Egy gyakorló orvos magánvéleménye a védõoltásokról

           
A téma napjainkban igen kedvelt. Sok tény, fél-tény, valótlanság, elferdítés kapcsolódik a tárgykörhöz.

Nem vagyok, nem hiszem magam abban a helyzetben, hogy igazságot tudnék teremteni a vitázó felek között, azonban néhány gondolatot mégis közreadnék. Hangsúlyozom, ez semmilyen értelemben nem tekinthetõ hivatalos álláspontnak, hanem ez egy gyakorló orvos magánvéleménye.
(Elõrebocsátom, hogy: 1. én az általánosan elfogadott orvoslás híve, részleges ismerõje, képviselõje és gyakorlója vagyok.
2. a védõoltások rendszerét nem akarom felülbírálni)
Nem összefoglaló dolgozatot adnék közre, hanem sokkal inkább csak felvillantanék pár gondolatot.

Fontos alaptételnek gondolom, hogy általában nem beszélhetünk betegség/-ek elleni védettségrõl, mivel az ellenanyagok specifikusak, egy-egy adott kórokozó illetve kórkép ellen védenek. És ezt csak úgy tudják megtenni, hogy az immunstimulus – antigénnek hívjuk – a szervezet ellenanyag képzésére serkenti – ezek az antitestek. A normál védekezõ képességnek van egy sejtes és egy fehérje jellegû, immunglobulin-rendszerbõl álló oldala, melyek egymással szoros kapcsolatban vannak. Emellett a védekezõ rendszerben még többfajta sejtes elem vesz részt, részben közvetlen módon, részben a rendszer szervezése által.

Az orvoslás elsõrendû feladata a megelõzés: jobb a betegség kialakulását megelõzni, mint azt gyógyítani. Ez igaz mind az egyén, mind a társadalom szempontjából. Ebben igen nagy szerepe volt és van a védõoltásoknak: gondoljunk a tuberkulózisra, gyermek-bénulásra, himlõre stb-stb.

A védõoltási rendszer végiggondolását kezdhetjük az egyén, illetve a közösség, az általános járványügyi – epidemiológiai – helyzet szerint. Továbbá létezik az egyéni védettség mellett a „közösségi immunitás” is, melynek napjainkban az a lényege, hogy az éppen kiterjedten – kötelezõ módon – végzett oltások következtében a lakosság átoltottsága olyan magas, hogy az adott fertõzõ betegség gyakorlatilag nem fordul elõ. (Korábban az immunitás csak a természetes átfertõzõdés, a betegségek átvészelése kapcsán alakulhatott ki.)
Éppen amiatt, hogy a fertõzõ betegségek egy része visszaszorult, könnyen képzelhetjük azt, hogy azokkal a jövõben nem kell számolnunk. Pedig ez korán sem így van. (Pl. még napjainkban is elõfordulhat egy-egy szórványos szamárköhögés is, a nem oltottak körében.) Vagy éppen érdekes – és sajnálatos – az, hogy éppen a közelmúltban a biológiai fegyverek egyikeként felmerült a himlõ is, épp emiatt még õriznek egy-egy kutató intézetben ilyen törzseket, hogy azok segítéségével szükség esetén újabb védõoltást lehessen készíteni.
Másik oldalról megközelítve: éppen amiatt, mivel a természetes átfertõzõdés aránya egyes betegségekben csekély, az immunitás inkább mesterséges, a kialakuló védettség sem oly erõteljes. Így a születendõ magzatba átjutó anyai ellenanyagok sem adhatnak megfelelõ biztonságot. Mivel minden gyermek – természetesen normális esetben – csak a védekezõ készség kialakításának képességét hozza magával, az egyes betegség elleni védelmet csak az egyes betegségekkel való találkozás kapcsán sajátíthatjuk el. Ez vonatkozik az egyszerû légúti hurutos „influenza-szerû” betegségekre, de más, komolyabb kórképekre is. Tehát nem elég az általános jóltápláltság, jólét stb. a védettséghez még másra is szükség van. (ld. immunstimulus.)

