Régóta gondolkozom azon, miféle tréfát ûz velünk a természet. Mi indít minket, embereket arra, hogy gyerekeket szüljünk? Mert jó, szülünk egy gyereket... még nem tudjuk, mivel jár, hány álmatlan éjszakánk, félbehagyott híradónk, állva bekapkodott ebédünk fog rámenni arra a büdös kölyökre. De jó, túl vagyunk a nehezén - gondolom én naivan -, végre néhány percre már lerogyhatok, legfeljebb a fülemet kell turbó fokozatra állítanom, hogy meghalljam, ez a puffanás, ami a gyerekszobából kiszûrõdött, vajon milyen eredetû volt. A mentõket hívjam vagy elég, ha az apját riasztom a dolgozószobájából, ugyan nézne már rá a porontyára.

Szóval végre kedélyesen telnek az esték, én, mint a családi tûzhely õrzõje (de szép... csak az a baj, hogy a szó szoros értelmében is igaz, egész nap õrzöm azt a nyüves konyhagépet), a konyhából koordinálom a család életét. Közben kínosan próbálom kicentizni, kinek hol van a tûréshatára, kitõl mennyi segítséget lehet elvárni. Minden esetre már ülve eszem a vacsorát, néhanapján hajat is tudok mosni, lassan a tusolás helyett ünnepnapokon egy fürdõt is megengedhetek magamnak, sõt, volt már könyv is a kezemben... szép, piros borítója volt... egészen megkívántam... majd, egyszer... nemsokára...

És akkor valamitõl meghülyülünk... ránk tör az "egy gyerek nem gyerek", "sok kerék, sok szoba, sok gyerek" érzés, újra szükségét érezzük a büdös pelenkáknak, az álmatlan éjszakáknak.

Így történt ez a mi családunkban is. Nagyfiúnk (Kristóf), már 19 hónapos volt, mikor úgy éreztük, jöhet a kistestvér. Kitartó próbálkozásunkat két hónap múlva siker koronázta. Arcunkon üdvözítõ vigyorral bámultuk a két pici csíkocskát a terhességi teszten.

Elsõszülöttünk elõtt persze eleinte titkolni próbáltuk, hogy merénylet készül ellene. Õ mit sem sejtett mindebbõl, boldogan élte a másfélévesek gondtalan életét. Dupla bikaként (az aszcendense is bika a szentemnek) a játszótéren uralkodói posztot vívott ki, melynek következtében érkezésünk után öt perccel minden mászóka és hinta kiürült, valamint mindenfelé zokogó gyerekeket és õket vigasztaló szülõket lehetett látni. Én dorgáltam (jó hangosan, hogy minden szülõ hallja, én aztán nem hagyom annyiban) és reménykedtem, talán használ. Kis naiv! A megoldást az jelentette, hogy sûrûn váltogattuk a játszótereket, néhány nap pihenõt hagyva a bántalmazott gyerekek és szüleik lelkének regenerálódására.

Mindezt csak azért bocsátottam elõre, hogy látható legyen, nem a testvérféltékenységbõl indult nálunk a dominanciaharc. Hevesen fohászkodtunk is, hogy második gyermekünk ne szülessen elõbb, az oroszlán jegyében, inkább legyen szûz.

Második terhességem, hasonlóan az elõzõhöz, szinte észrevétlenül telt. Az elején kicsi hányinger, farkasétvágy és a derekamra, combomra felugráló kilók jelezték csak, hogy ismét babát várunk. Egészen az AFP-vizsgálatig eseménytelennek is mondható várandósság volt. Ekkor viszont derült égbõl villámcsapásként ért a hír, jobb lenne, ha megcsináltatnánk egy - az orvosok szerint nem is olyan kellemetlen - ellenõrzõvizsgálatot. Nagy tanakodás, sírva átvirrasztott éjszakák után végül úgy döntöttünk, nem tehetjük meg magunkkal, sem a babával, hogy idegességben teljenek a hátralévõ hónapok. Interneten minden lehetséges szövõdménynek utána néztünk, nyaggattuk a nõgyógyászokat, majd végül elvégeztettük a magzatvízvizsgálatot (egy hosszú tûvel a hasfalon keresztül magzatvizet szívnak le, melybõl a baba kromoszómáiról lehet némi képet nyerni). Három hét aggódás és kímélõ életmód után postán jött a jó hír, a babánk egészséges... és fiú!

Ezek után már repült az idõ... legfeljebb csak az repülhetett, mert idõközben hatalmasra kerekedett pocakomtól én csak bálna módjára mászni tudtam. Mindezt persze a tõlem telhetõ fürgeséggel kellett véghez vinnem, ha utol akartam érni Kristófom a játszótéren. Mindvégig büszkén vonszoltam édes terhemet, ezzel nem kis meghökkenést okozva a tömegközlekedési eszközökön. Néha azért nem adták át a helyet az utasok, mert az állukat keresgélték a padlón. Ekkora hasat ritkán lát az ember. Kissé terhes is lett számomra, hogy minden szembejövõ és a pocakom láttán kedvesen elmosolyodó arcra az anyaság érzésétõl átszellemült mosollyal kellett felelnem. Ezt akkor is elvárták tõlem, ha marha nagy pakkokkal, pelenkacsomagokkal és mellesleg nyakamban csüngõ elsõszülöttemmel próbáltam hazaküzdeni magam a közértbõl.

Félreértés ne essék, imádtam terhes lenni, úgy a kiírt terminus elõtti két hétig. A hátralévõ három hét - merthogy hat nappal túlhordtam a babát - nagy türelmetlenséggel telt. Már mindent kétszer kivasaltam, összehajtogattam, a férjemmel háromszor átkeféltettem a nappali szõnyegét, némi erõszakos ráhatásra még a függöny is hófehéren lengedezett a karnison, de a mi porontyunk csak nem akaródzott megszületni. Esténként az interneten vigasztalódtam és vigasztaltattam magam a chatelõs kismamákkal, orvosokkal. Majd egyszercsak mégis eljött a nagy nap: