Kiemelt témák

Szerintem legbiztosabb az ha egy jó nõgyógyásszal beszélsz errõl a fog.gátlásról.Én egy két dolgot tudok de õ biztos sokkal okosabb mint én .
Üdv!
Annamy

Szia Norcsi!

Két ismerõsöm is használja ezt az injekciót. Az egyiknél tökéletesen bevált, a másik két hete vérzik mellette.

Az én dokim nem javasolta. Hormonbomba szerinte!

Szia
Lea

Nem szabad kategórikusnak lenni. Leírom, ami velünk történt, történik. Van egy hatéves kislányunk, inszemináció segítségével fogant. Azóta volt még kilenc sikertelen inszeminációnk, végül belementünk a lombikbébi programba, elsõ nekifutásra összejött a baba. 38 ill- 39 évesek vagyunk. Én meg voltam róla gyõzõdve, hogy minden rendben, a dokik elfogadták ezt, csak annyiban maradtunk, hogy az AFP-tõl tesszük függõvé, hogy lesz-e genetikai vizsgálat. Az AFP rossz lett, de tudtuk, még ez sem jelent semmit. És a genetika kimutatta, hogy Down-kóros a kisbabánk. Mindeddig azt mondogattuk, hogy akárhogy is van, ez a baba az Úr ajándéka. És most, hogy tudjuk, mi a helyzet, nincs elég hitünk, hogy vállaljuk. És nem hiszem, hogy bárki embernek joga lenne elítélni minket. Ez így is, úgyis nagy próbatétel mindnyájunknak, és azt is tudjuk, hogy az Úr elõtt mindenki kedves, akár genetikai hibás, akár nem. Sõt, hisszük azt is, hogy az Úr mindig tudja, mennyi megpróbáltatást vagyunk képesek elviselni és ahhoz mérten próbál meg. De döntési képességet is adott a kezünkbe , és az orvostudomány lehetõségei, fejlettsége is tõle van. Nagy lehetõséget kaptunk Tõle, hogy úgy mint õ, önzetlenül és áldozatosan szeressünk valakit, úgy ahogy Õ szeret minket, embereket. De mi nem tudunk ilyenek lenni, és ezzel nekünk kell majd elszámolnunk, de Vele és nem más emberekkel.

Köszönöm, hogy megoszthattam veletek az érzéseinket.

Kedves Fáma,

köszönöm , hogy helyettem is leírtad ezeket a sorokat. Teljes mértékben egyetértek Veled. Nekem most májusban volt abortuszom bárányhimlõ miatt, amirõl ugyan nincs leírva a nagykönyvben, hogy bármit is okozhatna, de a lehetõségeket felvázolták, és sajnos elrettentünk.
A mi döntésünk volt, és máig azt hiszem , hogy a lehetõ leglogikusabb.

Még egyszer köszi,

mickey

Kedves Fáma!

Emese vagyok, három testvérem van, a legidõsebb közülünk szülési sérült "lett" (szülés közben oxigénhiányos állapot lépett fel orvosi mulasztás miatt). Ezúton, akarva-akaratlanul, kerültünk bele a szellemi "fogyatékosság" körébe, immáron 30 éve. Nem volt választás. Így történt. De akkor még nem volt semmilyen segítség, nem volt semmiféle "fogyatékos" háttér/mozgalom, nem voltak civil szervezetek, ez maga volt a megbélyegzettség, a számkivetettség. A szüleim embertelen mennyiségû küzdelmen és szenvedésen mentek keresztül: az orvosok azt állították, hogy a középsúlyos értelmi fogyatékos bátyám nem hogy beszélni, de még járni sem fog tudni, magatahetelen lesz. Adják be intézetbe és reménykedjenek, hogy hamar "vége" lesz szegénykének. De a szüleim nem adták fel, nem ítélték halálra a bátyámat (ha jártál már ilyen intézményekben akkor tudod, hogy ez szó szerint értendõ). Megszülettem én, majd még 2 testvérem, és kiderült, hogy igaz amit valahol nagyon mélyen sejtettek: HAZUGSÁG hogy egy fogyatékos ember és annak környezete nem élhet teljes életet és meg kell ölni pl. a Down-kóros magzatokat! A Down-kórosok jobb esélyekkel indulnak az életnek, mint a bátyám indult!!! És a bátyám ma már tud biciklizni, síelni, úszni, lovagolni, stb. stb., pedig életképtelennek nyilvánították. Csakhogy az orvosok nem hiszik el, hogy a szeretet csodákra képes!! 30 év távlatából azt üzenem nektek, hogy többet fogtok kapni a fogyatékos gyermeketektõl, mint amit valaha el tudnátok képzelni. Megfoghatatlanul sokkal többet, mint amit racionálisan fel lehetne fogni. Rengeteg küzdelem árán, ezt hozzáteszem. Csakhogy a küzdelem nélküliség nem garantált egy egészségesnek nyilvánított születendõ gyermek esetében sem. Mert az élet nagyon hosszú, nagyon sok minden történhet, garancia semmire sincs. Csak attól viszolygunk "racionális" orvosi magyarázatokra hivatkozva, amit nem ismerünk. Menjetek el Down-kóros gyerekeket nevelõ szülõkhöz (pl. Balthazár Színház) és fel fog tárulni a világnak egy olyan szelete elõttetetek, amirõl eddig csak olyan információt kaptatok, hogy borzalom, és mindenképpen el kell kerülni. Ez butaság. A Down-kór kisebb "sorscsapás", mint egy boldogtalan házasság, vagy egy alkoholista férj. A Down-kõros emberek ugyanolyan EMBEREK mint Te vagy én, csak több segítségre, odafigyelésre és szeretetre van szükségük. Sõt, egy kicsit jobbak: mert feltétel nélkül szeretnek. De tényleg. Elég hihetetlenül hangyik, pedig így van. Ha van bátorságotok belépni a feltétel nélküli szeretet világába, és nap mint nap megélni ezt a boldogságot, akkor ne ítéljétek halálra ÕT.

Köszönöm, hogy leírhattam a véleményem.

Minden jót, és ne csak az érem egyik felét nézzétek: Emese

Koszonom, hogy leirtad.
Egy ilyen gyermek is ajandek bar en megertem azt is, aki elveteti, mert ez sem konnyu dontes.
Van egy szep tortenet vagy peldazat errol.
Ha valaki kivancsi, olvasson bele, aki nem, az lapozzon.
[url=http://www.hpconline.com/autizmus/hollandi.htm" TARGET="_top]http://www.hpconline.com/autizmus/hollandi.htm[/url]
Keke

Megis bemasolom.

Isten hozott Hollandiában !
(Példázat)

Gyakran kérdezik tõlem, milyen érzés fogyatékos gyermeket nevelni. Szeretnék segíteni azoknak, akik nem élik át ezt az egyedülálló élményt, hogy el tudják képzelni és meg tudják érteni, milyen is ez valójában. Hát valami ilyesmi:

Amikor gyermeket várunk, az olyan, mintha egy csodálatos itáliai utazást terveznénk. Veszünk egy csomó útikönyvet, megtervezzük a látnivalókat. A Colosseum, Michelangelo Dávidja, a velencei gondolák. Megtanulunk néhány hasznos mondatot is olaszul. Csuda izgalmas az egész.
Több hónap izgatott várakozás után végre elérkezik a nagy nap. Becsomagolsz, és elindulsz. A repülõgép néhány óra múlva leszáll. Jön a stewardess, és azt mondja: "Isten hozta Hollandiában!"

"Hollandiában? Hogyhogy Hollandiában?" -döbbensz meg. "ÉN Olaszországba váltottam jegyet! Nekem most Olaszországban kellene lennem! Egész életemben Itáliába vágytam!" De a repülési terv megváltozott. Hollandiában szállt le a gép, és neked most itt kell maradnod.

A legfontosabb az, hogy tudd: nem valami szörnyûséges, undorító, mocskos helyre hoztak, amely csupa éhínség, járvány és erkölcsi fertõ. Ez egyszerûen csak egy más hely. Tehát neked most új útikönyveket kell vásárolnod, egy egészen más nyelvet megtanulnod. És teljesen másfajta emberekkel fogsz találkozni, akikkel máskülönben sohasem találkoztál volna.

Egész egyszerûen egy _másik_ országban vagy. Ez a hely nem olyan lüktetõ ritmusú, nem olyan felkapott hely, mint Olaszország. De amikor már ott vagy egy ideje, és magadhoz térsz a sokkból, elkezdessz körülnézni, és észreveszed, hogy jé, Hollandiában szélmalmok vannak! Hollandiában tulipánok vannak! Sõt, Hollandiában Rembrantok is vannak. Csak éppen neked minden ismerõsöd Olaszországban járt, és avval hencegett, hogy milyen remekül érezte ott magát. És életed hátralévõ részében te mindig arra fogysz gondolni, hogy igen, valamikor én is oda akartam utazni. Én is ezt terveztem. És a fájdalom, hogy nem jutottál el Olaszországba, sohasem fog elmúlni, mert ez a veszteség nagyon nagy veszteség.

De ha azzal töltöd az életedet, hogy siratod ezt a veszteséget, sohasem leszel képes rá, hogy élvezd azokat a nagyon különleges és nagyon szép élményeket, amelyeket Hollandia kínál.

Írta egy fogyatékos gyermek mamája az USA-ból.

Kedves Fáma!
Nem vagyok a Te helyedben, nem tudom, miket élhetsz át mostanában.
Ha még a hasadban van a baba, gondolkodjatok el arról, hogy van harmadik út is.
Ha megszületésekor is úgy éreznétek, képtelenek vagytok egy Down-kóros gyereket nevelni, rábízhatjátok másra, aki örömmel vállalja.
Örökbeadásra, nevelõszülõségre gondolok.
És élhettek azzal a tudattal, hogy gondoskodtatok róla , erõtökhöz képest maximálisan
Tudom ilyen esetben mindenkinek az abortusz merül fel, mint alternatíva, de nemcsak ez a lehetséges út! Sajnos kevésbé elfogadott a társadalom részérõl, ha valaki örökbeadja a gyerekét, mintha abortáltatja.
Fáma! Ekkora babát már meg kell "szülni" (az én tudásom szerint). Nem lehetne kicsit késõbb?
Ha segítségre van szükséged, ne habozz hívni minket:
Gólyahír Egyesület
06-80-203-923 Ez ingyenes zöld szám
mail: golyahir@freemail.hu

Senki sem ítél el. Nem tudom mit tennék a Te helyedben.

Edóka

Kedves Fáma!
Még egyszer elolvastalak.
Csak annyit fûznék még hozzá, hogy az orvostudományt "mi" emberek fejlesztjük, s aztán használjuk jó vagy rossz célokra.

Edóka

Szia Fáma!

Szerintem a fogyatékossághoz való pozitív hozzáállásban az az egyik legfontosabb dolog, hogy nem kudarcnak/abnormálisnak éled át: nem Te vagy Ti, nem is az orvos vagy az orvostudomány a hibás. Ugyanis itt nem történt semmiféle hiba, amit ki kellene javítani. Az élet nem egy gyár, ahol csak tökéletes embereket lehet világra hozni, a többit, a "selejtet" pedig szó szerint a kukába kell dobni! Ezt sajnos csak mi, emberek képzeljük így.

