Az ágy szélén
Eljött a varratszedés fényességes napja. Korábbi emlékeim alapján úgy véltem, ez nem az én napom lesz, de némiképp kellemesen csalódtam. A nõvér, látva szememben az aggodalmat, nagyon kedvesen biztatott és végig fogta a kezem. Ennyire emberséges senki nem volt velem még kórházban a választott orvosomon kívül, aki még szülés közben is néhányszor bíztatólag szorongatta a kezem.

Néhány órával késõbb már átálltam a japán gésák lépéstempójáról a viszonylagosan normál járásra. Már-már reménykedhettem, a távoli jövõben nem lesz lehetetlen az orosz katonai díszlépés sem.

Hazajövetelünk napja. Mivel férjemet szólította a munka, apukám vállalta hazaszállításunkat. Szerintem nem tudta, mekkora feladatra vállalkozik. Ha csak a bõröndömet és a gyereket kellett volna leegyensúlyoznia a kórház második emeletérõl, már az sem lett volna kis teljesítmény, de a szobában bizony ott sorakozott még két zacskó üres üveg (ezekben szállította a párom nap, mint nap a szoptatós teát), valamint két zacskó termosz, ételhordó, ételmaradék és egyéb ez meg az, ami az elmúlt napok során bevándorolt hozzám.

Derekasan megküzdöttünk a feladattal. Még az utolsó pillanatban kifejeztem forintosított hálámat néhány érintett nõvérnek, majd hazaindultunk.

Szorongva érkeztünk meg a ház elé. Kristóf a nagymamájával kint hintázott a kertben. Odajött ugyan az autóhoz, de nem engedte magát megpuszilni, sem megölelni. Bálintra vetett egy pillantást (elõször életében), sõt még meg is simogatta, aztán bevetette magát az autóba, és ki se akart szállni.

A lakásban már kicsit el tudtuk vele hitetni, hogy milyen jó, hogy neki van testvére. A fényképezõgép elõtt büszkén pózolt Bálinttal. Engem azonban továbbra is bojkottált.

Igen kimerült állapotban talált minket az este. Rutinosan mondtunk le az elsõ fürdetésrõl. Kristófnál legalább még lelkiismeret-furdalásunk volt.

Az elsõ éjszaka mintaszerûen alvással telt, bár azt be kell ismernem, nem mindenki aludt a saját ágyában. Csekélyke tanakodás után fikarcnyi lelkiismeret-furdalás nélkül behelyeztük másodszülöttünket a szülõi ágy közepére, majd mély álomba szenderültünk. Mi már megszoktuk, hogy nekünk csak az ágy két széle jut. Lõrinc a falhoz lapulva én pedig az ágy és az éjjeliszekrény között lavírozva is remekül tudunk pihenni. Bálint elégedetten szuszogott köztünk.

A mai délelõtt rá kellett döbbennem, hogy az már csak törvényszerû, hogy a csecsemõk a kórházban alszanak és esznek és alszanak, de megérezvén az otthon levegõjét ezt valahogy elfelejtik. Már csak esznek és esznek és sírnak. Talán megszületésükkor figyelmeztetik õket az egészségügyi dolgozók sanyarú életkörülményeik miatt kialakult feszült idegállapotukról, így ott nem mernek bömbölni.

Úgy tûnik, a tegnapi nap szükségeltetett a két csemete összeszokásához. Ma már kifejezetten akkor nyugodott meg Bálint, ha Kristóf hangját hallotta.

Délelõtt Kristóffal játszottam a kertben, míg Bálint a hordozóban aludt a padon (ha ezt nagyanyáink látnák, egy hetes gyerek a szabadlevegõn…). Engesztelõdés lett a jutalmam. Hihetetlenül megkönnyebbültünk mindketten. Kristóf megértette, hogy még mindig szeretem, és cserébe kimutatta, hogy õ is engem. Megbocsátott, hogy ennyi ideig nélkülöznie kellett. Végre az ölembe ült, és lenyomott két cuppanós puszit… Bálintnak meg egy jobb egyenest, amit mindenki nehezen viselt. Bálint üvöltött, mint a fába szorult féreg, én meg minden pszichológiai tanulmányomat és empatikus képességemet segítségül híva piánóban szidalmaztam. Igyekeztem egy kétéves számára is felfogható módon elmagyarázni, hogy miért viszonylag egészségtelen dolog egy egyhetes baba számára, ha eltángálják.