Nálunk a Nagy viszonylag kicsi volt még ahhoz, hogy pontosan megértse, mit jelent az az óriási felfordulás, amit tulajdon öccse megszületése eredményezett. Nem véletlen - a kis korkülönbség és a hasonlóság miatt-, hogy az első közös év után többnyire ikreknek nézték őket. Én pedig idővel ráhagytam a kérdezőkre, mert valójában már úgy éreztem, ikreket szültem, némi, elhanyagolható mértékű (13 hónap) időeltolódással.

Zsupsz egy pofon!

A Nagy első kórházi látogatása a Kicsinél jól sikerült: csak az orrát nyomta be a fejébe, szerinte túl nagy volt, és úgy mosolygott, mintha csak őt ünnepeltük volna. Van egy fényképsorozatunk, a hazaérkezés után készült. Már megetettem a Kicsit, békésen fekszik a nagy ágyon, a Nagy ugyancsak fekszik, mellette. Majd mosolyogva felé fordul, nézik egymást. A következő képen a kezét emeli, a harmadikon pedig kisebb taslival „jutalmazza" a Kicsit. Ekkor befejeződött a fényképezgetés. Hiába kérdezgettem a Nagyot a miértről, ő csak a vállát vonogatta, majd szolidaritása jeléül sírva fakadt. Egyszerre kellett őket vigasztalni, idilli volt a helyzet. Akkor kezdtem először gyanakodni arra, hogy a Nagy bizony féltékeny.

"Én meg a kicsibb vagyok!"

Ha jól emlékszem néhány hónapon keresztül csak a „nem, nem szabad!" kezdetű mondatokat lehetett nálunk hallani. Mert bár a Nagy kedvelte az öccsét, de ez nem akadályozta meg abban, hogy szeretetteljesen ráncigálja, nyomogassa, etetgesse. A gyerekorvos, a védőnő, az anyukám, a nagymamám és a barátnőim ellenben mindig megnyugtattak: kis idő az, amit túl kell élni, majd meglátom, milyen jó lesz, ha már együtt tudnak játszani. Ha már tényleg érzik, hogy testvérek. Az idő fogalma azonban relatív. Nekem legalább egy évezrednyinek tűnt az első közös év, annak minden megpróbáltatásával együtt. (Ha ma arról az időről kérdez bárki is, felsóhajtok, és nagyvonalúan témát váltok. Alig emlékszem ugyanis valamire, úgy bedaráltak a hétköznapok.) Megjegyzem, azóta tényleg remekül játszanak együtt, akár órákig is, de általános civakodási alapot jelent például, hogy ki is üljön anya ölébe az esti mesénél. Mert a sorrend fontos. Örökké fontos. Én vagyok az öregebb, nekem ezt szabad, az öcsémnek nem - mondja néha a Nagy. - Én meg a „kicsibb" vagyok - vágja vissza a Kicsi. Majd elhallgatnak, mert mit is kezdjenek ezzel a korkülönbséggel, mégsem mondhatják azt, hogy a fekete kocsi csak a Nagynak jár, a piros meg a Kicsinek, mert annyi idős, amennyi. Így abbahagyják a vitát, újra elmélyednek valamiben, majd vagy tíz perc elteltével valamelyik bőgve, kiabálva rohan ki a szobából, mert a másik elvette, letaposta, felrúgta, felaprította... Leszoktam már arról, hogy minden apróság miatt rendet tegyek köztük, és rájöttem arra is, jónéhány helyzetet igenis nekik kell megoldaniuk. Nekik, maguknak kell kialakítani a sorrendet, ami sokszor nem egyezik meg a születési dátum szerinti sorrenddel.

Két-három év a gyerekek között

A sorrendiség még azokban a családokban is fontos kérdés, ahol legalább két-három év van a gyerekek között. A nagyobb kénytelen kelletlen tudomásul veszi, hogy addigi, féltve őrzött pozíciója megrendül. Már nem ő lesz az első, a mindenek fölött álló, hanem kettő közül ő az egyik. Bár igaz, a nagyobb. De tagadhatatlan, hogy az új gyerek érkeztével új helyzet áll elő a szülők, és leginkább a testvérek számára is. A legkisebb mindig jól jár. Ő beleszületik a családba, készen kapja a testvérét is. Neki nem kell megmérkőznie anya szeretetéért, hiszen ő nem élte át az egyedüli gyerek vagyok érzését. Ellenben a nagy, a nagyobbak! Gyakori jelenség, hogy a három-négy évesek szinte példa nélküli dacreakciókkal felelnek az új testvér jelenlétére. Az addig kezelhető gyerekek egyik napról a másikra változnak meg, mintha felforgatták volna bennük a világot. Sokszor előfordul, hogy a már önállónak gondolt nagy újra csecsemővé változik, azt gondolván, édesanyja jobban figyel majd rá. Újra etetni kell őket, öltöztetni, a játszótéren pedig az egyébként örökmozgó gyerekek egyszerűen lecövekelnek anyukájuk és a bababkocsi mellé. Tántoríthatatlanok, inkább nem játszanak, csak az anyjuk mellett lehessenek.

Kezelhető a féltékenység?

Tapasztalat, hogy azokban a családokban, ahol az első gyerek bevonásával - életkoruknak megfelelően - készülnek a kistestvér megszületésére, könnyebben kezelhető a féltékenység. Mert a nagynak lesz ideje megbarátkozni a gondolattal, lesz ideje felkészülni az új helyzetre. Ráadásul, ha azt érzi, hogy egy kicsit ő is gondoskodhat az édesanyjáról - dédelgeti, megsimogatja a pocakját, elhalmozza finomságokkal -, még jobban érezheti, hogy rá is szükség van. Ha bevonjuk például a névválasztásba, ha együtt megyünk el vásárolni a csöppségnek, természetessé válik számára az új helyzet. De - függetlenül minden próbálkozásunktól - ne reménykedjünk abban, hogy konfliktusmentesen élhetjük túl az első hónapokat. A nagyobb testvér ugyanis mindig megszenvedi a kisebb születését, hiszen a figyelem középpontjába, legalábbis az első időkben, mindig csecsemő áll. Még akkor sem kerülhető el a féltékenység, ha minden erőnkkel ellene dolgozunk. A nehéz helyzeteket pedig igyekezzünk türelemmel viselni, hiszen tudják, két gyerek mellett már négy felnőtt energiájára lesz szükségük.

-eszbé -