Óvodai kirándulás busszal...Elengedjem? Hisz még olyan kicsi!

„Nem korai ez, hogy nélkülünk üljön fel egy buszra? Főleg, úgy, hogy olyasvalaki fog vezetni, akit nem is ismerünk? Oké, tudom, hogy hivatásos buszsofőr, de hát mit érdekel az engem...mindenki hibázhat... Most akkor legyek én a „para-mami”, aki egyedül nem engedi el a gyereket? Vagy, ami talán még cikibb: kérdezzem meg, hogy elmehetek-e velük? Talán kell is egy kísérő... Na jó, fejezd be, tök gáz, olyan vagy mint a saját nagyanyád!” -könyvelem el, aztán pár percig valami mást csinálok, de a belső monológ csak visszakúszik a fejembe:

„Egyáltalán emlékezni fog erre, ha el is megy? Még csak három éves múlt! Majd mi elvisszük a Vadasparkba... Lehet, hogy nem fog emlékezni, de az élmény az élmény, ráadásul a kis pajtásaival közösen élheti át. Jó, akkor mégiscsak el kéne engedjem. Nem igaz, hogy most egy hétig gyomoridegem lesz!”

Eltelt a hét, persze kivételesen nem lett beteg a gyerekem a kirándulás napjára, annak ellenére sem, hogy mostanában egyik betegség követi a másikat és szinte még azt is meg tudom előre becsülni, hogy mely hetek lesznek az otthon töltöttek. Most azonban hiba csúszott a statisztikámba, így nem volt mese, engednem kellett a félelmeim túl szorosra húzott gyeplőjén. Reggel korábban keltem a megszokottnál, hogy még nyugodtan meg tudjam reggeliztetni és közben még egyszer elmondjam neki, hogy mi lesz az aznapi program. „A gyerekekkel együtt felszálltok egy kis buszra, veletek mennek az óvónénik is, és elindultok megnézni az állatokat a Vadasparkban. Tudod, mint a Sáris mesében! Jó lesz?” – nyomtam le sokadjára ezt a rögtönzött „utastájékoztatót”, amikor bevillant: „Szent ég! Dehát még buszon sem ült!” - szegény covid-generációs gyerekek...sokan még tömegközlekedést sem használtak ovis korukig! Úgyhogy jött az újabb „mini-pánik”, hogy mi lesz, ha le akar szállni a buszról, mert fél...vagy tudomisén. Újra lepörögtek a fejemben az elmúlt évek busz balesetekről szóló főcímei, ahogy történt az egy héttel korábban is.

„NEM LESZ SEM-MI BAJ!”- szótagoltam magamnak mint valami mantrát, és próbáltam nem arra gondolni, hogy hiába nem a világ végére megy az ovi-karaván, mégiscsak az M0-s elkerülőt fogják használni. A férjem szótlanul tűrte a belső vívódásomat, de én tudtam, hogy ő tudja, hogy mint valami visszaszámlálást, most már képtelen vagyok leállítani az aggódó-anyuka üzemmódot. Nem sokkal később már az ovi felé sétáltunk, fogtam a törpém kis kezét és minden erőmmel azon voltam, hogy ne adjam át neki ezt a borzasztó rossz rezgést, ami most bennem zajlik, amikor az orrunk előtt bekanyarodott az óvoda utcájába a kisbusz. Egy ezüstszürke merci, teljesen átlagos, törésmentesnek tűnő állapotban-, merthogy hirtelen autó és -kárszakértő is lettem egyben, a vezető ülésből pedig egy középkorú bajszos úriember szállt ki. Hangosan köszöntöttem, amit kissé megszeppent arccal viszonzott, majd valamiért behajolt a buszba. A gyerekek hamarosan egyesével pattantak fel a járműre, köztük az enyém is, akinek még kintről is kivehető volt az arcán a csodálkozás. Az ablak mellé ültette le a kedves Kati néni, hogy jobban lásson engem, mert ekkoriban az elválásainkhoz még egy kis pityergés is tartozott. Könnyes szemmel integetett, aztán odafordult a többi gyerekhez és már nem is izgatta, hogy én a járdán állva nyelem épp a ki nem csordult könnyeimet. Körülöttem hasonlóan üveges tekintetű anyukák, vagy teli szájjal vigyorgó apukák integettek, akikkel kivételesen igyekeztem kerülni a szemkontaktust, mert az a biztos zokogáshoz vezetett volna. Tiszta dráma tagozat, nem igaz? Fotóztam még egyet-kettőt, hogy hazaérve majd megmutassam a férjemnek, aztán mikor elindultak, gyorsan hazaszaladtam, hogy a gép elé ülve eltereljem a gondolataimat. Épp egy cikk elején tartottam, amikor benézett az ajtón a férjem: „- Na, felmond a sofőr a nap végén?” -kérdezte kacsintva és ekkor átszakadt nálam a gát: rájöttem, miért nézhetett rám olyan megszeppenten az a szegény ember: mert a reggeli pillantásom minden bizonnyal felért egy burkolt fenyegetéssel. Most ugyanazzal a szemmel szó szerint krokodilkönnyeket sírva röhögtem magamon, miközben a férjem kezébe nyomtam a telefonnal készített fotókat. „- Milyen cukin integet, nézd! És Kati néni most küldött képet, hogy megérkeztek, már a szarvasokat nézik! - Várj, ez mi volt, lapozz vissza! - Nem. - De! Ez a busz rendszáma? Ez meg a kereke? - Jól van na, lehet, hogy egy kicsit túlparáztam. Meddig fogsz ezzel cikizni? - temettem a kezembe az arcomat. - Szerintem elég sokáig.”