A konkrétumokról: a diftéria korábban igen súlyos betegség volt, gégemetszéshez, esetleg fulladáshoz vezetõ légúti szûkülettel. Mára ismeretlen – az oltásnak köszönhetõen.
Szamárköhögés: rossz általános állapottal járó, sokszor súlyos szövõdményekhez vezetõ, kínzó betegség. Jóllehet, antibiotikummal napjainkban éppen kezelhetõ, de miért ne elõzzük meg.
Tetanusz: láttam még olyan idõs embert, aki súlyos görcsöket szenvedett emiatt. A fiatal generáció körében ez mára ismeretlen. De potenciálisan ez még napjainkban is elõfordulhat.
Gyermekbénulás: utoljára a múlt század ötvenes éveinek közepén volt járványos elõfordulása, sok lélegeztetésre szoruló bénult beteggel. Osztályokat kellett szervezni az ilyen betegek ellátására. És élnek közöttünk olyanok, akik túlvészelték a betegséget – enyhébb/kifejezettebb – maradványtünetekkel. Kell ez ismét?
Tuberkulózis: napjainkban háttérbe szorult, azonban az irodalomban ismét felbukkan a probléma, a rosszabb szociális- gazdasági helyzetben levõket érinti. (lásd hazai bajainkat.) Emellett néhány évvel ezelõtt fejlett gazdasági rendszerû országokból is beszámoltak kisebb tuberkulózis szám emelkedésérõl. Tehát legalábbis nem lehet elfeledkezni a problémáról.
Emellett érdemes arra is emlékezni, hogy a korábban Magyarországon oly gyakori tuberkulózis leküzdésében komoly jelentõséggel bírt többek között a védõoltás bevezetése.
Kanyaró: korábban gyakori, ma már lényegileg ismeretlen fertõzõ betegség, amely egyrészt súlyos állapottal járt, másrészt elõfordultak komoly szövõdmények, pl. központi idegrendszeri gyulladás, fül-gyulladás.
Mumps: igazság szerint az esetek legtöbbjében enyhe lefolyású fertõzés, azonban szintén elõfordulhatnak – szintén enyhe lefolyással – központi idegrendszeri gyulladás. Felnõtt korúaknál heregyulladással szövõdhet, melynek következménye a nemzõképesség csökkenése lehet.
Rubeola: egyébként szintén enyhén zajlik, azonban ha terhes asszony fertõzõdik, veleszületett fejlõdési rendellenességet okozhat.

A kötelezõ oltási rendszer részben az egyént az immunitás kialakításával védi, részben a populációs immunitással a fertõzõ forrás kiiktatásával a betegség kialakulását gátolja.
A kötelezõ oltások rendszere azonban változhat: pl. korábban hazánkban is kötelezõ volt a himlõ oltás, de mivel az Egészségügyi Világszervezet a Földet himlõmentessé nyilvánította, ezért a védõoltást kivonták a kötelezõ oltások körébõl.
Az oltási rendszer átdolgozásához a járványügyi helyzet értékekése mellett feltétlen szükséges a megfelelõ szakmai tapasztalat és annak korrekt – tudományos, statisztikai módszerekkel történõ – feldolgozása szükséges. (Kétségtelen ható tényezõ a tradíció, és a biztonságosnak látszó rendszer fenntartása is.)

Az elmúlt évek során azonban újabbakat soroltak a kötelezõ védõoltások közé: Hepatitis B és Haemophilus influenzae vakcina.
Az elõbbi a májgyulladás emberrõl emberre, vérkészítményekkel, esetleges orvosi beavatkozással, illetve az anyáról csecsemõjére való tovaterjedését gátolja. Igen fontos itt a drog-fogyasztásról is szólnunk.
A Haemophilus oltás pedig a korábban gyakori bakteriális fertõzések – agyhártya-gyulladás, gégegyulladás, középfül-gyulladás – ellen hat. Természetesen csak az adott kórok ellen hat, míg más baktériumok, és persze a vírusok is okozhatnak ilyen betegségeket.

Ezen felül vannak még nem kötelezõ, de saját járványügyi helyzet esetén ajánlott oltások: pl. sárgaláz, Hepatitis A stb. Ezek akkor javasoltak, ha olyan helyre utazunk, ahol ezek szélesebb körben terjednek. 

Lehettünk tanúi olyan helyzetnek, amikor fordítva: szórványos elõfordulása miatt adott betegség elleni oltás a járványügyi értelmezés szerint még nem szükséges, azonban a lakosság egy része a védõoltás azonnali bevezetését, támogatását kéri. Természetesen az egyén és a szakmai – megelõzésre irányuló – szempontok szerint ebben van igazság. (Itt felmerülnek a az ártámogatás esetén anyagi szempontok is.)

A kötelezõ védõoltások idõpontját hosszú-hosszú szakmai tapasztalat, tudományos munka alapján szabályozzák. Országonként lehetnek némi eltérések, de lényegiek nem. A beadás idõpontját részben az immunológiai érettség, részben az adott betegség veszélyeztetése, elterjedtsége magyarázza. Pl.: a diftéria fiatal csecsemõket veszélyeztetett, a tetanusz még újszülött korban is elõfordulhatott.
A megfelelõ oltások beadását hazánkban kötelezõvé tették, mind az orvos, mind a beteg szempontjából. Tehát ez alól elvileg senki sem mentesülhet – de természetesen különbözõ szakmai indokokkal lehet annak idõpontját eltolni, vagy egyes oltásokat elhagyni. Ezt az oltások javallatai és ellenjavallatai körébe foglalják. A kötelezõ oltásból adódó esetleges szövõdményekért – nem akkor, ha hibás a javallat megítélése, vagy pl. rossz az oltási technika – az állam vállal garanciát.

