Szoptatva futás
A nagyszülõk hõsiessége nem ismer határokat. Ma anyósom gyengélkedett, ezért apósom jelentkezett szolgálatra. Amúgy is az õ szíve csücske Kristóf, az elsõ fiúunoka, aki továbbviszi a családi nevet.

Minden próbálkozásom és tiltásom ellenére az õ zsebében mindig lapul egy darab keksz (a tiltás abszolút önzõ okokra vezethetõ vissza: elsõszülöttemet lassan csak az apja bírja megemelni, mert elérte a 17 kilós anyai emelõképesség súlyhatárát).

Kristóf már köszönés helyett úgy indít: Kokó (ez apósom unokás beceneve a Papóból fabrikálva), van keksz? És bizony Kokó zsebébõl rögtön ugrik is elõ a keksz. Azért persze Kristóf is fejlõdõképes, most már nem elég a sima háztartási keksz, a csokisat követeli (ebben olyan, mint Gombóc Artúr, mindegy milyen, csak csokis legyen), minden ami csokis egyszerûen csak gyûjtõnéven Finomságnak.

Szóval ezen a napon apósom vállalta a gyerekszórakoztató-ipar családi változatát. Valóban mókás délután ígérkezett... a mosónõtanulók számára, ugyanis az esõ vigasztalhatatlanul zuhogott. Még szerencse, hogy Kristóf újszülött kora óta imád buszozni. Ezt odáig fejlesztette, hogy mindenbõl, ami nyílik-csukódik (kezei, lábunk, fiók, szekrényajtó, két kenyérszelet) buszajtót fabrikál a képzeletében. Kommentálja is: Tessék vigyázni, az ajtók záródnak stb. Tehát felszálltak a Budakeszire menõ buszra, és elmentek a végállomásig, majd vissza. Na jó, ott még egy kicsit játszótereztek a bokáig érõ sárban, hogy azért nekem is jusson valami élvezet a délutáni kiruccanásból.

Na, nem mintha ezidõ alatt én otthon unatkoztam volna, hiszen magamban hordom, mi lényegem, az anyatejet, melyet Bálint idõrõl idõre ki is követel magának. Már Kristóf születése után is meg kellett állapítanunk, hogy egy csecsemõ számára a család, mint jól mûködõ kiszolgáló-személyzet van jelen: anyarobot kicsit komfortosabb, belõle jön a táplálék, aparobot egész jól ringat és tud dobálni is, nagyszülõrobotok (valami hibás széria lehet, mert belõlük mindjárt kettõt-kettõt is gyártottak) jól kényeztet, a mellkasukon remek alvás esik.

Ma végre kipróbálhattam, hogy még hányféleképpen tudok magamból hülyét csinálni. A terhességem alatt ezt jól kigyakoroltam például mikor bálnaméreteimrõl elfelejtkezve próbáltam a megállóból kifelé indexelõ busz után vetõdni vagy amikor csomagokkal és elsõszülöttemmel a karomban próbáltam végigvergõdni a közérttõl hazáig, miközben az emberek sajnálkozó pillantása kísért. Szóval ma a játszótéren bemutattam a szoptatva futást, melyet a következõ kismama-klubbon be is illesztünk a tréfás vetélkedõbe a háztartási zsonglõrszámok közé. Történt ugyanis, hogy Bálint megéhezett (mondjuk nem is csoda, már három órája idõztünk a szemerkélõ esõben a játszótéren), így nem volt mit tenni, meg kellett etetnem. Kristóf ezidáig nagyon jól viselkedett (csak egyszer kellett kifejtenem a kezébõl egy kisfiú pólóját és hajtincseit), de ekkor mintaszerûen követte a tankönyvek idevágó sorait: amikor anyuka szoptatja a kisebbiket, a nagyobbik igen féltékeny lesz, és ennek megfelelõen cselekszik valami figyelemfelkeltõt. Igen, Kristóf ezt a tankönyvi részt jól áttanulmányozta, mert már mászott is fel a játszótér kapujára, rutinosan felpattintotta a magasba szerelt zárat, lemászott és indult világgá. Mindeközben én suttogva majd egyre erõsödõ orgánummal igyekeztem errõl lebeszélni. Következésképpen (érdekes Bálintot ez a hangerõváltozás nem zavarta az evésben) a játszótéren tartózkodó összes anyuka és gyerek minket figyelt. Nem volt mit tenni, ha a méltóságomból még valamicskét meg akartam õrizni, akkor a kiabálás helyett cselekednem kellett, elindultam a mellemen csüngõ gyerekkel (mégsem téphetem ki a szájából az édes anyatejet adó keblet), és próbáltam utolérni Kristófot. Egy felnõtt hímnemû volt a játszótéren, de benne sikerült a sajnálkozást kiváltanom, így otthagyva saját gyermekét, az enyém után sprintelt, akit sikerült is még a járda széle elõtt elkapnia. Pironkodva hálálkodtam, miközben lecsúszó nadrágomat, felcsúszott pólómat igyekeztem kommunikáció-képes formába rendezgetni. Az apuka kedvesen közölte, hogy semmiség, máskor is (úgy látszik feltételezte rólam azt az elvetemültséget, hogy még egyszer el merek jönni erre a játszótérre), meg különben is nekem is csak két kezem van... ja, meg két mellem, amibõl az egyik kilógott és egy elégedetten cuppogó háromhetes csüngött rajta. Nem kell mondanom, hogy a szoptatás után igen hamar hazafelé vettük az irányt.