Bennem az abortuszok kapcsán felmerül a kérdés: mi lesz akkor, amikor a genetikai diagnosztika olyan fokon fog állni (lehet, hogy nem is olyan sokára, a terápia viszont nem), hogy magzati korban meg fogják tudni elõre mondani, hogy ez a születendõ gyermek pl. leukémiában fog meghalni 4 évesen (vagy 31 évesen mellrákban és folytathatnám a borzalmakat). Akkor is lesz jogunk azt mondani, hogy márpedig én addig próbálkozom a terhességekkel, amíg egy általam így meg így megálmoodott, tökéletes gyerek nem fogan meg, a többi pedig addig is mehet a szemétbe?

Én senkire és semmire soha el nem cserélném a szellemi fogyatékos bátyámat.

Emese

Nekem errol annyi a velemenyem, bocs, hogy beleszolok, akkor vallaljon valaki fogyatekos gyermeket, ha vagy olyan csalad all mogotte, aki mind anyagilag, mint lelkileg feltetel nelkul tamogatni fogja, vagy/es ha erez magaban annyi erot, hogy akkor is mosolyogni tud, amikor a fold ala alazzak tiz meterrel. Olyan embereknek NINCS JOGUK ELITELNI VALAKIT, akiknek nem potttyantott oda egy fogyatekos gyermeket a golya, hogy mit is tesz. Ha a gyerek mellett nem all olyan szulo, aki mindent megtesz erte (es sajna ezt csak elete vegig kepes megtenni), annak lehet, hogy jobb ha nem szuletik meg. En egyszer mar irtam a Banatko c. konyvet, talan erdemes beleolvasgatni. Ez is olyan, hogy az akinek nincs gyermeke, az konnyen ad tanacsot annak, akinek mar van, olyan is konnyen nyilatkozik ilyenkor, akinek egeszseges gyermekei vannak. Es en ugy gondolom, mas testverkent ezt atelni, es mas anyakent. Egy ilyen gyermek, ha valami tortenik a szuleivel, rettentoen kiszolgaltatott, nalunk Mo-n kulonoskeppen. Egy fogyatekos gyerekkel nem vagy egyenlo allampolgara az orszagnak. Es most nem irom le miert, mert ahhoz kulon topikot kellene nyitni. Csak az vallalja, aki erre kepes, es erot erez magaban ehhez magaban, nehogy kesobb a gyereket hibaztassa azert, hogy tonkretette az eletet.
De valo igaz amit Emese leirt, egy ilyen gyermek is rengeteg oromet ad. Neha almodom azzal, milyen lenne ha beszelne, es jatszana mint a tobbi gyermek, de mikor felebredek, keptelen vagyok felidezni, mert en mar olyannak ismerem, szeretem, amilyen. Es nem adnam oda senkinek. Mi ahova egyik helyre jartunk, jart Down-os gyermek, tunderi volt. Persze itt is vannak fokozatok, de mi emberek csinalunk ebbol a belenk nevelt dolgok miatt tragediat. Egy ilyen gyermek nem azert tragedia, mert nem tokeletesen jott a vilagra, hanem mert az emberek tudatlansaguk kovetkezteben ugy viselkednek veluk, ahogyan. De persze amig mi teljesen termeszetesnek vesszuk, hogy a fogyatekosok kulon tanuljanak, jarjanak ovodaba, amig elhuzzuk melloluk a gyermekeinket a jatszoteren, amig nem hivjuk fel azokat, akiknek veleltenul ilyen gyermeket pottyantott oda a golya, addig talan alszentseg arra rabeszelni valakit, hogy tartson meg egy fogyatekos gyermeket.
Keke

Fáma!
Érdekes személyiség vagy.A jó és a rossz játszadozik benned elég erõteljesen.Amit irsz igaz.Igaz hogy Isten mindenkinek annyi megpróbáltatást ad amennyit eltud viselni és igaz adott döntési lehetõséget hogy válasszunk jó és rossz között de neked itt nem lehet választani.!!!!
Ez nem út ahol eldöntöd jobbra balra elõre vagy hátra méssz.Ez van amit elkell fogadni.Biztos nagyon nehéz én nem voltam benne de nekem is áll a zászló.Ha hiszel Istenben nem kérdés hogy döntesz.Ha megölöd gyermeked ne azzal magyarázd hogy az Úr adott döntési lehetõséget és az orvostudomány.....
Nem ezt nem lehet megmagyarázni azzal hogy végülis fogadja el Isten hogy te megölöd gyermeked mert te ehhez gyenge vagy,vagy.....
Ezt nem lehet félre MAGYARÁZNI!
Isten nem játék akit hol igy forgatunk hol ugy.
Mickey!
Mi az hogy logikus döntés!?????
Te túl racionális vagy.Nem is tudom jellemezni a leirt soraid.Egyáltalán akarsz te egyáltalán anya lenni?Szereted te igazából a gyerekeket ?Tudsz te egyáltalán önzetlen lenni?
Ne haragudj de hogy lehet a gyermeked halálát racionálisnak nevezni.???
Én elvetéltem.Lehet hogy azért mert fogyatékos volt az is lehet azért mert hormonzavarom van de ha" fogyatékosan "halt meg magzatom akkor sem mondon hogy racionális volt.
Mindenki!
Szeretném leszögezni nem az anyákat itélem el akik megölik gyermeküket hanem a tettüket!
Mickey!
Bocs ha megbántottalak de õszinte szerettem volna lenni.
Keke!
Tök jókat irsz de Emesét ne bántsd.Tudom nem is akarod de néhány sorodból ugy tünhet.Nem itél el szerintem Emese senkit és szerintem senki aki itt ir õ csak a véleményét irta le és nyilván sokat látott otthon mégha nem is õ szülte a down-kóros gyermeket.Semmi álszentségrõl nincs szó!Légyszi nézd meg az értelmezõ szótárt.Itt vélemény nyilvánitásról van szó és neki van némi nemû tapasztalata.Keke!Akkor is lehet valakit "10 méterrel a föld alá alázni ha nincs fogyatékos gyereke ez nem ettõl függ.Nem lehet azzal törõdni az életben hogy ki mit mond és ki aláz meg.Akinek fogyatékos gyereke van az csak tiszteletet érdemel.
Lehetõsége mindenkinek akkora van amekkorát teremt magának vagy családjának.Ugy gondolom nem kell azzal jönni hogy nálunk milyen a helyzet mert itt igy ott meg ugy.Ha valami nem tetzik nekünk ne kritizáljuk tegyünk valamit az ügy érdekében mert a legkönnyebb csak valamit szidni.
Mindenkitõl bocs ha erõsen fogalmaztam sérteni nem akartam de ma ilyen õszinte vagyok.
Jó a Holland példa abszolult találó.
FÁMA!Edóka jót ir a gólyahir jó ötlet és az örökbe fogadás is ha nem akarod felnevelni de add meg az élet lehetõségét gyermekednek.
Ismerõsömnek azt mondták fogyatékos gyereke lesz 100%nyilt hátgerincû.Minden vizsgálat ezt támasztotta alá.Õ azt mondta nem öli meg mert az õ gyereke... Egészséges 100%-osan épp gyönyörû nagy gyereke lett.Nem mese!Hát ilyen is van.
Annamy

Köszönöm mindenkinek, aki hozzászólt. Mindaz, amit ti leírtatok, bennünk is kavargott és kavarog. A kisbabát közben "megszültem", bár nem a földi életre. Nem volt tévedés, tényleg Down-kóros volt (ezt az orvostudományban bizalmukat helyezettek kedvéért írom le, nem a magunk igazolására). A hiánya, a neki és a magunknak okozott veszteség, az elkövetett bûn nagyon átformált minket, az egész életünkre kihatással lesz.

Azonban továbbra is úgy gondolom, hogy ha megadatott a lehetõség, hogy a születése elõtt megtudhattuk róla a fogyatékosságát, és úgy éreztük, az egész (szerencsére nagy)családunkkal együtt, hogy nem tudjuk hitbõl vállalni mindazt, amit ti is leírtatok fogyatékos gyerek mamájaként, testvéreként, akkor a rossz döntések közül azt hoztuk meg, amit emberként (akinek a tökéletlenségével Isten tisztában van) mi meg tudtunk hozni.

Nem akarnám azzal mentegetni magunkat , hogy egyáltalán nem biztos, hogy a gyerekünk megélhetett volna 30 évet, vagy hogy egyáltalán képes lett volna egy fogyatékosokat fejlesztõ intézménybe eljutni stb. A fogyatékosságának mértéke nem volt mérhetõ, és a döntésünkkel az összes létezõ lehetõséget elzártuk magunktól, az ilyen gyermekkel való foglalkozás szépségeit és nehézségeit egyaránt.Tettük mindezt úgy, hogy tudjuk: Isten elõtt mindenki kedves, nincs genetikai "hiba",sõt, olyan lehetõséget kaptunk Tõle, hogy az Övéhez hasonló önzetlen és áldozatos szeretetet gyakorolhassuk, akár egész életünkben.

Az Istenben való hit mértéke bizonyára befolyásolja a döntéseket.Mi ennyire tudunk hinni, errõl viszont csak az Úrnak van joga ítélkezni. Nem arról van szó, hogy játszanék Istennel: Isten szuverén, az ember nem érhet föl ahhoz, hogy Vele "játszhasson". A Törvényt ("Ne ölj!) és a szabad akaratot egyaránt Õ adta, mert tudja, hogy az ember bûnös, Tõle elszakadt. De ezért küldte el a Megváltót, a Szabadítót, és ha én ebben hiszek, akkor nem Istent forgatom a magam szája íze szerint, hanem elfogadom: nem a cselekedeteinkért, hanem egyedül a hit és az Õ kegyelme által nyerünk üdvösséget (Pál levele az efezusiakhoz, 2:8).

Nem magunkat igyekszem könnyen felmenteni. A lelkiismeretünk, a bûntudatunk nem nyugszik, de hisszük és valljuk, hogy egyedül az Úrtól jön a szabadítás.

Köszönöm még egyszer a támogató vagy a bíráló sorokat, és azt, hogy megoszthattam veletek a gondolataimat.

Igen, Fama, a lelkiismereted a Tiéd, és ez valószínûleg legalább akkora teherként fog majd rád nehezedni, mint amilyen terhet jelentett volna látni, hogy milyen élete lett volna, ha megszületik. Ne bántsd magad olyanért, amirõl nem tehetsz, sokan mondják, ez kihívás, megmérettetés, én azt mondom egy helyzet, amiben csak rossz döntés van, és ami nem jut mindenkinek osztályrészül. Próbálj megbocsátani magadnak, hogy maradjon erõd azokra, akik ott vannak körülötted.

Kedves Fáma és Mindenki!