Nagyon fontos, hogy külön kell választani az oltási reakciót a szövõdményektõl. Pl. a legtöbb oltás okozhat lázat, de az nem szövõdmény, hanem az oltási reakció jele – a szervezet védekezõ rendszerének aktivizálódására illetve egyes összetevõjére adott reakcióra utal. Ezekre elõre lehet számítani.
Másról szól a szövõdmény: ebben az esetben nem kívánt, sok esetben nem elõre látható tünet alakul ki: pl. az injekció helyén tályog, oltási utáni görcs stb., stb. Jól lehet a gyógyszerek hivatalos leírásában nagyon sok ilyen mellékhatást olvashatunk, ezek közül azonban  a gyakorlatban nem mindegyik fordul elõ ugyanolyan súllyal, gyakorisággal. Ezek léte azonban tagadhatatlan, errõl oltónak, oltottnak (és/vagy gondviselõjének) tudnia kell.

Az egyes gyógyszerek mellékhatásait a gyártók igen nagy részletességgel tüntetik fel. Mindazokat ide sorolják, amelyek a gyógyszer (oltás) beadása kapcsán akár a gyógyszer kipróbálása, akár gyakorlati alkalmazása során észlelhetõ. (Nemcsak tájékoztatási célból, hanem sokszor a felelõsség hárítása céljából.)
Nagyon helytelen, ha bármi okból a reakciót a szövõdmények körébe sorolják, vagy ha a szövõdmények arányát felnagyítják. Ebben igen nagy a tájékoztatók felelõssége: elsõsorban az orvosoké, de a szenzációkra oly erõvel rámozduló média szakembereké is. És itt már keverednek a szakmai és tájékoztatási szempontok, érdekek, illetve a szereplõk etikai hozzáállása.
Abszolút helytelen anekdotikus, egyes esetek általánosításával levonni következtéseket.

Napjainkban megfigyelhetõ, hogy a szülõi felelõsség túldimenzionálásával próbálják az orvosi ellátást gátolni. Mivel én vagyok a gyermek szülõje, eldönthetem, hogy adott gyógyszert megkapjon-e vagy sem a gyermekem. És sokszor döntünk szülõként úgy, amibõl a gyermek esetleg kért szenvedhet. Továbbá, pl. a demokráciát próbálják minõsíteni a kötelezõ oltások elutasításának lehetõségével. Miért? Ugyan rossz a hasonlat, mégis ennek alapján talán a KRESZ szabályait is meg lehetne kérdõjelezni a demokrácia nevében: miért a jobb oldalon kell elõre haladni, és miért nem a balon?
Vagy, a szülõ miért veszi át annak terhét, amikor gyermeke sorsáról esetleg rosszul dönt? Esetleg tudja, hogy a gyermeke is ezt választaná? (Természetesen leszámítva a procedúra fájdalmasságát.) Persze, én magam is elismerem a szülõi felelõsség létét.  Azonban a kérdés meglehetõsen összetett.

Összefoglalva: tehát az oltási rendszer a gyermekorvosi (megelõzõ) tevékenység egyik alappillére. Az oltásoknak sokat köszönhetünk mind egyénenként, mind közösségeinket illetõen. Nem szabad az elért eredmények alapján pusztán arra a szimpla következtetésre jutnunk, hogy a rendszer felesleges, és alternatív lehetõségekkel, módszerekkel pótolható.
Az oltási naptár kétségtelenül tradicionális, azonban megváltoztatása csak nagyon körültekintõ, átgondolt, tudományosan, statisztikailag elemzett vizsgálatok után és a járványügyi helyzet ismeretében lehet.
Sokszor megfigyelhetõ, hogy míg a gyógyszerészeti, szakmai szakirodalom törekszik az  adatok pontos, tudományos, statisztikai feldolgozására, erre önálló szakág alapult, ezzel szemben a laikus vagy féllaikus közvélekedésben az egyes eseményeket, információkat felkapva, túldimenzionálva kezelik, és ezzel önmagukat és másokat félrevezetik.
Továbbá az egyes információkat csak értékükön lehet és kell tolmácsolni, nem szabad a raritásokat felfújva az átlagember attitûdjét elbizonytalanítani. Szakmai érveket csak szakmaiakkal kell szembesíteni, és nem emocionális, moralizáló, áltudományos, adatokat félreértelmezve vagy szándékosan félremagyarázva vitázzunk. Ugyanis az orvoslás – legalábbis egy része – tudományos, tényszerû adatokon alapszik.

Dr. Péter György

2003.09.22