Hétköznapi mesék

 Mindenkinek vannak meséi, nekem a mindennapi pillanatokban születnek a legszebbek. Sõt, munkálkodni sem kell rajtuk, hiszen élnek bennünk, itt van minden körülöttünk. Csak el kell õket mesélni.

Ne gondoljátok, hogy ezeken az oldalakon hétrõl-hétre csodálatos történeteket fogok írni, ahol gyõz a jó, a gonosz elnyeri méltó büntetését és ásó, kapa, nagyharang, happy end-el végzõdik minden!  Én inkább szeretnék néha sírdogálni a sorok között, amikor elönt a hangulat. Néha pedig szeretném kiröhögni magam-magunkat szenvtelenül. Lesznek napok, amikor az asztalra csapok dühömben, vagy romantikusan, álmodozva csorgatom a betûket. Néha anyuka leszek, akibõl elõ tõr az anyatigris. Máskor egy diáklány leszek, aki munkából rohan vizsgázni, majd este kiosztja a családját leányostól, férjestõl, amikor kitör a feszültség. És nõ is leszek, a hódító, vagy esetleg a szende nyuszi, megeshet, hogy vágyakozó csitri. Mert ilyen vagyok. Mert ilyenek vagyunk, ilyen kis különlegesen hétköznapiak.  
Wentzel Viktória

           Mosolyszünet

A minap kaptam egy vicces mailt, amin valahogy nem tudtam nevetni. Egy pici, kesernyés mosoly volt a szám szélén, de az is inkább vicsor volt.  Nem értettem, hogy miért, hiszen naponta ürítem a ládámat és azért tömegével dobom ki a hülyébbnél hülyébb leveleket, ez a kis helyeske, egy teljesen ártatlan darab volt. És valószínû nõ írta. Mivel élethûen vázolta egy nõ mindennapját.

A történetét két mondatban el lehet mesélni: Egy férfiról szól, aki azt gondolja a felségérõl, hogy otthon lógatja a lábát egész nap, ezért õ, a sztahanovista, megkéri a Mennyeit, hogy egy napra cserélhessen asszony pajtival. És cserélnek. Számomra innentõl hétköznapi a sztori, hiszen egy nõ átlagos napját olvashatjuk.  Szóval valahogy nem volt kedvem az egészen röhögni, fõleg azért, mert elsõ lendületre felháborodtam. Nem vagyok feminista, sõt, ha választhatnék, inkább ellen feminista lennék. De:

Nem tudom megérteni, hogy természet anyánk miért csinált ekkora szakadékot férfi és nõ közé.  Azt sem tudom megérteni, hogy miért kellett emancipálódnunk, hiszen a világ sokáig jól mûködött, mindenki betöltötte a maga biológiai szerepét. És halkan jegyzem csak meg, hogy valószínû azért sem mûködik már annyira jól, mert például felborult a jövedelmek elosztása azzal, hogy a nõk is munkába álltak, így már a hagyományos egykeresõ családmodellbõl kétkeresõ lett. És ma már a férfiak is úgy kapnak fizetést, hogy a nõnek is munkába KELL állnia. Már belefásultunk végiggondolni is azt, hogy összehasonlítva mekkora a mi csomagunk, amit cipelünk: gyerek, szerelem, szeretet, háztartás, karrier?, önmegvalósítás. Manapság már keseregni is közhely.  Nem megyek bele jobban, mert ebben a pillanatban feltették a kezüket azok, akik nem tudják elképzelni, hogy hogyan lehetek ilyen maradi, hogy nem vágyom a saját megvalósításomra, és megelégednék puszta asszony-állat szerepemmel. Számomra az önmegvalósításnak ezer formája van: kezdve attól, hogy szabad akaratomból lógok a hintaágyban egészen addig, hogy hülye fejemmel a gyerek és munka mellé még bevállaltam, hogy tanulok is. De sokkal inkább azért, mert kell, mint azért, mert csak teletömve, nyüzsögve teljes a világképem.

Az egyik tanárom (nõ) mesélte vizsgaidõszakban (különösen fogékonyak és robbanékonyak voltunk ): Amikor a diplomákat átadták, az ünnepi beszédben elhangzott az a mondat, hogy ne felejtsék el megköszönni társunknak a különös törõdést, segítséget és tapintatot, ami az idõk során végigkísérte Önöket. Ekkor a nõi hallgatók 80%-a végérvényesen elkomorult. Levelezõ tagozat.

Nem is olyan régen egy barátom kérdezte tõlem egy jó kis beszélgetés után, amikor valószínû, hogy panaszkodhattam a hajtásra amiben akkor voltam, hogy hol is vagyok én? Hol is? Rá kellett jönnöm, hogy nagyon mélyen. Mármint az aktuális kupac mélyén.  A szeretteim iránti elkötelezettség, a hétköznapi hajtás, felelõsség, és sok egyéb alatt valahol ott van az a kiscsaj, aki azt gondolta magáról, hogy majd kizárólag úgy fog élni, ahogy õ akar, csak is azt fogja csinálni, még munka szinten is, amit szeret, mert hivatása lesz. Elõször sírhatnékom lett, mert ilyen erõsen soha nem csapott meg az, hogy szembesültem a valaha elképzelt és a mostani életemmel. És most lehet botránkozni, de igen is vannak az embernek ilyen pillanatai, amikor hiába gondol arra, hogy van egy (esetleg kettõ, három) gyönyörû gyereke, csodálatos férje és különben is, egészség legyen (meg térerõ).  Egyszerûen csak irigylem azokat a nõket, akiknek minden megy együtt.

Egyszer, amikor kb. ezredszerre pakoltuk át a ház bútorait, rátettem a kezem egy egészen pici asztalra és kiálltam a mellett, hogy megmentem a konténerbe kerülés elõl. Meg is kaptam tanuló asztalkának (csak hogy vizuálisan is érzékelni lehessen, akkora az egész, hogy ha a monitort rátenném lelógna a vége, a lábaimat pedig mind a 161 cm-el nem tudtam alá rakni, így csak kifacsarodva tudok elõtte ülni.) Amikor elkezdtem rendezgetni az asztalkát, olyan érzés fogott el, amit a szülõi házból való eljövetelem óta nem éreztem. Ez itt csak az enyém érzés volt. Pakoltam a hülye kis kütyüimet egyik oldalról a másikra és picit fájtam. 

Mostanában kérdeztem meg a Férjet, hogy hogyan dolgozza fel, hogy soha nem leszek egy karrierista, kistopánban és kosztümben nyomuló, tárgyalásról tárgyalásra rohanó  mai nõ. (akikkel napközben körül van véve). Válasz:  Sehogy. Azért vagy a feleségem. Azért remélem hihetek neki…

 Szóval már egy ideje bennem van, de úgy nézem, hogy mostanában kezdtem felnõni a feladathoz, hogy a sok fontos és mindennapos kötelesség mellett megint megtalálom a kedvteléseimet. Persze a vizsgaidõszak után felszabadult agykapacitás most nyüzsög, hogy megint elfoglaljam. Körülbelül ilyen komolysággal:

Én: - Könyvet írok.

Férj: (cseppnyi döbbenet) – Milyet?

Én: - Krimit.

Férj: - Miért nem rajzolsz?

Én: - Igaziból azt akartam, csak nem találtam radírt. Az íráshoz nem kellett.

Szóval férfiak, kapjátok össze magatokat: Szabad kapacitást a nõknek.

w.

2003.07.28