Mit is írhatnék, hogy ne legyen "álszentség"? Ez a szó többször elõjött már a Babaneten, rám értve is
Hoztál egy döntést. Két rossz (mert a harmadik, az örökbeadás még olyan újszerû, hogy alig merül fel valakinél) közül az egyiket választottad. És ez a gyereked életébe került.
A másik, más módon a ti életetekbe került volna.
Nem lehet ezt túl könnyen feldolgozni.
Sok erõt kívánok hozzá, tényleg.
A hitet lehet forgatni sokféleképp, hogy épp a mi igazunkra rímeljen. De a fõ jelzõ a lelkiismeret.
És a Tiéd a helyén van.
Isten segít, ez igaz, de hogy mi módon, abban talán ne korlátozzuk. Segíthet embereken keresztül is. Most is.
Keress, keressetek segítséget, hogy könnyebb legyen feldolgozni ezt a veszteséget.
Vannak ún. veszteségterápiák, ilyen és hasonló helyzetbe került anyák számára.
A hugom elveszítette elsõ babáját, de nem akart szaksegítséghez fordulni. Nagyon hosszú idõbe telt (évek) míg teljesen kiheverte.

Minden jót kívánok nektek:
Edóka

Kedves Fáma!

Legbelül, az elsõ leveled olvasásakor már valahogy éreztem, hogy döntöttél. Ennek ellenére leírtam, amit az üggyel kapcsolatban éreztem, pedig tudtam, hogy nem vagy befolyásolható. Tehát nem ért váratlanul a szomorú fejlemény.

Ebben a helyzetben csak rossz döntés van, mert a tudás birtokában nem "sorsszerû" többé már egy kromoszóma-rendellenességben megjelenõ sorscsapás, hanem választható. És biztosan nagyon kevesen lennének akik ezt választanák. Én talán közéjük tartoznék, mert már van személyes tapasztalatom e téren. Viszont éppen ezért, valamiért egészen biztos vagyok benne, hogy nekem nem kell ezt többet megtapasztalnom, szellemi fogyatékos gyerekem nekem nem fog foganni/születni, mert már megkaptam az élettõl a leckét. Nekem más leckéim voltak/vannak még hátra. Ha nem tudtatok volna választani, biztosan egészen másként alakult volna a további életetek, és 20 év múlva akár te is írhattad volna a soraimat. De a sors nektek, úgy látszik, más tapasztalatokat rendelt. Ezek semmivel sem könnyebbek, vagy rosszabbak, egyszerûen csak mások.

Én abban hiszek, hogy nincsenek véletlenek. Még a legrosszabb dolgok sem büntetésként történnek meg velünk, hanem azért, hogy levonjuk a tanulságot (lelkileg fejlõdjünk). És addig kapjuk a leckét, ameddig le nem vontuk a lelki tanulságot (nem fejlõdünk, nem haladjuk meg önmagunkat). Ha ez megtörténik, többet "nem ver az Isten" ezzel a problémával. Gondolom mostanában van mit feldolgoznotok, és ha ez sikerül, tiszta lelkiismerettel/szívvel nézhettek a világra (önmagatok szemébe, nem másokra gondolok), a következõ születendõ gyermek elébe, stb.stb.

Sok erõt és kitartást kívánok Nektek ehhez a munkához, remélem sikerrel jártok, és a következõ gyermeketek számotokra is elfogadható minõségben adatik meg nektek, és ilyen döntéshelyzet elé nem kell többé állnotok.

Valahol valamikor hallottam egy bölcs ember szavait a rádióban, és azóta valahogy e szerint szemlélem az életem és nagyon találónak tartom: az életben semmit sem utasíthatunk vissza. Ha valamit meg akar nekünk adni az Élet (ua. mint Isten), akkor azt újra és újra felajánlja (élethelyzetek, gyerek, bármi) ahányszor csak eldobjuk magunktól.

Nekem ez rengeteg erõt adott akkor, amikor volt két abortuszom pusztán azért, mert nem éreztem magamban azt, hogy anya akarok lenni. Gondolom most sokan azt gondolják rólam, hogy "bort iszik és vizet prédikál", pedig épp ellenkezõleg. Sajnos nem csak a fogyatékosok, hanem az abortuszon átesettek körében is személyesen érintett vagyok. (És még azzal sem vigasztalhatom magam, hogy azért tettem, mert beteg gyerekem született volna.) Saját tapasztalat alapján mondom azt: az abortusz lelkileg SOHA semmmilyen körülmények között NEM lehet indokolt. Az abortuszt CSAK racionálisan lehet indokolni. Mert olyan mintha magadat ölnéd meg. Mert ami utána marad, az a poklok pokla. Ha megjártad, semmi pénzért nem választanád újra. Én kétszer hibáztam, hát nem sok maradt belõlem lelkileg. De 5 év kemény pszihoterápiájával valahogy összevakartam magam hamvaimból. De a tavalyi elsõ kihordott terhességem és szülésem egy horror volt lelkileg is testileg is (pl. potom 48 óra vajúdás). Megfizettem és vezekeltem, bár logikailag nem állítható fel ilyen összefüggés, ugyanis nem mindenki szenved meg a következõ gyerekkel egy abortusz után. De én tudom, hogy nekem volt miért. Senkinek sem kívánom. Most telt el egy év, és mostanra kezdem elhinni, hogy nem veszik vissza azt a csodát, amit kaptam, mert a történtek ellenére is megérdemlem a kislányomat! Nem volt könnyû eljutni idáig és még úgy érzem hosszú az utam odáig, hogy megbocsássak magamnak, talán el sem fog jönni, mert a tetteim semmivel nem írhatóak át, és az idõ sem gyógyítja be a saját akaratomból választott veszteségeket. Én nem tudom könnyedén venni.....

Az erõ legyen veletek,
Emese

Örökbefogadás. Más terhét viselni, soha nem egyszerû, nem tudom, biztosan ez jó megoldás-e, mert mi van, ha az örökbefogadó szembesülve a feladat súlyával, meghátrál?
És nem biztos, hogy ha az abortusz mellett dönt valaki, az csak arról szól, mert ha életben hagyná, más (a sajátját) életét tenné tönkre.
Nézzetek bele a gyermekeitek szemébe, és képzeljétek el õket egy kórházi ágyon, mûtétek sorozatán átesve, tudva, hogy átlag van 12 éve, ha esetleg ezeken túl van, képzeljétek el a kiszolgáltatottságát, félelmét az emberek között, akik bántják, csúfolják olyasmikért, amirõl nem tehet. Képzeljétek el egy olyan intézményben, ahol lehet gondozást (már amilyet) igen, de szeretetet nem kap, és Ti nem gondoskodhattok róla örökké... Régen a természet sok mindent eldöntött helyettünk. Nem tudtuk, beteg magzatot hordunk-e, de nem tudtuk az esetlegesen beteg magzatot kiméletesen világra hozni, és mûtétek sorát végrehajtani rajtuk, csak hogy éljenek.
Abortusz témánál mindig elõjön, van e jogunk halálra ítélni valakit, és életre?

Emese azért ez szép, hogy te vsz. egészséges gyermekeket elvetettél (Védekezni nem lehetett volna, elvégre feltalálták már az antibébi tablettát. Vagy talán megerõszakoltak?), másnak meg azt tanácsolod, hogy szüljön meg egy beteg gyermeket, mert az a humánus gondolkodás.

Anamy tõled is kérdezem: tisztában vagytok Emesével azzal, hogy milyen belgyógyászati problémái lehetnek egy Down-kóros gyermeknek és mennyi szenvedéssel jár emiatt neki az a 20-25 év, amíg élhet?
Itt messze nem arról van szó, hogy az ember az utca közönsége miatt nem vállalja a dolgot, mert kigúnyolják a gyermek másságát.
Sokkal inkább arról, hogy a gyermek pl. szívbeteg és fájdalmai vannak, mûtéteken esik át stb.
Valóban akkor dönt valaki jól, ha kiteszi ezeknek a szenvedéseknek a gyermekét (v. talán a gyermeknek erre a szenvedésre van szüksége a lelki fejlõdéséhez?).
Gondolkozzatok már el ezeken és utána írjátok le a nagy ájtatos szövegeteket, ami csak arra jó, hogy bûntudatot keltsetek vkiben, akinek enélkül is éppen elég nehéz a jelenlegi helyzete.

Szívbõl remélem Fáma, hogy a következõ babátok egészséges lesz. Szerintem - a gyermek érdekét tekintve is - helyesen döntöttetek.

Sziasztok,
Kata

Szerintem ez nem ennyire sarkított. Igen, szenvedésre ítéled, ha megszülöd, de akkor is szenved, amikor megölöd. És lehet, hogy õ vállalná ezt a szenvedést bár megkérdezni nem tudjuk, és ha szerencsés, boldog is lehetne az élete, és lehet fordítva is. Ugyanez érvényes egy egészséges gyermekre is, hisz az õ sorsát sem látjuk elõre, én nem látok különbséget, az viszont kicsit zavar, ha valaki ennyire biztosan tudja, hogy egy ilyen gyermeket a szemétbe, egy egészségeset viszont megszülni.
Itt nincs jó döntés, helyes meg fõleg nem, akár így, akár úgy, nem tudhatod mit hoz az élet, a tudomány hova fejlõdik, hiszen lehet ami ma gyógyíthatatlan az holnap már egy elfeledett dolog lesz, és lehet az egészséges gyermek meg majd olyan kórt kap meg, amit csak száz év múlva tudunk kezelni. Szerintem amikor valaki egy beteg magzat életérõl dönt, az pillanatnyi benyomás, érzés, hatás, neveltetés, (elõítélet) a körülötte élõk nyomása alapján dönt így vagy úgy. Ennyi.
Nekem Emese írása nagyon õszintének tünt. Többségünkben ott van a kettõség. A velünk történtek formálnak minket valamilyenné, és talán pont ezért gondolkodunk valahogyan.

