Bevezettem a „JÁTÉK-STOP-ot”: avagy mostantól ez az egyetlen típusú ajándék, amit a család hozhat a gyereknek

Nem elég. Mindazzal együtt nem elég, hogy néhány havonta átpakolom az egészet, és még szelektálok is: a babaholmikat már rég elcsomagoltam a jövő generációjának, a használaton kívüli plüssök egy része porszívóval kiszívható vákuumzsákban pihen, a játékok nagyját kategorizáltam (úgymint pl. logikai, ügyességi, autós, szituációs, kártya-társas, stb.), zsákokban és dobozokban tárolom majd pár havonta rotálom őket, hogy ne unja meg őket a gyerkőc. És persze egy adagot már tovább ajándékoztam ismerősöknek, vagy eladományoztam.
Mégis mindig van valami új. Tudom, nemrég volt karácsony, aztán mindjárt itt a húsvét, a névnap, szülinap és persze ott van még a különösebb „alkalom nélkül” érkezett ajándékok csoportja, amelyeket a hozzánk érkező nagyszülők, tesók, nagynénik, nagybácsik, keresztszülők és más vendégek hoznak azzal a felkiáltással, hogy „csak úgy!”. Biztosan ti is tapasztaltátok már, milyen érzés a felhalmozás-, vagy méginkább túlhalmozás. Az én érzésem szerint ez az az állapot, amikor a gyerek pár óráig, esetleg 1-2 napig örül az új cuccnak, aztán mintha egy csettintésre el is felejtené, többet nem veszi a kezébe: bekerül a többi lim-lom közé. Pedig klassz játék az is, csak éppen körülbelül a sokezredik.

Akkor miért csináljuk ezt? Miért engedjük mi szülők, hogy egyre több és több „kacat” tornyosuljon a gyerekszobában és más helyeken? (Itt jegyzem meg, nem egy olyan családról tudok, akiknél a játékok külön szobában vannak, és nem azért, mert az a jól kialakított plusz „játszószoba”, hanem mert az a hivatalosan soha ki nem nevezett raktárhelyiség.) Mégis miért nem mondjuk azt soha, hogy elég volt?

Hogy vagyunk képesek még mi magunk is újra és újra elcsábulni, ha betévedünk egy játéküzletbe? Azt hiszem a válaszok valahol a megszokásban vannak. Azért nem mondjuk a szeretteinknek, hogy ne hozzanak már több ajándékot, mert nem akarjuk megbántani őket, vagy legalábbis szeretnénk, ha nekik is megadatna az az élmény, amikor a meglepetést átnyújtva látják a kisgyerek boldog arcát. Mégis, hogy lennék képes megfosztani például a saját szüleimet ezektől a pillanatoktól? A másik válasz az, hogy sajnos erre vagyunk társadalmilag berendezkedve.

Most jöhetne ide egy „régen nem volt ennyi játékunk, még is boldog gyerekkorunk volt” klisészöveg valamelyik sokat látogatott Facebook oldal kommentszekciójából, de én nem szeretem a mostani életünket a régihez hasonlítgatni. Akkor mégis mit lehet tenni az értelmetlen játék-cunami ellen, vetődik fel a kérdés. Egészen biztos vagyok benne, hogy erre nincs egyetemes válasz, inkább olyan oldalról lehetne megközelíteni, hogy azt kell megvizsgáljuk, nekünk hogyan működhetne a „játék-stop”.

Most elmondom azt, hogy én miként igyekszem úrrá lenni a gyerekholmik halmozásán.

1) Először is megvizsgáltam, hogy mi mindenünk van: ebből mi az, amivel sokat játszik a gyerek, és melyek azok, amivel szinte soha.

Utóbbiakat kiszelektáltam, majd elajándékoztam, eladományoztam. Azok a játékok is két csoportba kerültek, amik gyakran vannak használatban: az egyik dobozban a most használt holmik, a másikba az egy hónap múlva elővehető cuccok kerültek. Nem kell, hogy mindig minden elérhető legyen számukra, hiszen minél több a játék, annál kevésbé tudják eldönteni mivel játszanak.

2) Listát írtam arról, hogy a következő egy évben milyen ünnepek lesznek, amelyekre biztosan érkezik majd játék ajándék.

Egy oszlopba felírtam azokat a trendi, ámde haszontalannak gondolt játékokat, amiket nem szeretnék az otthonunkban látni; egy másikba pedig azokat a játékokat gyűjtöttem össze, amik nagy valószínűség szerint a gyerek fejlődésének hasznára válnának. Utóbbiakhoz linkeket is szoktam válogatni különféle webshopokból, mégpedig azért, hogy mire elérkezik az adott ünnep, addigra kész válaszokkal állhassak a család elé a „mit vegyünk neki?” kérdésekre. A nagyobb események előtt egyébként mindig írok egy e-mailt ezzel a két listával, hogy ezzel is megkönnyítsem a többiek dolgát. (Persze azért így is szoktak lenni pluszban becsúszó kütyük, de jóval kevesebb mint azelőtt.)

3) Felhívtam a család figyelmét arra az egyetlen ajándék típusra, amit megkötések nélkül hozhatnak a gyereknek.

Talán furán hangzik, de év eleje óta bárki is jött hozzánk látogatóba, mindenkit megkértem előtte telefonon, hogy legyen kedves ne hozzon nekünk új játékot. Vagy ha mindenképp hozni akar, akkor hozzon „használtat”, amit mondjuk az ő gyereke már megunt. Illetve ha valami olyasvalamit szeretne adni a kicsinek, amitől madarat lehet vele fogatni, akkor hozzon neki KÖNYVET. Igen, könyvet. Ez az egyetlen ajándék-kategória ugyanis, amiből lassan még a játéknál is sokkal több van nálunk itthon, és ami mindig, minden körülmények között használatban is van. Persze erre is megvan már a módszerem: jó előre felírok olyan könyv címeket, amikről tudom, hogy én nem tervezem megvenni, és elküldöm e-mailben a családnak. Aztán hogy azt könyvesboltból, antikváriumból, vagy épp a padlásról szerzik be, nekem teljesen mindegy, a gyerek réginek és újnak is egyaránt örülni fog.

Ilyen módszerekkel igyekszem tehát jelenleg bevezetni és állandósítani a „JÁTÉK-STOP-ot”. Hogy meddig fog tartani az én hosszútávra tervezett kis akcióm, és hogy sikeres lesz-e, még nem tudhatom. Majd megírom mondjuk egy év múlva, egy jóval rendezettebb gyerekszoba közepén ülve...vagy kikandikálva az újabb plüss-kupac alól.