe.
Mire eljött a tél, Katica már sok-sok szép dalt meg mondókát ismert, énekelgetett sokat. És amikor esett a hó, Katica segített hóembert építeni: a hógolyót gurigatta a hóban, hogy minél nagyobb labda legyen – így készült a hóember teste, keze, feje, aztán keresett Katica ágacskákat is, abból lett a hóember szeme, orra, szája, még ágacska-gombokat is dugdostak a hóember kabátjára.
Tél után ismét tavasz lett, és eljött Katica második születésnapja. A születésnapi tortáján két gyertya égett, és miután elénekelték az „Ég a gyertya, ég”-et (
Ég a gyertya ég – el ne aludjék – 2 éves a kis Katica – éljen soká még!), elmondták az „Egyszer egy kis csigabigát”
(Egyszer egy kis csigabiga elindult Szalából Szelébe – tarisznya a hátán, naaagy bot a kezébe’. – Míg az a kis csigabiga elérkezik Szalából Szelébe – addig éljen kis Katica friss, jó egészségben!”), kis Katica már majdnem egyedül fújta el a gyertyákat, anyukája segített neki.
Nyáron Katica megint leutazott a Balatonra a szüleivel, de már egyedül fürdött, majdnem egyedül: kapott egy gumimatracot, azon feküdt, a hasa alatt hullámzott a víz, a hátát finoman sütötte a nap, úgy fürdött Katica a Balatonban a gumimatracon, de anyukája vagy apukája mindig ottvolt vele, és fogták a gumimatracot, nehogy felboruljon, vagy vízbe essen róla kis Katica.
Ősszel Katica már nagy lány volt, játszócsoportba járt anyukájával. A játszócsoportban is volt egy óvónéni, már majdnem olyan, mint az óvodában. Katica nagyon szeretett a játszócsoportba járni, mert sok gyerek volt, akikkel jókat lehetett játszani. Anyukák is voltak, mert a játszócsoportba még az anyukájukkal együtt járnak a gyerekek, nem maradnak ott egyedül, és amíg a gyerekek játszottak, addig az anyukák kézműveskedtek: tündért készítettek, koszorút, meg kis madárkát... Aztán amikor a gyerekek kijátszották, az anyukák kikézműveskedték magukat, körbeálltak, úgy énekeltek, aztán elmentek kezet mosni, és megvacsoráztak. Amikor kész voltak, megköszönték a vacsorát, az óvónéni köré ültek, meghallgatták a mesét, aztán hazamentek aludni.
Télen már olyan ügyes nagylány volt Katica, hogy karácsonyra egyedül készített ajándékot a nagyszüleinek meg a dédiknek: festett szép képeket, agyagszivecskéket csinált, mézeskalácsot sütött.
Tavasszal pedig három éves lett kis Katica, a születésnapi tortáján három gyertya égett. El is fújta őket teljesen egyedül. És nem csak a gyertyákat tudta elfújni Katica, az orrát is nagyon ügyesen ki tudta fújni. Öltözködni is tudott már egyedül, olyan nagylány volt.
Nyáron már a Balatonban is egyedül fürdött, kapott karúszókat, úgy úszkált a Balatonban egyedül.
És ősszel már olyan nagylány volt a Katica, hogy óvodás nagylány lett! Nagyon örült Katica, hogy ő már ilyen nagylány, nagyon szeretett volna már óvodába járni, mert az óvodában sok gyerek van, meg sok játék, meg kedves óvónénik, dadusnénik. Közeledett a nagy nap, amikor Katica először megy óvodába, és egyik este lefekvéskor azt mondta Katica az anyukájának: „Anya, én nagyon örülök, hogy már óvodás nagylány vagyok, és én nagyon szeretem az ovit, mert ott sok gyerek van, meg sok játék, jókat lehet játszani, meg az óvónénik is kedvesek – de anya, én azért félek egy kicsit.
Kata: „Mért félt?” Hát azért félek” – mondta a kis Katica –, „mert tudom, hogy nekem nagyon jó lesz az óvodában, de anya, én még sosem jártam óvodába, és azért én nem tudom, milyen is lesz igaziból óvodába járni.” Anyukája megsimogatta Katica fejét, és azt mondta: „Ne félj, kis Katica, amikor én akkora voltam, mint te, én is jártam óvodába, és nagyon szerettem óvodába járni. Mert sok gyerek volt ott, akikkel jókat játszottam, és az óvónéniket is szerettem. De Katica, elárulok neked valamit. Én is félek.