Sziaztok!
Nem ájtatos vagyok pusztán õszinte.Azt hiszem itt mindenki azért ir mertnem megjátszani akarja magát hanem elmondani érzéseit véleményét.
Van a rokonságban Down-kóros.Semmilyen mûtéten nem kellett neki átesnie soha.Nagyon aranyos kedves srác.Önmagát abszolult ellátja táncol fõz mos ....
Azért mert valaki -a mi nézeteink szerint hátránnyal jön a világra-tud teljes sõt talán néha teljesebb életet élni mint mi.Nem lehet azt mondani:-ja õ fogyatékos lökjük le a Taigetosról.Nincs jogunk. Jogunk van megszülni megadni neki az élet lehetõségét és segiteni hiszen ez az ANYA feladata és nem megölni.
Az elõttem szóló névtelen véleményéhez csatlakozom.
Kedves Kata!
Tisztában vagyok a Down-kór problémáival.Te tudod hogy vannak szintjei?Van olyan Down-kóros aki suliba járt s jó munkahelyen dolgozik és ami nagyon fontos ÉL!Nem vették el tõle ezt a lehetõséget.Van olyan gyermek a barátaimnak aki egészségesen született de 1 éves kora óta folyamatosan szivmûtétre van szüksége és nem Down-kóros.Kata a Down-kór nem egyenlõ a rossz élettel és a halállal.
Ájtatos szövegrõl szó sincs egyébként kösz ha igy gondolod számomra ez nem sértõ bár lehet hogy ez volt a célod.
Emese õszinte volt ezért nem érdemel bántást!Bevallja hibáit s te ezzel vissza élsz Kata.
Nem akarok lelkiismeret furdalást csinálni mert az valakinek vagy van vagy nincs.
Fáma!
Én csak minden jót tudok kivánni neked s hogy életed rendezõdjön.
Bcs Fáma de valamiért ugy érzem megkell kérdeznem h.gyül. vagy.Ha ide tartozol ugy is érted ha nem nem baj.Nem fontos válaszolnod de érdekelne jó e a megérzésem.
Üdvözlettel:
Annamy

Sziasztok!
Én is úgy éreztem, Emese pont azért írta amit írt, mert már sajnos tapasztalatból tudta, hogy milyen lelki szenvedés jön az abortusz után.
Én is csináltam már jó nagy hülyeségeket, és "megúsztam" úgy, hogy alig tudott róla vki, és az is megbocsátott, soha nem emlegette, de iszonyúan szenvedtem sokáig utána.
Aki ilyesmit átélt, az ezt az aspektust is látja, és esetleg ettõl szeretné megkímélni azt, akinek ír.
Sajnos, nem dönthetjük el azt, hogy a gyerekünknek mi jó, mi lenne jobb stb. Sajnos ilyenkor a döntés, még ha fájdalmas is beismerni, magunkról szól. Nem könyörületbõl ölünk meg egy magzatot, de legalábbis nem iránta való könyörületbõl.

Edóka

Kata !

A velemenyem megegyezik a Tieddel.
Csak azt tennem meg hozza,hogy aki abortusz mellett dont annak biztosnak kell lennie benne es nem legyen utana lelkiismeret furdalasa es semmikeppen ne szenvedjen !

Edoka ! Legyszi tudositsal minket HANYAN FOGADNANAK OROKBE Down-koros babat !!!!!
Ha jol tudom legtobbszor meg a "normalis" gyerekeket is visszaviszik mindnefele indokkal (lop, nem jol viselkedik stb..) Akkor majd pont egy beteg babat fognak orokbefogadni ! Ez igen!
Gratualalok a hozzaszolashoz !
Es "Te" meg eljel ugy (marmint Fama),hogy hol is van a beteg babam es hogy is bannak vele !
Akkor aztan tenyleg boldog lenne !!!!

Névtelen!
MOST tudja Fáma, hogy hol van a babája, és nem hiszem, hogy boldog tõle.
Nem oly régi az Egyesület, de 1 Downos baba szeretõ nevelõszülõkre talált.
És egy egy vesés baba is talált örökbefogadókra.
Meg skizofrén anya gyereke és koraszülött 90 dekás is.
Az ÉLET nem reménytelen, bár néha annak tûnik.
Nem jól tudod, legtöbbször nem viszik vissza az örökbefogadottakat. Elõfordul, mint ahogy elõfordul, hogy kitagadja az ember a maga szülte gyerekét.
Igen, sok szülõanya megnyugszik attól, hogy jó helyen tudhatja a gyerekét, ha már õ maga nem tud vagy nem akar gondoskodni róla.
És itt nem a nem tudás lett volna... Ha újra átolvasod az utolsó soraidat, nem igazán reális a felvetés... Aki ennyire aggódna a beteg babájáért, az nem adná örökbe, hacsak nincsenek rendkívüli körülményei...

Edóka

Kedves Névtelen.
Tedd meg a kedvemért hogy ha irsz ird le a neved vagy kódot vagy bármit de ez a névtelenség zavar.
Köszi!
Véleményem egyezik Edókáéval.
Névtelen!
Szerintem az az ANYA aki megadja a lehetõséget gyermekének hogy világra jöjjön-márpedig mióta világ a világ ez az ANYÁK kötelessége-biztosan boldogabb mintha megölte volna még akkor is ha nevelõszülõknél van. A tv.-ben több riportot láttam fogyatékos gyereket nevelõ szülõkkel olyanokat is akik örökbefogadottat nevelnek sajátjukként és nagyon boldogok.
Kedves NÉVTELEN!
Miért gondolod hogy a fogyatékosság=halálra itéltség?
Edóka nálad a lényeg:"az élet nem reménytelen bár néha ugy tûnik"
Annamy

Sziasztok!

Nagyon érdekes azok véleményét olvasni egy ilyen igen komoly témában, akiknek VALÓJÁBAN halvány lila gõzük nincs a problémáról, mert még csak a közelében sem jártak, és pusztán a saját, teljesen megalapozatlan gondolataik körül forog velük a világ......most finom voltam és nõies. Elvégre én is lehülyézhetnék bárkit, csakhogy nekem nem ez a világhoz való hozzáállásom. Kislányom születése óta nagyon megváltozott a szemléletem a "fekete-fehér" véleménynyilvánításról, tanácsok osztogatásáról, stb. Szerintem mindenki ismeri azt a tipikus kismama helyzetet, amikor annak a védõnõnek kellene megfogadni a tanácsát, akinek nincs gyereke! Ugye, így már mindenkinek ismerõs a helyzet??? Te kinek a véleményére adnál, arra aki csak úgy mond valamit, vagy egy olyan anyának, aki már átélte mindazt (vagy nagyon hasolnókat) ami elõtted áll??? (Mielõtt bárki nekem esne a védõnõk védelmében, szeretném hangsúlyozni, hogy csak egy nagyon közérthetõ és átérezhetõ helyzetettel próbáltam hasonlatot alkotni erre a témára). Ugyanis a probléma megoldása, vagy lehetséges kimenetelek ismertetése, vagy valós info adása, stb. stb. legtöbbször azok kezében van, akik már maguk is voltak hasonló vagy azonos helyzetben és saját tapasztalatokból beszélnek, nem csak úgy a vakvilágba, moralizálgatva. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az ne szóljon hozzá, aki nem személyesen érintett, csak azt, hogy legalább számoljon tízig mielõtt "támadást intéz".
Én senkiben sem akartam bûntudatot kelteni (az már saját bevallása szerint is úgyis ott volt), és a szövegem sem ájtatos, inkább érzésekkel telinek titulálnám. Egyébként Fáma fogta az adást, és én neki írtam. Szerintem mindig érdemes meghallgatni az érveket mindkét oldalon, még akkor is, ha egyesek szerint az élet védelmében írott szavak ájtatosak. Lehet, hogy az élet maga az, csak nem vesszük észre, mert mint elefánt a porcelánboltban....

Továbbra is azt állítom, hogy senkinek a világon nincs joga elõre eldönteni, hogy mi a nagyobb szenvedés egy gyereknek, fogyatékossággal élni, vagy eleve halálra ítélve lenni. Az élet nem olyan, hogy aki egészségesen születik az úgy is marad és boldog lesz, aki pedig nem, az szenved egész életében. Ezt senki nem gondolhatja komolyan! Az, hogy egy problémát vállalunk vagy sem, az már rólunk szól, nem a gyerek érdekeirõl.

Az abortusz azért gyilkosság és nem szükséges rossz vagy kegyelem egy beteg gyermeken, mert MINDIG az anyáról szól: NEKED kényelmes-e egy "beteg" gyerek, TE akarod-e a gyereket, TE ettõl a férfitól akarsz-e gyereket, TE hogy érzed magad anyagilag, a TE körülményeid milyenek, belefér-e a TE kis világodba az a gyerek, aki éppen akkor, éppen attól a férfitól, éppen úgy jelzi, hogy részérõl szeretne megszületni. Mit szólsz hozzá TE? Akarod vagy nem?

És mivel TE vagy az erõsebb, a Te testedben van Õ és nem fordítva, sok mindent szólhatsz. Ezek közül választhatod az abortuszt is. Ami egy ember elpusztítását jelenti szépen kifejezve. (Gondolom, aki már szült, annak nem kérdéses, hogy mikortól "él" a gyereke...)

Szerintem nagyon tudatlan (értsd: fogalma sincs az abortuszról), aki azt képzeli, hogy abortuszra azok mennek, akik olyan buták, hogy teherbe estek mert nem még védekezni sem tudnak. (Katának külön leírnám, hogy nem, nem erõszakoltak meg, de nem csak ettõl lehet akaratunk ellenére teherbe esni!)
Ha felmérést készítenénk, hogy pl. a Magyarországon élõ összes ember közül hányan születtek kifejezetten tervezve (az anyák akkor estek teherbe amikor akartak), és hány "lett" csak úgy véletlenül, akkor magunk is elcsodálkoznánk a "véletlen" arányán!!! Szerintem 50 százalék fölött van. És innentõl kezdve kár ott megfogni a dolgot, hogy abortusz azért van mert nem, vagy rosszul védekezünk. Egyrészt nincs 100%-os védelem (errõl azok tudnának mesélni, akik pl. tabletta vagy spirál vagy óvszer stb. mellett estek teherbe), másrészt a cilkus alatt gyakorlatilag bármikor teherbe lehet esni (errõl pedig a nõgyógyászokat kellene meginterjúvolni a kétkedõknek). Persze mindenki ismeri az elméletet miszerint mikor a legvalószínûbb, ugyanakkor százezerszámra születnek máskor fogant gyerekek. Ez az a bizonyos "elszámoltuk magunkat" címû történet.

Ha valaki azon nõk közé tartozik, aki még soha, életében egyetlen egyszer sem mondta ki magában azt a mondatot a menstruáció esedékes napja után pl. 2 nappal, hogy "csak most az egyszer még jöjjön meg", "úristen, csak most ne legyek terhes", az nagyon nagyon mázlista. Én nem ismerek ilyen nõt, bár biztosan van. Szóval ennyit szerettem volna azok felvilágosítására leírni, akik szerint hülye az, aki kifejezett szándéka ellen esik teherbe. Nekem nem volt mázlim, kétszer sem. Katának külön leírnám, hogy nem szedhetek tablettát/hormonkészítményt (ciszta, folyás, hormonális zavarok alakultak ki többféle tabletta kipróbálása után is), a spirálról hallani sem akarok, marad a számolgatás és az óvszer.

