Gyakran állunk bizonytalanul, összeszoruló szívvel gyermekünk kiságya elõtt, amikor kétségbeesetten sír, és nem tudjuk, hogy mi a baja. Késõbb már jár, beszél és játszik, de még ekkor sem képes mindig elmondani, szavakba önteni, hogy mi bántja. Ilyenkor azt kívánjuk, bárcsak belebújhatnánk a bõrébe, beleláthatnánk a gondolataiba, hogy segíthessünk rajta. Sajnos ez lehetetlen, de minél többet tudunk a gyermeki lélek fejlõdésérõl és gyermekünk világképérõl, gondolkodásáról, annál hatékonyabban segíthetünk rajta a nehéz pillanatokban.

Eleinte az újszülött önmagát és az édesanyját elszakíthatatlan, határtalan, mindenható egységként éli meg. Még nem tudja megkülönböztetni az õt tápláló, gondozó anya testét, arcát, keblét a sajátjától.

Idill és szorongás

A csecsemõ érzékszervei és idegrendszere fejlõdésével figyelme csak fokozatosan kezd a külvilágra irányulni. Körülbelül 6-8 hónapos korban, a karonülõ állapot megszûnésével már számos jelét figyelhetjük meg annak, ahogyan elkülöníti saját magát és az anyát: megtapogatja, megnézi az arcát, haját, játékosan megeteti. Nem sokkal ezután, körülbelül nyolchónaposan már teljes biztonsággal megismeri az anyját.

Ebben a korban, ha az anya nincs jelen, és idegen személy közeledik felé, a gyermek megijed, sírva fakad, eltakarja arcát, és menekülni próbál. Az elsõ hónapok megbonthatatlan közelsége után a gyermek számára az anya távolléte nehezen elviselhetõ élmény. Amikor közeledik hozzá valaki, akit távolból az anyjának vél, ám kiderül, hogy az illetõ idegen, a gyermek csalódást, szorongást él át. Ez az élmény a késõbbi szorongások, félelmek mintájává válhat. Hogyan segíthetek neki? – kérdezi teljesen jogosan a szülõ, hiszen nem tölthet minden másodpercet a gyermeke mellett.

Szerencsére ebben az idõszakban megjelennek az önmegnyugtató viselkedésformák, amelyeknek eszközei az „átmeneti tárgyak”. Az átmeneti tárgy – amely lehet egy ismerõs tapintású és illatú törölközõ, rongybaba vagy játék mackó – általában lágy, alakítható, érintésre megmelegszik. Ezek a tulajdonságai teszik lehetõvé, hogy távollétében helyettesítse az anyát.

Törekedjünk az átmeneti tárgy állandóságának megõrzésére, ne mossuk ki, ha megrongálódik, ne cseréljük ki újabbra, vigyük magunkkal, ha a kicsivel bölcsõdébe, vendégségbe megyünk!

Önálló lépések és bizonytalanság

Egyéves kor után a gyermek rácsodálkozik a világra, egyre érdeklõdõbb, önállóbb. Az elsõ bizonytalan lépésekkel, apró balesetekkel egy idõben azonban ráeszmél, hogy a szülõ nem védheti meg mindentõl, nem tudja igényeit mindig kielégíteni. Nehéz idõszak ez a szülõ és a gyermek kapcsolatában, mivel a szülõnek egyszerre kell a világ felfedezéséhez szükséges függetlenséget és a gyermek biztonságérzetéhez nélkülözhetetlen figyelmet biztosítania. A gyermek rádöbben saját védtelenségére, sérülékeny voltára, és csak a szülõ törõdése, lelkesítõ támogatása állíthatja vissza biztonságérzetét.

Ne féljünk attól, hogy elkényeztetjük: gyermekünknek talán ebben az idõszakban van a legnagyobb szüksége a szülõ szeretetére, biztatására.

Váratlan tilalmak

Minél önállóbbá válik a kisgyerek, annál több akadályt gördít elé a környezete. Minden szülõ rákényszerül idõnként, hogy gyermekét korlátozza, figyelmeztesse, hogy ezáltal megvédhesse a külvilág veszélyeitõl és társadalmi beilleszkedését elõsegítse. A kisgyerek, aki már érzi, hogy szülõje nélkül életképtelen, a szemrehányó tekintetet, dorgáló hangsúlyt szorongással, riadt nyugtalansággal élheti meg, fél a szülõi szeretet elvesztésétõl.

Eközben a tilalmak idején gyakoriak a gyermek dühkitörései, hiszen eddig fogalma sem volt arról, hogy büntethetõ, felelõsségre vonható. Indulatai a szülõ ellen irányuló agresszív fantáziákban is megjelenhetnek, akár még a szülõ halálát is kívánhatja. Ne ijedjünk meg tõle, hiszen ezek a gyermeki lélek fejlõdésének szükségszerû velejárói, és minden szükségszerû összekoccanáskor biztosítsuk a gyermeket szeretetünk, törõdésünk állandóságáról.

Moukhtar Lucia

Pszichológus

A cikk eredetije:

http://www.vital.hu/index.htm?/themes/mumus1.htm