Kata csodálkozva: „Az anyukája mitől félt?” Mert te amióta csak megszülettél, velem voltál, most meg elmész az óvodába, oda én csak elkísérlek, de nem maradok ott veled, mert az óvodában ilyen nagy gyerekekkel már nem marad ott az anyukájuk, az óvónénik, meg a dadus néni vigyáznak rájuk – és én nem tudom, milyen lesz az, amikor te óvodás leszel. De tudod, kis Katica, nem baj, hogy félsz, ez így természetes, minden új dologtól félünk egy kicsit, ez az óvoda pedig egy egészen új dolog lesz a mi életünkben. De meglátod, kis Katica, milyen jó lesz oviba járni, együtt megyünk majd reggel az óvodába, ott segítek neked átöltözni, átvenni a benti nadrágot, benti cipőt, aztán bemegyek veled az óvónénihez, ott elbúcsúzunk egymástól. Te ottmaradsz játszani a gyerekekkel, én meg hazajövök. Olyan jót játszotok majd, hogy észre sem veszed, és eljön az ebédidő, és mire megebédelsz, én már ott leszek érted az óvodában. Átöltözöl, aztán együtt hazajövünk, itthon pedig lefekszünk aludni, én mesélek meg énekelek neked, úgy alszunk majd el minden délután.” Ezt mesélte Katicának az anyukája, Katica pedig megnyugodott, becsukta a szemét, és szépen elaludt.
Az utolsó bekezdés későbbi változata:
És ősszel már olyan nagylány volt a Katica, hogy óvodás nagylány lett. Minden reggel elment anyukájával az óvodába, de anyukája csak elkísérte, nem maradt ott vele, mert az óvodában ilyen nagy gyerekekkel már nem marad ott az anyukájuk. Segített neki átöltözni: levették a kabátot, kardigánt, cipőt, nadrágot – felvették a benti nadrágot meg a benti cipőt, anyukája bement Katicával a szobába, ott elköszöntek egymástól, az óvónéni pedig kézen fogta Katicát, és elvitte a többi gyerekhez játszani. De ha Katica kézműveskedni szeretett volna, akkor leült az asztalhoz, ott mindig volt valami: gyurmázás, vagy rajzolás... A játék és a kézműveskedés után énekeltek meg tornáztak az óvó nénikkel, meg olyanokat mondtak, hogy „Jó napot – jó napot – vegye le a kalapot”, meg vonatoztak is. Kivonatoztak pisilni meg kezet mosni, aztán átöltöztek, és kimentek az udvarra játszani. Az udvaron volt egy nagy homokozó, abban főzték a kávét, sütötték a sütit, kavarták az ebédet, vagy csúszdáztak, vagy hajókáztak, vagy csak futkároztak. Amikor eljött az ebédidő, bementek, pisiltek, kezet mostak, majd asztalhoz ültek. Finoman megebédeltek, és amikor ebéd után kimentek kezet mosni, akkor Katicát már ott várta anyukája az öltözőben. Amikor Katica meglátta az anyukáját, odafutott hozzá, megölelte, megpuszilta, és azt mondta neki: „Szia anya! De örülök, hogy ittvagy! Jó volt nekem az óvodában nagyon, játszottam sokat a barátaimmal, énekeltem meg tornáztam az óvó nénikkel, de az is jó lesz, hogy most meg hazamegyünk, lefekszünk, te mesélsz meg énekelsz nekem, meg simogatod a hátamat, és úgy alszunk el. Ugye, anya?” Katica anyukája mosolygott, és azt mondta: „Igen, így lesz, kis Katica. Hazamegyünk, lefekszünk, én mesélek meg énekelek neked, simogatom a hátad, úgy alszunk el. Gyere, menjünk, kis Katica.” Hát így történt.
)
)
de jót is tesz neki. Ő tudja 
-mi ez??? Azt mondta a néni, hogy azért van furcsa fogása, mert gyapjú ..... Ühüm, nem kötekedtem hogy a gyapjúnak egyáltalán nem szokott furcsa fogása lenni. 
Ennyit erről.