Abortuszra akkor megy el egy nõ, amikor a nem akarás sokkal erõsebb, a "na jó, azért majd lesz valahogy", "majd megoldjuk", "belefér" stb. kezdetû mondatoknál. A racionális magyarázatok (nem vagyok férjnél, nincs pénzem, kitagadnának a szüleim, iskola, stb.) mind mind kifogás. Ugyanis ha lelkileg befogadó vagy egy magzat iránt (elfogadod, hogy meg fog születni hozzád), akkor semmilyen külsõ körülmény nem érdekel, mert ha igazán akarod õt, akkor azt tûzün-vizen át akarod. (Nemrég láttam a Fókuszban egy anya történetét, akinek a Gyámügy nem adta ki a kórházból a gyerekét, mert semmilye, szó szerint semmilye nem volt. Mégsem vetette el. Én a legnagyobb tisztelettel gondolok rá, és szerintem hülye a rendszer, hogy elvesszük a gyereket, ahelyett, hogy a nõnek adnánk segítséget). Az abortusz mindig belsõ körülmény, nem külsõ, csak ezzel nagyon nehéz szembenézni. Sokan tagadják. A tagadás ugyanis eltávolít a problémától. Nem kell beleérezned, nem kell igazán mélyen belegondolnod. Kívülre háríthatod az okokat, nem te vagy a felelõs, hanem a külsõ dolgok. Téged lehetetlen helyzetbe hoztak (mások/körülmények), tehát menekülsz, és mivel a körülmények rajtad kívül állnak, te nem tehetsz ellenük semmit. Ha bevallod, akkor persze sokkal nehezebb. Én is csak a második abortusz után jöttem rá, hogy mirõl is szól ez az egész igazából. És hogy van kulcs, de az belül van. Ha van az abortuszra készülõ környezetében olyan, aki ismeri ezt a kulcsot, az megmutathatja az irányt, de dönteni nem dönthet más. Névtelen hozzászólásához csak annyit, hogy egy tett után nem döntés vagy kedv kérdése, hogy lesz-e lelkiismeretfurdalásod vagy nem, hanem az csak úgy jön. Sokkal késõbb is jöhet a tett után, mondjuk miután évekkel késõbb a lelked mélyén megbántad. Mert ami akkor és ott tuti biztos volt, az évekkel késõbb már nem az. És ez nem csak ebben a témában igaz.

Az örökbefogadáshoz csak annyit: nem azért nem fogadnak minden gyereket örökbe mert nem elég jók (pl. fogyatékosok), hanem azért mert rossz a rendszer illetve az örökbefogadás nagyon bonyolult kérdéskör, és igazából én nem is vagyok otthon ebben a témában. De azt biztosan tudom, hogy nem viszik vissza a legtöbbször az örökbefogadott gyerekeket, és egy konkrét esetrõl tudok, amikor egy külföldi pár három (!) fogyatékos gyereket fogadott örökbe, mert testvérek voltak. A folytatást nem ismerem, de amikor elvitték õket, nagyon boldogok voltak a "szülõk".

Én nem tudok és nem is akarok bármilyen döntést/ítéletet hozni abortusz kérdésben vagy bárkinek az életében (bûn? jog? kinek a joga felsõbbrendû? orvosilag etikus? indokolt?), csak a személyes élményeimet szerettem volna megosztani, mert sûrû homály fedi a témát.

Én nem azért vagyok abortusz ellenes mert mások felett felsõbbrendûen ítélkezni akarok, hanem azért mert kipróbáltam, és nagyon nagyon nem ajánlom!!!

Emese

Sziasztok!
Tudom,hogy sokan meg fognak botránkozni azon amit mondok,de én semmiképp nem lennék képes megtartani és felnevelni egy sérült gyermeket.Vehetitek ezt gyávaságnak vagy önzésnek.
Nem tudnám elviselni,hogy sajnálgassák,lenézzék és igenis ki lenne téve mindenféle gúnyolódásnak.Mért kell szenvedést okozni egy embernek?Persze lehet,hogy teljes életet élhetne,de mi van ha mégsem?Tegyük fel,hogy arra a 20 évre tehetetlenül feküdne és nem is tudna semmirõl,mert ugye ez is lehetséges.Akkor is tudnátok,akarnátok vállalni? Mennyi szenvedés és lemondás,keserûség.Persze azt fogjátok mondani és öröm,megmérettetés,én nem így fogom fel.Sajnálom.Igen,most az következik,hogy mit tennék akkor,ha valami történne a már meglévõ gyermekeimmel és fogyatékossá válna valamelyik.Természetesen nevelném tovább és ugyanúgy szeretném.De úgy érzem ez más döntés,mint elõre tudatosan vállalni egy sérült gyermeket.

Mindenkitõl elnézést kérek,ha a lelkébe gázoltam,de ezt muszáj volt leírnom.

Fáma,a véleményemet már tudod,felesleges lenne újra leírnom.Csak sok erõt kívánok neked a történtek feldolgozásához és egészséges gyermekeket!

Még egy gondolat,szerintem ez is megmérettetés volt Fáma számára,a döntése egyenértékû azzal,/avval/ mintha vállalta volna.

Estike

Estike, más az ha valaki úgy gondolja õ így és igy csinálná, és más ha úgy gondolja, ez a helyes. Általában amikor az ember ténylegesen szembekerül egy ilyen dologgal, rádöbben nem sokat ér elõzõ elképzeléseivel.
Annak aki úgy gondolja ez a helyes, mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül elvetetni, azt azért megkérdezem, nem fél, hogy a sors "megtréfálja".
A legtöbb fogyatékosság esetében amúgy nincs választásod. Ha jól tudom, legalább minden 50. gyerek fogyatékos (persze ebbe sok minden beletartozik), és jó részükrõl nem tud a mama születéséig, sõt sokszor sokkal késõbb derül ki csak. Down kór minden 700.-at érint, autista jelenleg a minden 150-tõl a minden 500-ig mindenféle verzióban elõfordul(nem szûrhetõ és abban az értelemben kegyetlen, hogy egy egészséges gyermeket szülsz), vakok, siketek, akik csak azért kerülnek intézetekbe, mert mi egészségeseknek így rentábilisabb, (bár én nem vagyok biztos, nem lehetne ezt olcsobban helyben megoldani), mozgássérültek, enyhén értelmi fogyatékosak (ez se derül ki rögtön), diszesek, hiperaktivak, nem beszélõk (ilyen is van, mégha egyszerûbb azt mondani a dokiknak, majd fog beszélni)... fejlõdési rendellenességgel született gyermekek, rákosak, szívbetegek, ... hosszú a lista.
Amúgy én pont az az eset vagyok, akiket nem csúfolnak, hanem megcsodálnak az utcán. De sokszor nem mondom meg mi baja van, mert jobban járok ha a furcsasagait, hisztizeseit elkenyeztetesnek veszik az emebrek, mint fogyatekossagnak. És könnyen megtehetem, mert semmi nem tûnik fel az embereknek. Ez az én tapasztalatom. Régebben mindig meg akartam magyarázni, hogy miért, ma már nem, és ez talán mutat valamit rólunk emberekrõl. Talán ha gyerekeink már nem úgy nõnének fel, hogy csak a tv-ben vagy az intézetekben látnak fogyatékos gyermekeket, akkor ezeknek a családoknak sem kellene rejtõzködniük, titkolózniuk. Valószínûleg a Ti környezetetekben is élnek, csak a szülõk nem kötik az orrotokra, hogy azért kezdett ötévesen beszélni mert, hogy a furcsasága nem különcség, félrenevelés, hanem...
Bennem sokszor felmerül mi a különbslg, ha 20 hetesen vagy ketévesen derül ki baj van. Ha 20 hetesen megölhetem, két évesen mi a különbség? De azóta értek meg olyan dolgokat is, hogy ha valaki a gyerekeivel együtt lesz öngyilkos, mégha elfogadni nem is tudom. A világ nem fehér és fekete, lehet ma így gondolod, ha mégis megtörténik, már nem. A legtöbben úgy mondunk véleményt dolgokról, hogy hisszük, csak gondolatkísérlet, mert úgyse kerülünk olyan helyzetbe.
Névtelen, akinek mostanában nincs kedve a nevét vállalnia

Egy másik dolog, az autizmusról már felmerült, milyen jó lenne, ha szûrni lehetne. De honnan tudnám eldönteni, hogy a poscakban lévõ bebi egy olyan lány lesz, aki ha egy percre nem figyelnek rá, elkezdi magát kinyírni (ha valaki látta netán ezt a Fókusz adást), vagy egy híres tervezõnõ lesz belõle, pedig három évesen talán nem is különböztek lényegesen egymástól amikor a cimket megkapták.
Sokan azt hiszik, de féllábúnak nem fog lába nõni. Én láttam már "csodákat", ami annyiból állt, hogy hittek a gyerekben. Ha megnézitek egy csomó zseninek van valami defektje, és talán pont a defektjük hozta elõ énükbõl a zseniséget is. Erre valaki azt írta pont itt a babaneten, de nem voltak szellemi fogyatékosak. De vajon azt tudjátok, hogy az idiot savant képesség (pl. méretarányosan lerajzol valaki egy épületet mintha tükrözve lenne, úgy hogy csak pár másodpercre látta, egy három éves kislány aki lovat rajzol úgy, hogy sokan soha életükben, ötévesen ismeri a perspektívát, hogy megmondja az illetõ hány gyufaszál borult ki a padlóra, és észben tart több pakli kártyát (thinking in picture), ami pl. sok zseninek is sajátja,) hogy ezek a képességek nem az autisták sajátjai, hogy ezek nem zseniséget jeleznek, hanem mint ahogy nevében benne is van az értelmi fogyatékosoké?.
Persze a többségükre sajnos nem vár túl jó élet, de ez valóban igaz bármelyikõnkre is. A különbség annyi, rájuk nagy valószínûséggel nem vár jó élet, ránk nagy valószínûséggel nem vár rossz.
Én elárulom, nem tudom, hogy döntenék, ha kiderülne fogyis gyerek van a pocakban. Egyik énem azt mondja, nem bírnék mégeggyel el, másik énem, de nézd meg mennyi mindenre megtanítottad már a másikat, amire a dokik azt mondták, soha nem lesz képes, és hogy egy egészséges gyereknél sose fogod azt átélni érzésben, amit egy sérültnél, amikor megcsinál valami olyat, amirõl fogalmad sem volt bekövetkezik-e.

Kedves Anonymous. úgyis, mint Névtelen. akinek nics kedve a nevét vállalnia!

Azért én szinte biztos vagyok benne, hogy Te ki vagy, és más is, aki sokat olvasgat
Miért nincs kedved?

Emese!
Örülök hogy ezeket le tudtad írni

Edóka

Kedves Mindenki!
Most olvastam végig (májustól) ezt a topicot, és mondhatom kissé megkevert.
Szülész-nõgyógyász vagyok, egy genetikai centrum (szabolcs u) mellett, naponta találkozom ezekkel a problémákkal. Elmondom, hogy (eddig) mit mondtam.

pl. 35éves vagy idõsebb terhes.
"a genetikai vizsgálatot azért javaslom, mert ebben a korban a kromoszóma rendellenességek (ez fõként Down-t jelent) kockázata 1%. Ugyanekkor 1% annak a valószinûsége is, hogy a beavatkozás hatására a terhesség megszakad. De míg egy spontán vetélés után van esély arra, hogy ismét, most már egészséges gyereke legyen, ha a beteg gyereket szüli meg, azt egész életén keresztül nevelni kell, és kedvezõtlenül hat egész további saját és családi életére."
Az igazság az, hogy én nagyon sok sérült magzatot láttam világra jönni, nem csak genetikai, hanem egyéb okból károsodottat is, amit fenntebb írtam az valós, saját tapasztalat. Nagyon sok példám van..... és csak egy-egy más irányú.
Olvasva a topicot lehet, hogy az arányt nem jól látom? Vajjon kellene -e változtatnom a szövegemen (álláspontomon)?

