Jó anya - rossz anya? 
Szõdy Judit

Hatalmas kihívás ma anyának lenni. Ezt mindannyian megtapasztaljuk, már a várandósság elsõ heteiben, sõt elõtte is, ha a környezetünk szerint 1. „Túl korán jött ez a gyerek, miért kell úgy sietni?”, 2. „Miért nincs még gyereketek, rohan az idõ?!” 3. „Minek annyi gyerek ebbe a ronda világba?!”  - és még sorolhatnám. Régen valamivel könnyebb volt ez a hivatás, mert határozott volt a társadalomban a nõk helye, az erõs hagyományok megszabták a gyerekgondozás, nevelés útjait, a nagycsaládban szerzett tapasztalatok pedig megkönnyítették a helytállást a mindennapi életben. Ez a helyzet megóvta az asszonyokat egy sor töprengéstõl, vívódástól, hiszen többnyire kész recept alapján élték az életüket.

Persze, senki nem vágyik arra, hogy ilyen helyzetbe kerüljön. A hagyományok ugyanis megfosztották az asszonyokat attól, hogy a saját útjukat járják, szinte alig volt választási lehetõségük. Ma ennek bõviben vagyunk: könyvtárakat lehetne megtölteni a „how to” típusú tanácsadó könyvekkel, amelyek egyszerû útmutatást tartalmaznak keletrõl – nyugatról összejött táplálkozási és nevelési elméletek felhasználásához. Ez túl sok. Fõleg abban a helyzetben, amibe az utóbbi száz évben kerültek a szülõk. A neveléstudomány, a pszichológia elméletei eljutottak mindannyiunkhoz, és ezek bizony kemény üzenetet tartalmaznak: túlnyomórészt a gyermekkor, az elsõ életévek tapasztalatai határozzák meg, hogy milyen ember lesz belõlünk. A szülõkre hatalmas teherként nehezedett/nehezedik a gyermeknevelés felelõssége. Akkor mélyült el leginkább ez a probléma, amikor több tudományos fórumon is felmerült: a nem megfelelõ szülõi hozzáállás okozza az autizmust, és más mentális betegségeket is. Mára – a genetika tudományának fejlõdésével – egyre többet tudunk arról, hogy a magunkkal hozott hajlamok, öröklõdött génkombinációk mindenképpen meghatároznak bizonyos temperamentumot vagy kóros folyamatokat. Bizonyos esetekben tehát ideális családi háttér esetén is elkerülhetetlen a kóros fejlõdés. Annak foka és a problémás gyerek, majd felnõtt életminõsége persze nagyban függ a korai szülõi hozzáállástól, és az aktuális korszak gyógyászati lehetõségeitõl is.

Térjünk vissza az „átlagos” gyerek „átlagos” édesanyjához. (Ilyen persze nincs.) Az anya, fõleg, ha még nem sikerült önálló, autonóm személyiséget kialakítania – és ebben az õ szülei a ludasak – biztosan meg akar felelni egy sor elvárásnak, ami lehet, hogy egy idõben egymásnak ellentmondásos képességeket, tulajdonságokat és értékrendet követelne meg tõle. Ez lehetetlen helyzetbe hozza, és végül elvezeti a „semmire sem vagyok jó” érzéshez. Ez komoly frusztrációt okoz, amit végül vagy a környezete elleni rejtett vagy nyílt agresszióban vezet le, miközben szinte falat emel önmaga és kisbabája köré, vagy a gyereken „veri le” a feszültséget, ami megerõsíti abban, hogy õ valóban rossz anya.

Van-e kiút ebbõl a helyzetbõl? Nem könnyû mindenkinek elfogadható megoldást ajánlani, de néhány tippem azért lenne. Az egyik az: állapítsuk meg a dolgok fontossági sorrendjét! Próbáljuk kiszûrni azokat a célokat, amelyeket csak azért tûztünk magunk elé, mert mások elvárják tõlünk, mert ez a divat. Ami fennmaradt a szûrõn, azért fontos erõfeszítéseket tenni, ami kihullott, azzal ne foglalkozzunk. Vegyük példának a szobatisztaság kérdését. Tegyük fel a kérdést: miért kell, hogy a gyerekem két évesen a bilit használja? Ha a válasz az, hogy „azért, mert már az összes ilyen korú gyerek szobatiszta, akivel egy játszótérre járunk”, vagy az, hogy „mert anyukám állandóan kritizál emiatt”, akkor vessük el a problémát. Itt ugyanis nem a szobatisztaságról van szó, hanem arról, hogy túlságosan is megengedjük a környezetünknek, hogy hassanak a belügyeinkre. Ha azt válaszolom, hogy „túl drága a pelenka, unom már ezt a hercehurcát a büdös szemetessel, kakás törlõkendõkkel” akkor érdemes vele foglalkozni, hiszen ez az én problémám. De jó tudni, hogy a túl korai szobatisztaságra szoktatás többnyire nem teszi kényelmesebbé az életet, hiszen nagyon gyakori a visszaesés, és állandóan résen kell lenni, hogy mikor szaladjunk a bilivel.

A másik jó tanács: határozzuk meg, hogy kitõl fogadunk el tanácsot, segítséget. Ehhez persze az kell, hogy már önmagunkban is körvonalazódjon egy irány, és ki tudjuk választani azokat a hiteles személyeket, akik ebbe beleillenek. Nem biztos, hogy a legjobb barátnõnk, gyereknevelési szinten is jó tanácsadó. Lehet, hogy vele inkább a pasikról és a karácsonyi ajándékozás mesterfogásairól kell eszmét cserélnünk, babagondozás ügyben pedig a védõnõnkre kellene hallgatnunk. De az is lehet, hogy ez fordítva igaz!

Még egy: találjunk utat ahhoz, aki a baba mellett a legfontosabb (kellene, hogy legyen). Igen: õ a gyerek apja. Meg kell, hogy mondjam, valójában az õ feladata lenne, hogy a kicsi mellõl egy kicsit visszacsalogasson magához. Kedvességgel, udvarlással és más, válogatott eszközökkel el kellene érnie, hogy belsõ igényünkké váljon újra a vele együtt töltött idõ, hogy idõnként önszántunkból válasszuk õt, még akkor is, ha a baba ezzel nem is ért egyet. Nos, az apáknak ez sokszor nem sikerül, de gyakran elõfordul az is, hogy meg sem próbálják, hanem sértõdötten visszavonulnak a munkába, az autóhoz, vagy másutt keresnek értõ szívet.  Lányok: tudjuk, hogy mi vagyunk az erõsebb nem, segítsünk nekik. Ültessük le beszélgetni. Mondjuk el neki, mit szeretnénk, hogy érzünk, és kérdezzük meg tõle is mindezt. Éreztessük, hogy a segítségére van szükségünk, vagyis, hogy szükségünk van rá.

Szõdy Judit

2002.11.21