Kedves György, nekem nem tiszta, min kéne változtatnia?
Belülrõl a dolgok tényleg másképp mûködnek, a remény pedig egy igen furcsa dolog. Sokszor talán ez visz elõre is, de van amikor meg kell alkudni, és el kell fogadni a megváltoztathatatlant. Egy ilyen döntés (fogyatékos magzat) szerintem mindenkinek a saját csatája önmagával. Vannak esetek, amikor tényleg talán csak kínlódás az élet, de én merítettem már erõt olyanokból, akik az én pockomnál sokkal nehezebb esettel és sokkal rosszabb körülmények közt bírkóznak úgy, hogy még bátorítani is jut energiájuk, és több optimizmusuk van, mint sok nem érintettnek. Különlegesek, nem szánni vagy sajnálnivalóak. Ha nem lenne az a gyermekem, aki, nem ismerhettem volna meg õket. Én ritkán sajnálok embereket, mert azt érzem a lecsúszásnak csak részben oka ilyenkor egy sérült gyerek, lehet, akkor is szánnivaló lenne, ha nem lenne sérült gyermeke.
Van egy írás, egy autista (autizmussal élõ ember) írta, Jim Sinclair, egy konferencián olvasta fel saját maga. Arról szólt, hogy amikor születik egy fogyatékos kisgyermek, akkor a szülõk el vannak keseredve, ...
Megkeresem az idézetet, hátha másnak is hasznos:

"Épp ezért, amikor egy szülõ azt mondja: "Bárcsak ne volna ... (bármi más behelyettesíthetõ szerintem) a gyermekem!" - valójában azt kívánja: "Bárcsak az ... gyermekem ne létezne, hanem lenne helyette egy másmilyen (nem ...) gyermekem!. Olvassátok el ezt még egyszer! Mi ezt halljuk, amikor bánkódtok a létezésünk felett. Ezt halljuk, amikor gyógyító kúráért imádkoztok. És amikor leghõbb vágyaitokat mondogatjátok nekünk, tudjuk, hogy azt szeretnétek, ha egy napon megszünnénk létezni, és a testünkbe olyan valaki költözne, akit jobban tudnátok szeretni.
.....
" A lényeg az, hogy vártatok valami nagyon fontosat; nagy örömmel és várakozással tekintettetek valami elé, és talán egy ideig úgy éreztétek, hogy a várt dolog elérkezett, és azután fokozatosan vagy hirtelen rá kellett ébrednetek, hogy médsem érkezett el, sõt sohasem fog elérkezni. Nem számít hány egészséges gyereketek volt már vagy lesz még, mert ez semmit nem változtat azon, hogy ez alkalommal a várt , remélt, tervezett és megálmodott gyermek nem született meg. Ugyanúgy éreznek ilyenkor a szülõk, mintha halva születne gyermekük, vagy rövid idõn belül, csecsemõ korban meghallna. Itt nem az .....ról van szó, hanem a meghiúsúlt reményekrõl.
.........
Nekünk is szükségünk van családra; olyan családra, ahol saját magunkért szeretnek és értékelnek minket, és ahol nem homályosítja el valóságos lényünket olyan gyermekek árnyéka, akik sohasem léteztek. Gyászoljatok, ha kell, a saját elvesztett álmaitokat, de ne gyászoljatok minket! Mi létezünk. Mert itt vagyunk. És számítunk rátok.
A tragédia nem az, hogy itt vagyunk, hanem az, hogy a ti világotokban nincsen hely számunkra. És hogy is lehetne ez másképp, amíg a saját szüleink is azon bánkódnak, hogy a világon vagyunk?"

MEgtaláltam, szerintem sok okos dolog van benne, és engem mindig elbûvölnek Jim Sinclair írásai. Sokszor gondolkodom, kettõnk közül most akkor ki is a fogyatékos.

[url=http://www.hpconline.com/autizmus/sinclair.htm" TARGET="_top]http://www.hpconline.com/autizmus/sinclair.htm[/url]


--------
Még mielõtt valaki félreértené, nem vagyok feltétlen életpárti, sõt én azért látom, mit vállal fel valaki egy halmozottan fogyatékos gyerekkel. Egyszerûen fogalmam sincs, mi a jó döntés. És ezt Emese jól írta, a döntés mindig rólunk szól, nem a magzatról.

Edoka, miért nincs kedvem? Sokszor megrettenek az itteni stilustol, es magamon is, amikor atveszem.
Es a szo az egyik legkedvesebb szamomra, mert egy nagyon szep teremtmenyet hivja a termeszetnek igy valaki, aki nagyon kedves szamomra.

Kedves Névtelen!
Lehet talán tényleg lényegtelen a neved hisz a fontos az hogy véleményed megosztottad velünk.Furcsa ha az ember más perspektivából látja a világot talán nem rossz bár az én véleményemen nem változtat.
Fogyatékos.Mit jelent ez a szó?Mihez képest fogyatékos?Nem más?Talán ezt a szót kellene használnunk?Lehet hogy mi vagyunk fogyatékosak érzelem és empátia szegények embertársainkkal szemben és õk látják jól a világot?Besazélgettetek már fogy.-al a világról?Szerintem a nagyon reálisan látják a világot s valahogyan szépnek.Talán azért mert szép is csak mi nem mindig vesszük észre.
Kedves Dr!
örülök hogy egy orvos is leirta véleményét de nem teljesen vagyok képben.Tulajdonképpen ugy gondolod hogy nem szükséges az abortusz mert még a megszületésig van remény arra hogy nem igazolódik be az orvosi szakvélemény igaza?
Barátnõmnek három uh.után is azt mondta orvosa nem lesz a babának lába s gyönyörü egészséges babája született.Mi lett volna ha orvosára hallgat s nem a szivére?Nem akarok egy orvost sem bántani hisz mindenki tévedhet és tényleg vannak csodák is.Szerintem az utolsó pillanatig egyetlen dolognak nem szabad elfogynia:a REMÉNYnek.
Gondolom végeztél már abortuszt.Mi az eljárásról a véleményed akár orvosiléag akár emberileg?
Estike!
Véleményem szerint nem lehet arra alapozni döntéseinket és életünket hogy ki mit mond ki mit gondol akár rólunk akár gyermekünkrõl.Lehet neked okos szép.... akkor is valamiért kigúnyolják megszólják.Szerintem attól nem lesz neked jobb vagy rosszabb hogy a buta emberek mit mondanak.Ugy gondolom nem lehet életünket attól függõvé tenni és túlzottan a szerit cselekedni hogy más milyen megjegyzést tesz ránk fõleg ha az bántó jellegû.
Emese és névtelen is jól irta hogy az abortusz történetének fõszereplõje E/1 sz. és a második vagy a hatodik helyen áll a pocakban lévõ pici élet.
Annamy

Kedves Annamy!
Nem erre gondoltam, itt tisztán egy gondolkodásmódról töprengek. (Persze minden vizsgálatnak van hibája, ezt is el kell mondani.) Az orvos amikor "felvilágosít" mindíg orientál is, mégpedig saját értékrendje, érzésvilága, tapaszatalatai szerint. Vajjon, hogy kellene orientálni egy olyan esetben, amikor csak kockázatról van szó. Más helyzet-e az, amikor már úgy gondolom, tudok is valamit. Ezek etikei kérdések, nem konkrét helyzetek megoldási kérdései.

Abortusról véleményemet az érdi születésházról szóló topicban már discutáltuk, most hagy ne foglalkozzam ezzel.
kösz.
CsmGy

Kedves Annamy!
Igazolom az elõttem szólót. Többek között velem folytatott éles vitákat a témáról (mily meglepõ.....). S bár korántsem értünk egyet, nagyon tiszteltem és tisztelem azért, hogy õszintén vállalja az álláspontját

Gyuri!
Fáma esete pl. egyáltalán nem egyszerû, mert ennyi minden után kérdéses, hogy vállalkoznak-e még gyerekre, nem is húszévesek, és az "anyasága" egy sikertelenséggel, fájdalommal ér(t) véget.
És irtó nehéz lehet vmit egy kudarcélménnyel befejezettnek tekinteni.
Itt, mint kiderült, nem csak kockázatról, hanem valódi tudásról volt szó a Down-kórról.
Sokszor viszont csak a sejtés, a kockázat van. Nem tudom, kell-e, lehet-e orientálni. De tkp. mindenki orientál, tanácsokat osztogat. Az igazi orientáció belül van. Csak nem mindig könnyû meghallani a belsõ hangot.
Rendellenesség gyanú, kockázat esetén azt fel lehet vázolni, hogy mekkora az esély beteg gyerekre, milyenek az életkilátások, stb. várhatóan milyen élete lesz a gyereknek, ha betegen születik.
De fel lehet-e világosítani arról, hogy késõi abortusz (biztos nem szakszavak) után milyen gyakran van lelki "komplikáció", milyen súlyos és az érintettek hány százaléka csinálná vissza, ha tehetné, hány % érzi sok év múlva is úgy, hogy jól döntött, stb, stb.
Van erre egyáltalán valamiféle statisztika?
Egyáltalán foglalkoznak az érintettek lelkével, miután az abortusz megtörtént?
(Hugomnál megdöbbentõ volt, hogy EGYÁLTALÁN NEM.)
Hallottam egy jó mondást, de nem tudom, pontosan idézni.
Lényege: csak azt a tanácsot tudjuk elfogadni, ami azt mondja, amit legbelül mi is érzünk.
Szóval: felelõsség van az orvos részérõl, de a döntés felelõssége mindenkinek sajátja. "Tanácsként", ha már kérdezed, azt mondanám, hogy a lelki következményeket is illik felvázolni, már amirõl egy orvosnak tudomása van. Mindkét oldalét.

Edóka

Edóka!
Amirõl írsz a hazai egészségügy egyik legnagyobb szakmai hiányossága (ez nem a koszos vécé). Nincs klinikai pszihologia, nincs szociális munkás, nincs a betegeknek leleki támogatás. Egy olyan nyugati-amerikai intézetben mint a miénk hemzsegnek ezek a szakemberek. Szakemberek, mondom, és ezzel azt is, hogy ezek (abortus, és bámilyen egyéb leleki trauma elõtt, után, közben) nyujtanak szakszerû lelki segélyt. Mi, itthon, de ott is ez a helyzet, nem értünk ehhez. Aki mégis foglakozik ilyesmivel az kontár, lehet, hogy épen ront a helyzeten. Persze érzem és ezt, és probálnék segíteni, de nem értek hozzá. Oriási szükség lenne rá. (ez sem kisebb gond mint az otthonszülés) Hány lélek sérül ennek hiánya miatt (és hány az otthoszülés megoldatlansága miatt - gondolj "harcos" szövegére)
Persze statisztika sincs. Ki csinálná?
Belsõ hang? Megszólal, igen, de segíteni csak szakmai tudás birtokában leleht. Ez az én problémám is, hiszen amikor tanácsot adok, orientálok, lehet kellõ tudás nélkül. Ha azt mondjuk, amit belül érzünk (idéztelek) akkor ráerõszakolom a nézeteimet valakire, aki nem olyan mint én.....

György, olvastad a Bánatkõ könyvet? Tele van olyan történetekkel is, amik az orvosok által okozott lelki sérülésekrõl szólnak.
Nekem az a tapasztalat, hogy kevés olyan doki (szakember) van, aki tényszerûen közöl dolgokat, és valóban ráhagyja a nõre(betegre) a döntést. Én saját kálváriánknál is állandóan azzal küzdök, mindenki nagyon ért ahhoz, mi lenne a jó, csak ha mindenkire hallgatnék, már régen a Dunának mentem volna. És keveseket érdekelt eddig, mit gondolok ÉN, vagy egyáltalán fizikailag, anyagilag mit tudunk vállalni.

A lelki segítõknek ha jó tudom pont az lenne a dolga, hogy hagyják az illetõt kibeszélni, néha persze irányítva a beszélgetést. Mert bármilyen döntés egy hosszas érés eredménye, mint ahogyan valaminek a feldolgozása is az. Nem kellene ezt lebecsülni. Mert mi általában az ábra, vagy elbagatelizálják a problémát, vagy azt kapja az ember, legyen erõs, és viselje el.

Sok mindent olvastam itt a hozzászólásom óta.
Egyetértek, hogy a várandós nõrõl és az õ életérõl szól, hogy vállal-e fogyatékos gyermeket, ha ez elkerülhetõ. Más kérdés, hogy mindent sajnos nem tudnak kiszûrni és az ember a megszületett gyermekét már persze, hogy nem dobja el.
De:
Arról senki nem beszélt még, hogy mibe kerül egy fogyatékos gyermek felnevelése, mellesleg sok esetben a mama nem tud munkát vállalni a beteg gyermek mellett.
Nem tudom, mit tanácsoltok, honnan akassza le az ember a szükséges pénzt az élethez? Várom tanácsaitokat.

Emese, magamról annyit, hogy én is egyedül vállalom a babát, aki a pocakomban van. Nekem is hormonzavarom van és az endokrinologus 8 éve azt mondta, hogy nem lesz egyszerû teherbe esnem...éppen ezért éltem azzal a hozzáállással, hogy ha jönni akar a baba, akkor jöjjön és egyedül is vállalom.
Ennek ellenére elmentem genetikai tanácsadásra és chorionbiopsziára is. És, ha rossz lett volna az eredmény, akkor vsz. - legnagyobb bánatomra- elvetettem volna a picit. Dacára annak, hogy a betegségem és a korom miatt lehet, hogy soha nem lehetne több kisbabám.

Sajnos persze így is csak reménykedhetek, hogy egészségesen születik és ötletem sincs, hogy mibõl tudnám felnevelni, ha beteg lenne és a betegsége miatt nem tudnék munkát vállalni.
És azt is tudom, hogy bármikor történhet vele vmi akkor is, ha egészségesen születik és attól még az én gyerekem marad, de az ember nem erre készül. Ezt gondolom megerõsítik azok, akiknek már van gyermekük, v. gyermekre vágynak.

Kata

Kata!
Ne izgulj nem lesz semmi baj a babával.Örülök hogy nem kerültél döntési helyzetbe és hogy jók lettek a vizsgálataid eredményei igy élhet gyermeked.Sajnálom hogy abortuszra mentél volna dehát mindenki másképp gondolja.
Az én álláspontom szerint soha semmilyen körülmények között nem merülhet fel még az abortusz gondolata sem.Kivételt talán az képezne ha a baba méhen kivüli lenne és ez veszélyeztetné az anya életét-ha ez velem történne meg én valószinû nem ölném öletném meg de másnak ilyen esetben ezt nem tanácsolnám.Ugy gondolom ott a baj hogy ez a szó abortusz egyáltalán létezik és felmerül nõgyógyászati vizsgálatnál:-Megtartja a babát? Egyáltalán hogy lehet ilyen kérdést feltenni?Szerintem borzasztó.
Mindenki!Nem itélek csak hangosan gondolkodom.
Kedves györgy!
Ha lesz egy pici idõm megnézem irásaid kiváncsi vagyok bár az a megérzésem valószinûleg mi a mérleg két serpenyõjét alkotjuk ebben a kérdésben.
Üdv mindenkinek: Annamy

Bocs Edit de nem jelenik meg a gépemen a névtelen küldemény ablaka.Az aláirás ott van.Ha valakinek van ötlete mit tegyek ilyenkor azt megköszönném.
Annamy

Annamy!
Írd be az Annamyt a név helyére, a többi helyre semmit. Így küldd el! Mármint az azonosító helyére.
Edóka

Névtelen nov26. 9.57!
Biztosan igazad van, épp ez a problémám, hogy minél kevesebb ilyen legyen. A lényeg az, hogy az érintett TUDJON DÖNTENI.

Annamy!
Most egy képzavar: Ennek a mérlegnek nem két serpenyõje van. Már Te is jelezted, hogy méhenkívüli terhesség (=anyai életveszély) esetén el tudod képzelni a terhességmegszakítást. Persze ez csak nagyon átvitt értelemben terhességmegszakítás.
De mit gondolsz arról, ha az anya életét egy méhen belüli terhesség veszélyezteti akkor amikor a magzat még, mai tudásunk szerint nem életképes? Sajnos én évente 3-4 ilyen esetet látok. Ilyenkor, véleményed szerint mit kellen tenni?
Látod van "több serpenyõ"

Valóban szörnyû az, ha egy hirre, hogy terhes lettem az a válasz, hogy "-Megtartja?", ahelyett, hogy: "-Gratulálok".
Csak az a lehangoló. ha erre az jön: "-Nincs mihez...."

Kata, nos igen, az elefánt ilyen is. De én nem is a pénzt, inkább az egész hozzáállást említeném meg. Mert vannak dolgok amit pénzért sem kapsz, ha nincs szakképzett ember, nincs kit megfizetni.
Nekem a hozzáállással van bajom állami és egyéb területen. Én voltam már úgy, hogy ott álltam a kijelölt intézmény gyógypedagógusa elõtt, aki történetesen elõtte négy hónappal rúgta ki a gyerekem egy bölcsödébõl, és hallgattam, miért is gond, ha én pont oda viszem a gyereket (talán mert ez szerepelt a hivatalos papiron). Szóval ott álltam elõtte, hallgattam a kioktatását, hogy a fogyatékos csoportba nem tudja berakni, az egészségeseknél a õ érdekeiket kell szem elõtt tartania, fejleszteni nem tudják, de a pénzre (ami történetesen 90000Ft egy évre, ezt mind (!) állambácsi fejlesztésre adja) igényt tartanak, mert csak akkor veszik fel, ha aláírom a papírt, és csak addig veszik fel, amíg mást nem találunk, blablabla. Szóval ott álltam elõtte, és azon gondolkodtam, hogy én most bemosok egyet a nõnek. Nem tettem meg, csak kissé feldúltan megmondtam a magamét. Én ekkor döbbentem rá, hogy az ilyen dolgokkal csak magamat húzom fel, és letettem arról, hogy törvényadta jogokat harcoljak ki. De megtehetem, mert olyanok a családi lehetõségeim, és a gyerekem is messze van a halmozottan sérült kategóriától. Vannak akik nem ilyen szerencsések.
Engem ami zavar, hogy azért egy féllábú és egy halmozottan fogyatékos gyermek szerintem nem egy kategória. Csak valahogy mégis így vesszük. Máig nem értem a mozgássérültek miért tanulnak külön, de akár a siketnémák is. Mennyi idõ egy tanárnak megtanulni a jelnyelvet, és legtöbbjük olvas szájról. Én telefonon is beszélgettem már ilyen emberrel történetesen a Heim Pál foniátriai osztályát keresve, de azért nem ez az általános. Mert rendben, vannak akiket nem lehet integrálni, de akiket lehet, ... azokat miért kell elkülöníteni? Mitõl lenne egy kerekesszékes mondjuk kevésbé jó könyvelõ vagy kutató. Sõt én láttam egy siketnéma szülõkbõl álló családot két szintén hallássérült gyerekkel. Mi fáj nekünk az õ létezésükben, mert én ott akkor irigyeltem õket, pedig az én gyerekem hallástesztje negatív volt.

György, én mondjuk nem hiszem, hogy ilyenkor a dokik direkt rosszat akarnak (mondjuk régebben még auti gyereknél is általános volt, adja intézetbe, mert ugyse fogja birni), de ilyenkor a szülõnek kell dönteni, valamennyire objektiv infok (ami majdnem lehetetlen) alapján. Szerintem ilyenkor az egyik legfontosabb az lenne, egyenrangú partnerként kezelni a szülõt. Csak persze minden ember más, van aki ilyen hozzáállást igényel, van aki mást.. ez is nehéz kérdés. Ilyet oktatnak orvosin? Néha nézem a Vészhelyzetet, hogy ott hogy oldják meg. Nálunk nem is az orvosokkal, hahem a gyógypedagógiai vonallal volt olyan szinten baj, hogy néha azt éreztem ötéves gyereknek tekintenek. Mintha nem is a gyerek lenne fogyatekos, hanem en.

Kedves Annamy!
nem tudom, mennyit tudsz a megen kivuli terhessegrol. Ott nem csak az van, hogy az anya dontese a gyerek megtartasa. Nincs olyan helyzet, hogy esetleg megtartom, meg ha az eletembe kerul is. Ugyanis biztos, hogy az eletebe kerul az anyukanak, mehen kivul-tudtommal-nincs eselye a babanak egy bizonyos idon tul a fejlodesre. En nyolc hetes terhes voltam, amikor kiderult, hogy mehen kivuli a terhessegem, eletveszelyben voltam, azonnal mutobe vittek, a gyermek a petevezetekbe agyazodott be. Iszonyu volt, hosszu evekig abban a tudatban eltem, hogy nem lehet gyermekem( hala istennek, nem igy lett, van mar ketto is)Akkor azonban nem voltam donteshelyzetben, elvesztettem az eszmeletemet, nem volt mas valasztas.
Udv
Eva

Eva, igen ez is jo kerdes, ugyanez, ha mondjuk az anya beteg, és egyiküknek sincs eselye, de a gyerek nelkul az anyának van, akkor épeszû ember általában az abortusz mellett dont.
Ezzel kapcsolatban jutott eszembe az az eset, amikor mesterséges megtermékenyítes kapcsan hetes ikreket vart egy mama, es nem volt hajlando elvetetni belole parat, mert melyen vallasosak voltak. De a megtermekenyites is mar beleavatkozas volt a termeszetbe, és nem is tudom mi van azota veluk, ha jol emlekszem egy-ket baba már az elsõ napokban meghalt. Ilyenkor mi a helyes? Vagy hasonló, de nem abortusz, az a sziámi ikerpár, ahol együtt nem volt esélyük, de szétválasztva az egyiknek mar igen.

Éva!
Már elõfordult többször a világtörténelemben hogy méhen kivüli terhességet kihordtak és sem az anyának sem a gyereknek nem lett semmi baja.Persze én ezzel nem azt akarom mondani hogy ez a követendõ példa.A te esetedben elképzelhetõ hogy én is ugy döntöttem volna mint te de ebben nem vagyok biztos.Talán azért döntöttem volna ugy mert a petevezetékbe ágyazódott embrió az anya számára tuti halál.Ha hasûri terhes lennék szinte biztos hogy nem vetetném el de ezt soha senkinek nem tanácsolnám.Ugy tudom az egyik egészségesen kihordott hasûri terhesség USA-ban volt.
Nem vetettem volna én sem el egyetlen gyereket sem ha mesterséges megt. vettem volna részt mindegy hogy hány gyerek lenne amelyiknek megkell halnia az sajna ugyis meghal.Az igazsághoz az is hozzátartozik hogy én nem vennék részt mest,megterm.-en.Nem beszélek le senkit errõl akinek csak ezzel a módszerrel van esélye a gyerekre sõt szurkolok neki de én nem tenném.Mielõtt bárki azt mondaná könnyü nem kerültem ilyen helyzetbe de akkor biztos másképpen gondolnám ....Jelentem közel voltam ,vagyok hozzá de számomra,az én részemre az elveimhez nem kivitelezhetõ.Szoritok és drukkolok mindenkinek aki ilyen módszerben részt vesz.
Kedves Dr!
A serpenyõ csak kettõ mégha az egyik inog is és tudod van mikor egyforma mégis ellentétes oldalon helyezkedik el.
Tudod azt amit én tennék néha nem merem és nem akarom tanácsolni mert mindenki a saját bõrét viszi a vásárra.
Aszisztens ismerõsöm mondta-már nyugdijas-mikor az abortuszban meghalt gyermek elhagyta az anya testét ránézett a szemével és õ azt a szempárt soha elnem felejti és még sokszor most is a sirás környékezi ha rágondol.Soha többet nem volt bent abortuszon.Azt mondta borzasztó közelrõl látni a pici kezeket lábakat hisz az embrió fogantatása pillanatától EMBER.
Edóka!
kösz a segitséget.

Sziasztok!
Sokáig nem olvastam a témát, ezért nem is válaszoltam.
Összefoglalnám, ami hirtelen felmerült bennem most. Elõször us talán elfelejtettétek: lombik-bébi volt a fogyatékos babánk - nem véletlenül fogant, sok várakozás, rengeteg vizsgálat és beavatkozás (és pénz, de ez a legkevésbé fontos)elõzte meg. Lehet, hogy ezért is nehéz volt elfogadni, hogy nem egészséges.

Sokat tudtunk meg a Down-kórról és az ilyen fogyatékkal élõk körülményeirõl és ezzel együtt nem tudtuk vállalni. A döntést nem én hoztam, hanem ketten hoztuk a férjemmel, és az egész nagy családunk is támogatott benne. Ettõl továbbra sem érezzük magunkat jobban, és biztos vagyok benne, hogy a lelkiismeretünk meg a hiányérzetünk örökre megmarad, ha nem is lesz ennyire fájdalmas, mint most.

Református vagyok, rendszeresen járok a gyermekkorom óta megszokott gyülekezetbe, soha nem tartoztam máshová, ezenkívül pedig naponta olvasom a Szentírást. Mindez nem érdem, de valaki erre kérdezett rá.

Elmentünk egy szakemberhez, aki pszichológus és lelkipásztor egy személyben, és részben a tudomány részben a hit felõl is képes volt nekünk segítséget nyújtani, úgy hogy megértett, de azt is megmutatta, hogy számos más döntést is hozhattunk volna, ha a hitünk mértéke másmilyen lett volna.

Az abortusz pedig igenis az emberélet elvétele, korábban sem gondoltam ezt másként, de most meg is éltem és ettõl semmi nem lett könnyebb.

Köszönöm, hogy figyeltetek rám.

Keves Fáma!
Nem kell megköszönnöd hogy figyelt rád valaki hiszen ez a természetes vagy legalábbis ez lenne.Nagyon fontos leveledben a "A hitünk mértéke".Én nem vagyok lelkipásztor és talán ezért nem is irtam le ezt a kifejezést de a pap megtehette és igaza van.Érdekes hogy azt mondod semmi sem lett könnyebb és kiváncsi vagyok hogy fél év mulva hogy látod.A lombikbébérõl mi a pap álláspontja bár lehet hogy ezt nem is merült fel beszélgetésetekkor."A döntést nem én hoztam hanem ketten hoztuk a férjemmel"-A döntésért és a tettért mindenki maga felelõs.Próbálja nekem azt mondani a férjem öljem meg ha én megteszem vagy nem az én döntésem sajnos.Az lenne igazi ha ez a kérdés soha felsemm merülne és mindenki megszülné a gyerekét.
Névtelen jól irja szerintem hogy a picit más az átlagtól eltérõ gyerekre is ráteszik a bélyeget fogyatékos holott csak picit más mint mi és nagyon sokszor érzõbbek meleg szivûek és az élet pici ámde annál szebb dolgait jobban észreveszik mint mi.Ameddig nem nõhetünk fel velük és ameddig az elsõ pillanattól kezdve nem tapasztaljuk meg õket talán társadalmilag addig nem lesz elfogadott az ilyen irányú másság.
Fáma! Visszatérve hozzád:Már ne gondolkozz errõl a dologról már ne kérdezgesd a papot vagy bárkit-talán titkon azt remélve hátha téged igazol s talán megnyugszol-mert már mindegy ki mit mond.Döntöttél amit tett követett és már semmit nem lehet visszacsinálni.Lépj tovább haladj elõrre és a jövõre koncentrálj.Próbáld magadban lezárni életednek eme szakaszát és menj...Tudom nem könnyû valamit lezárni én második gyerekemmel elvetéltem lassan egy éve de nagyon gyakran eszembe jut mi lett volna ha...Az életben mindennek megvan az értelme még a megpróbáltatásoknak és a fgájdalomnak is.Talán majd az idõ és ha lesz gyereketek az segit.Légy jó!
Annamy

Sziasztok!

Már párszor benéztem hozzátok, nem minden hozzászólást olvastam el, de párat igen. Mivel úgy érzem a topicok a különbözô vélemények felsorakoztatására is van, ezért írok, mégha egyedül maradok a véleményemmel is.

Anno édesanyámnak az orvos azt mondta, hogy fejletlen méhe van, soha nem lesz gyereke. Aztán jöttem én, és a hugom. Utána védekeztek, különbözô gyógyszerekkel és módszerekkel, mégis... Azt mondta Anyu viccesen, elég ha Apu ránéz. Szóval lehettek volna még testvéreim, de a szüleim döntése mindig más volt. Nem egyszer, nem kétszer... (Hozzáteszem, nagymamám is ilyen típus volt, bár az ô korában még kevesebb lehetôség volt a védekezésre, és tiltott volt az abortusz. Szerintem nem sokan voltak, akik vállalták altatás nélkül ezt a beavatkozást, jól átgondolt döntések után ment a Mamám az orvoshoz, hogy titokban... De négy halálos beteg vette körül, akit ô és a Papám ápolt, sehogyse fért volna oda egy gyerek.)
Én már más eset vagyok, mint ahogyan mindannyian különbôzôek vagyunk. Harmadikos gimnazista voltam, felvilágosult, mégis bennem volt az, hogy bárkivel megeshet, de velem nem. Terhes lettem. Jól átgondoltam, 17 évesen nem sok esélyem lenne rá, hogy tisztességesen felneveljem. Sok más lehetôséget felsorolt a védônô, én mégis úgy döntöttem, nem kell. Nem csak a testére gondoltam, úgy érezetm, ha megtartanám, és lenne annyi erôm, hogy másnak adom, lehet, hogy a teste élne, de a lelkének egy része biztos, hogy meghalna, hisz nem kellett az édesanyjának. Jó pár gyereket ismertem, akik valamelyik édes szülôje nélkül nôtt fel, és láttam a reakciójukat, amikor a hiányzó szülôrôl beszéltek. Túl voltam rajta, onnantól odafigyeltem nagyon, mégis két évre rá megismétlôdött.
Azóta teljesen megváltozott az életem.(6 év telt el.) Egy gyülekezetbe kezdtem járni, és megtértem, vagyis hívô lettem. Megváltozott a gondolkodásom. Férjhez mentem, és most várjuk elsô gyermekünket. Tudok neki örülni, tudom, nem fogok tudni mindent megadni neki, mégis a legfontosabbakat igen. Szeretem.
Az érzéseimet nehéz írásba foglalni, de ha visszatekintek, én most is azt mondom, az abortuszt nem bántam meg. Azt bánom, hogy olyan helyzetbe kerültem, vagyis hogy lefeküdtem akkori párommal, hiszen nem kerültem volna ilyen döntési helyzetbe. Azt bánom, hogy nem vártam, amíg egy felelôsségteljes férfi kerül mellém, aki elvesz feleségül, és mellette nyugodtan lehet vállalni egy gyereket. Mert megszülni a legkevesebb. De fel is kell nevelni. Sok tizenévest látok kisbabával, és cseppet sem hiszem, hogy ez a feladat könnyì lenne.
Talán nem ennyire az abortusz ellen kellene harcolni. Talán inkább a felvilágosítás, és a fogamzásgátlók használatának népszerìsítése mellé kellenne állni. Elgondolkoztató számomra az is milyen árak mellett értékesítik ezeket, akár csak az óvszerre gondolok, akár csak a gyógyszerekre.
Bocsánat, ha valakinek nem tetszik a véleményem. Mások vagyunk.

Edoka, olvastam a felvetésed, fogyatékos gyereket örökbeadni, Te fogadnál örökbe fogyatékos gyereket? Mi a biztosíték, hogy az örökbefogadó nem használ ki egy ilyen gyermeket, hiszen õk nagyon kiszolgáltatottak, ha valami történik velük, még el se tudják mondani. Bár ez bármilyen gyereknél így van. És a nevelõszülõség nem azonos az örökbefogadással.

Én az abortuszt nem ítélem el, de ha valaki ezt módszernek is tekinti azt viszont igen. És aki azt mondja, beteg magzatért nem kár azt is, mert mit szólna ahhoz, ha mondjuk negyvenévesen valami miatt lerokkanna, akkor nosza egy halálos injekció, hiszen érte nem kár, mert magának és másoknak is csak terhére lenne. Ha egy végtag nélküli magzatot el lehet vetetni, vagy akár egy olyat, ahol van esély beteg magzatra, akkor ha valakinek levágja a kezét a fûrész, miért nem nyírjuk ki, vagy a rákosokat miért nem öljük meg egybõl, hiszen nem száz százalék, hogy kigyógyulnak?
Üdv:
Emõke